9.fejezet

Szemtől szemben

Kezdtem halálosan unni ez a "megöllek a szememmel" című kontaktust, ezért flegmán félredőlve teljesen hátat fordítottam Sesshoumarunak. Persze éreztem, hogy így hátamat próbálja átfúrni mézarany szemeivel, de nem zavartattam magam különösebben. Fokozatosan halkítva hangomon, befejeztem a dalt, és elégedetten konstatáltam, hogy tisztán énekeltem, és Rin is elaludt.

- Hé, korcs! - összerezzentem a rkedvesr1; megszólításra. Szenvedő fejet vágva felhúztam a szám szélét, és egy mellékhatásként jelentkező szemforgatás kíséretében megfordultam.

Nyugodtan tekintettem a nagyúrra, és kicsit felhúztam egyik szemöldököm, mintha csak azt mondanám: "Mi van?".

- Nem bírok pihenni a vinnyogásodtól. - köpni-nyelni nem tudtam, a földről vakartam fel az állam, és a döbbenet mellett, majd szétvetett a düh. Most komolyan, jól hallottam? Azt mondta vinnyogás? Ki kérem magamnak! Kifinomult hallású, és nálam, a szakmában sokkal tapasztaltabb emberek által elismerten jó hangom van. Sőt, még saját magamat is el bírom viselni, annak ellenére, hogy meglehetősen érzékeny fülem van. Mi a fenét képzel ez magáról? Csak azért mert szellem, meg még ráadásul kutya is, ebből kifolyólag már vagy négyszer-ötször olyan jól hall, mint az átlag emberek, még nem kéne fikázni a hangomat.

Aranyhal módjára hápogtam, és nem jött ki hang a torkomon. Sesshoumaru szinte azonnal elfordult tőlem, és tudomást sem akart venni felháborodottságomról. Felpattantam és dühösen csörtettem elé. Rászegeztem mutatóujjam, és némileg visszanyerve hangomat, szájalni kezdtem:

- Na idefigyelj "nagyúr"! - mutató és középső ujjammal idézőjellel kereteztem a szót -

Csupán azért, mert én nem vagyok teljesen szellem, és természetesen ezzel párhuzamosan állati nagy egoista, még nem kéne mindenért cseszegetni! Tudom, hogy mire vagyok képes, és értelemszerűen nem kezdek el hegedülni, mikor kicsit sem konyítok hozzá. Elismerték a hangomat, méghozzá olyanok, akik értenek is az énekléshez, és nem csak annyit mondhatnak el magukról, hogy bundába burkolódzva, undok módon, a Himalája tetejéről nézik az egész világot! - fújtattam mérgemben, és nem is törődtem azzal, hogy valószínűleg fejvesztés terhe mellett beszéltem vissza a nagyúrnak. Tekintete egyre vészjóslóbbá, és fenyegetőbbé vált. Picit hátráltam, amíg ő felemelkedett helyéről.

- Hogy mersz így beszélni velem, a Nagy Sesshoumaruval, te kis korcs? - ahogy kimondta, felemelte a kezét, és a már közelebbről is sikeresen megismert, sárga energiaostorral lecsapott rám.

Felsikoltottam a fájdalomtól, mikor égetően felszakadt a bőröm, amint derekam köré tekeredett az ostor. Térdre rogyva, a fájdalomtól összegörnyedve, de pimasz mosolyra húzva a számat felnéztem rá.

- És még is elárulnád nekem, hogy mitől vagy olyan nagy? - nyögtem, elég nehézkesen, hiszen még a levegővételre is alig volt esélyem.

Újabb csapás, újabb seb, csak most kicsit lejjebb, valahol a köldököm környékén. Ajkamba haraptam, hogy fel ne sikítsak.

- Gyűlöllek! - vágtam a fejéhez fojtott, undorgó hangon.

- Nem muszáj itt lenned. Csupán Rin miatt tűrlek meg, de jobban tetszene, ha elmennél. - felelte közömbösen, és újra helyet foglalt a fa tövében, kéjes elégedettséggel bámulva szenvedésem.

Nyöszörögve feküdtem a hátamra, és már szinte hallani lehetett, hogy tovább szakad a bőröm, amint kinyújtom a testem. Ziháltam, kivert a víz, és nagyon, de nagyon fájt a hasam, és a hátam is, hiszen egész végig, körben össze voltam kaszabolva.

