10.fejezet

Áldott félhomály, melyet részben egy méretes fa árnyékának, részben pedig a lemenő nap narancsos, de egyre halványuló fényének köszönhettem. Azon mód leszegeztem fejemet, és nevetségesen nagy koncentrációval, elmerültséget színlelve, begyógyítottam még a kislány arcán található legapróbb horzsolásokat is.
Csöppet bosszúsan, önmagamat átkozva vettem tudomásul, hogy az imént meglehetősen kínos helyzetbe keveredtem, egy, ha lehet még kínosabb felismerés miatt. Miért mindig a rossz-fiúk, könyörgöm?! Miért nem gondolhatom mondjuk egy kis szemüveges, jó tanuló, nyeszlett zseniről, hogy helyes? Pedig talán békésebb lehetne az életem, mint így, amikor az engem utáló, csak és kizárólag legyilkolásomra pályázó szellemet vélem irdatlan jó pasinak. Habár az előbb mikor felébredtem, már nem nézett olyan lángoló dühvel, inkább csak semmitmondó közömbösséggel, ami úgy veszem észre, abszolút normális helyzetben a legjellemzőbb rá. Legalább már nem azt látom, hogy ha tehetné, akár a szemével is megölne.
Újra, rám abszolút, a legkisebb mértékig sem jellemző bátortalansággal pillantottam fel, de megkönnyebbülten láthattam, hogy Sesshoumaru már néhány méterrel arrébb áll, nekem háttal, sőt halad a másik irányba, így a "veszély" megszűnt.
- Rin! - suttogva próbáltam ébresztgetni a kislányt, ami ha eredménytelen is volt, legalább elvonta a figyelmemet az eddig fejemben kavargó gondolatokról. Minthogy mozdulatlan maradt, elfordultam tőle, felhúztam lábaimat, és átölelve azokat, térdemre hajtottam a fejem. Hogy a fenébe tört rám ez, hogy ennyire tetsszen pont Ő? Na jó, meg kell vallani, hogy a helyzet nem olyan vészes, csak még is... Nem jó ez így.
A következő lépés az volt, hogy majdnem abban a pozícióban amiben voltam, eldőltem oldalra, és kinyújtottam a testem, majd hátamra fordulva figyeltem az egyre sötétülő égboltot. A mai, hirtelen rámtört őrület olyan gondolatok fele csábított, amikről eszem ágában sem lett volna agyalni, semmilyen más körülmények között. Például, hogy miért bámult annyit az elmúlt napokban Sesshoumaru, ha úgy sem akart a kinyírásomon kívül semmi mást? Fene tudja... lehet, hogy csak figyelt, nehogy megrontsam Rint. Mert hát ki tudja milyen erkölcstelen, útszéli jött-ment vagyok, ugyebár...
Ilyen, és hasonló kirobbanóan magasröptű, és utánozhatatlanul értelmes gondolatok között őrlődve merültem mély álomba.

Reggel olyasféle csoda történt, hogy én ébredtem fel előbb, és nem Rin, habár már ő is mozgolódott, mikor én felültem. Nagyot nyújtózkodva, meg persze az ez mellé járó morgás közepette próbáltam észhez térni teljesen.
- Jó reggelt! - mosolyogtam Rinre, mikor láttam, hogy kinyitotta a szemét.
- Neked is! - felelte kicsit bágyadtan. A legfontosabb azonban, hogy felébredt, és nincs semmi baja, ráér még virgonckodni.
Na igen... ráér, de nem szereti halogatni a dolgokat. Ébredés után alig egy órával már futkározott, és virágokat gyűjtött közben.
- Kaminari! - éppen egy fa törzsének dőlve, hogy úgy fogalmazzak Sesshoumarusan üldögéltem, és csodáltam a gyönyörű napsütést, mikor megláttam a felém rohanó kislányt. - Segítesz koszorút fűzni? - miért is sejtettem, hogy ez lesz a következő mondata?
- Természetesen! - feleltem, és felhúztam lábaimat törökülésbe. Gyors mozdultatokkal fűztem egymásba a virágokat, a legeltérőbb színeket egymás mellé válogatva. Így alig pár perc alatt egy rikítóan tarka koszorút nyújthattam át Rinnek.
- Jaj, de szép! - lelkesedett, és mosolyogva, néhol inkább nevetve futásnak eredt. Csodálkozva néztem megtett útvonalát, mígnem lassan tudatosult benne, hogy a Nagyúr felé szalad. Egyik szemöldökömet felhúzva néztem, hogy mire készül, sőt még fel is álltam, és mentem előre pár lépést, hogy közelebbről láthassam a műveletet.