Sokadszorra átkoztam el a nagy számat, de jobban belegondolva a történtekbe; nem bántam annyira, hogy megmondtam a véleményem. Sosem volt kenyerem a sunnyogás.

Kezemet sebeimre fektettem, és valahogy egyre jobban ráérezve a gyógyításra, lassan, de biztosan, kezdtem eltüntetni azokat. Elmémben már teljesen máshol jártam, de tenyeremmel folyamatosan éreztem, ahogy összehúzódnak a vágások.

Miért vagyok itt, tényleg? - a válasz talán nem is olyan nehéz. Visszamenni InuYasháékoz sem lenne veszélytelenebb, mint ez legutóbb kiderült, és hazamenni a szüleimhez meg még annyira sem akarok. Ők Akimotót ölték meg, és ezt soha az életben nem fogom megbocsátani. Fele ennyire sem zavar, ha engem próbálnak elintézni, mert arról vagy én tehetek, vagy tudok ellene tenni, de a nővéremet nem menthettem meg.

Lehunytam a szemem, és peregni kezdtek a könnyeim. Micsoda borzalom! Sesshoumaru előtt fakadok sírva... ez égés. Gyorsan letöröltem az arcomon kószáló cseppeket, és oldalamra fordultam.

Nagy nehezen álomba merültem, de nem voltam kifejezetten nyugodt.

Rin módszeres ébresztést kaptam már megint, reggel. Nyögdécselve fordultam a hátamra, és törölgettem becsipásodott szemeimet. Elbotorkáltam megmosdani, majd némileg élénkebben érkeztem vissza a többiekhez.

- Kaminari! Segítesz virágkoszorút fűzni? - ugrott elém Rin. Már éppen válaszolni akartam, mikor valaki közbeszólt.

- Most nem ér rá, Rin. Jaken biztosan szívesen foglalkozik veled addig.

- I-igenis nagyuram! - dadogta kicsit meglepetten a varangy.

Én sem voltam kevésbé ledöbbenve, minthogy Sesshoumaru életében először nem nézett rám annyira undorodva. Közömbösnek eléggé közömbös maradt, de én már ezzel is megelégedtem.

- Szóval... - fordultam felé, miután végigkísértem Rin útját szememmel, amint Jaken körül kezdett futkározni. - miért is nem érek rá?

- Mert beszélni akarok veled. - jellemző... a szeretnék szót azt persze nem ismeri.

- Oksi! - levetődtem a fűbe, és fél kézzel támaszkodtam, kicsit oldalra dőlve az ülésből r11; Essünk túl rajta. - ő is leült szembe velem, kicsit talán zavaróan közel, de már nem is foglalkoztam ilyen apróságokkal.

- Nem tudtalak megmérgezni, sem megölni tegnap. Miért? - ez totál úgy hangzott, mintha követelné, hogy elmondjam.

Kesernyés, ideges, és csöppnyit hisztérikus nevetés szakadt ki ajkaimon.

- Ha én azt tudnám!

- Tudod... - jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Tényleg? Ha ennyire tisztában vagy a dolgokkal, akkor biztosan saját kérdésedre is tudod a választ, így ezen túlmenően semmi szükséged rám. - fel is pattantam és futásnak eredtem. Nevetve közelítettem a többiekhez, és Rin is megindult felém.

A hatalmas jókedv csupán addig tartott, amíg sűrű, fekete felhők be nem árnyékolták az eget, és én éreztem: ezek nem esőfelhők.

Kétségbeesetten tekintettem Sesshoumarura, aki szintén rögtön felkapta a fejét. Láttam rajta, hogy tudja mi történik.

- Kaminari! Vidd innen Rint! - pár másodperces felfogási problémámat, illetve általa kimondott nevemen való csodálkozást áthidalva megragadtam Rin kezét, és az erdő felé rohantam.

Tulajdonképpen honnan tudta a nevem? - áh... nem érek most rá ilyesmivel foglalkozni. Mikor úgy ítéltem meg, hogy már elég mélyen vagyunk az erdőben, megálltam, és azonnal Rint kezdtem csitítgatni. Egy darabig nem is hallottam semmi mást, csak valami kavarodást, és a mellettem síró kislány hüppögését.

Hirtelen robajra lettem figyelmes azonban, és valami elkapott a derekamnál fogva, egy nagyon hirtelen mozdulattal. Undorító barna nyúlvány volt, de sokkal jobban megijedtem azon, hogy Rint is elkapta egy, mint hogy engem foglyul ejtett.

Gúnyos nevetést hallottam, amit egy nyugodt, fagyos hang követett: - Azt hittem a kislány után már nem süllyedhetsz mélyebbre Sesshoumaru! És ez a korcs... úgy tűnik még is...

- Azonnal engedd el Rint, Naraku! - parancsolt Bundáska, valószínűleg totál figyelmen kívül hagyva, hogy nem az egyik szolgájával beszél, hanem egy ellenségével. Legalábbis a jelenetből úgy tűnt. Jó magasból figyelhettem őket, de még is feltűnt, hogy fogva tartóm, az a bizonyos Naraku, valami idétlen páviánjelmezben szambázik. Esküszöm ezeket a tiszta vérű szellemeket az idiotizmusukról lehet megismerni.

- Ugyan miért tenném? - kérdezett vissza gúnyosan Naraku, de Sesshoumaru erre már nem válaszolt. Előrántotta kardját, és magasra felugorva levágta a Rint tartó undi nyúlványt. Rémülten vettem észre, hogy a kislány több sebből is vérzik. Biztosan a kis erdőből való kiráncigálás következtében szerezte a vágásokat.

- Engedj már el, te páviánbundás ocsmányság! - szakadt ki végül a számon, mikor már tehetetlenségem eszemet is elhomályosította.

- Túl nagy szája van az asszonyodnak Sesshoumaru! Tanítsd meg a tiszteletre! - csöppet leesett az állam, és még levegőt venni is elfelejtettem. Mi van? Asszony? Ez tényleg totál be van dilizve...

"Uram" reakcióját már nem láthattam, mert amíg a lehető legbambábban néztem, már csak az vettem észre, hogy zuhanok, és utána elsötétült minden...

Kezdtem észhez térni, és lassan, még laposakat ugyan, de pislogni. Minden izmom összerándult, és rögtön tudatomhoz kaptam, mikor egy aranybarna szempárral találtam szembe magam. Sesshoumaru mellettem ült, és bámult... mint mindig, még is máshogy.

Feltornáztam magam ülő helyzetbe, és igyekeztem nem totál idióta képet vágni. Fájt egy kicsit a fejem, de ezt elkönyvelem úgy, mint kellemetlen mellékhatását az esésnek.

- Mi történt? - nyöszörögtem.

- Naraku elmenekült. - jelentette ki hulla nyugalommal. - Vártam már, hogy felébredj, ugyanis Rin több helyen is megsérült. - a mondat első felén elhanyagolhatóan keveset filóztam, mivel rögtön beugrott nekem is az a kép, amit nem sokkal az esés előtt láttam.

Hirtelen kíséreltem meg a felállást, így a belém hasító fájdalomtól felszisszenve, de továbbra is kitartóan mentem pár lépést a kislányig. Letérdeltem mellé, és megnéztem a sebeket.

Nem voltak olyan vészesek, és látszott, hogy nem azoktól nincs eszméleténél. Sesshoumaru eközben a gyermek másik oldalára telepedett, és figyelte, hogy mit csinálok. Mondhatni már rutinosan kezdtem összeforrasztani a sebeket, hiszen éppen a nagyúrnak köszönhetően elég sokat tudtam gyakorolni az utóbbi időben.

Az utolsó sebnél jártam, mikor már komolyan kezdett zavarni az a bizonyos tekintet, amit magamon éreztem. Felpillantottam hát, és ismételten szembe kellett kerülnöm azzal a csodálatosan különleges mézarany szempárral. Csöppet meg is lepődtem, amint hirtelen rádöbbentem, hogy... te jó ég, milyen helyes ez a pasi!

Föld hívja Kaminarit! Térj már észhez te lány! Az életedre nézve az egyik legnagyobb ellenségedről van szó, és... Istenem! Miért pirultam el?