Azt hittem hanyatt vágódok, mikor Rin rátette Sesshoumaru fejére a koszorút, és az még hagyta is. Először csupán ledöbbentem, aztán egyre szélesebb vigyorral néztem a kifejezéstelen, közömbös, néhány vonásában talán undok arcot, tiri-tarka virágokkal díszítve. Innentől kezdve pedig már menthetetlen volt az akár előre láthatónak is mondható folyamat. Hangosan hahotázva vágódtam a földre, majd kisebb megnyugvás után újra felnéztem, ami elérte, hogy megint csak szívből jövő vihogással hátradőljek, és még talpammal doboltam is párat.
Eszméletlenül vicces látványt nyújtott, a komoly fapofa, és az ehhez párosuló vidám, nyári virágok. Kissé nyugodtabb kedélyállapotban feküdtem tovább, mikor hirtelen valami árnyékot vetett rám. Felpillantottam, és megint kialakult a menthetetlenül röhögésre csábító helyzet. Ha lehet még murisabb volt, az összehúzott szemöldök és a mogorva kifejezés, továbbra is koszorúval megkoronázva...
- Tanulj tiszteletet korcs, különben nem tűrlek meg tovább, egy percig sem. - hallottam a fagyos hangot, majd éreztem, hogy a hasamon landol valami. Odanyúlva, arcom elé emeltem, és szembe találtam magam az általam fűzött koszorú, megtépázott másával.
Kicsit elkomolyodva fordultam hasra, és néztem, amint Sesshoumaru elfoglalja az eddig általam bitorolt fatövet. Most komolyan jól láttam, hogy sértődöttség suhant át az arcán?
- Kaminari! - az első megszólításra még meg sem mozdultam, csupán tátott szájjal meredtem magam elé. A harmadik próbálkozásra viszont már elkezdtem keresni a hang gazdáját. Mikor megtaláltam, eddig elképzelhetetlennek tűnt ugyan, de még jobban leejtettem az állam: Rin pancsolt a folyóban, totálisan meztelenül. Ennyi idősen nekem már komoly gátlásaim voltak, és igenis megköveteltem a kis, fodros bikinim mindkét részét. - Gyere te is fürdeni! Nagyon jó a víz! - és ha eddig azt hittem, hogy ettől jobban már nem fogok elképedni, akkor most jött a ráadás. Ugye nem úgy gondolta, hogy én is vetkőzzek le teljesen?
Első zavarodottságomat áthidalva, eszembe jutott, hogy Kagome figyelmeztetésének köszönhetően, pakoltam fürdőruhát mikor indultam.
- Csak egy pillanat Rin! - kiáltottam neki, mikor már eljutottam addig, hogy feltápászkodjak. Magabiztos megindulásom kicsit ingataggá vált, mikor rájöttem, hogy három méteres körzeten belül kell elviselnem Sesshoumarut, hogyha hozzá akarok férni a táskámhoz.
Kihúztam magam, és büszke eleganciával vonultam el a Nagyúr mellett. Csaknem derékig kellett elásnom magam a hatalmas hátizsákban, ahhoz, hogy megtaláljak két apró ruhadarabot. Elégedetten sétáltam egy bokor mögé, és kezdtem átöltözni. Remélem a szellemek azért nem csodálatosak annyira, hogy átlássanak a növényeken, vagy akármi máson.
Puccparádéban előmásztam a bokorból, és igencsak nyomatékos módon, lehajítottam ruháimat a táskámra, amivel elértem a célt, mégpedig, hogy Sesshoumaru (rendkívül nagy erőfeszítéseket téve) elfordítsa egy kicsit a fejét, pont annyira, hogy lásson engem kék, sárga masnikkal tarkított bikiniben. Hallucinálok vagy tényleg megcsillant a szeme?
Áh... mindegy. Inkább elmentem én is fürdeni, mert már kezdtem elérni a gyulladás közeli hőmérsékletet.
Kaptam is azonnal egy nagy adag hideg vizet a hasamra, és a combomra, amint megérkeztem a partara. Bosszankodás helyett, inkább nevetve fogadtam a bőrömbe maró, jéghideg cseppeket, és az általuk testemen végigfutó libabőrt.
Éppen csak ebédelni jöttünk ki a partra, mikor Rin is felvette félig-meddig a kimonóját, és én is csípőmre kötöttem, a fürdőruhámhoz hasonló kék színű, napraforgókkal díszített strandkendőmet. A kaját feltételezem Jakennel készítette el Bundáska, aki már többszörösen bizonyította ugyebár, hogy rendkívül szeret parancsolgatni.
- Gyere ide, te korcs! - éppen a patak felé kezdtem volna futni, mikor ereimben is megfagyott a vér, így nem is volt szükségem a vízre a léhűléshez.
- Mit akarsz? - csípőre vágott kézzel odaslattyogtam elé. Egy egészen picit megrándult egy arcizma, modortalan viselkedésem következményeképpen, de nem szólt semmit.
- Én most elmegyek, Jakennel együtt. Vigyázz Rinre, és - itt hátam mögé lépett, és vállam fölött előre nyújtva a kezét elmutatott egy irányba. - indulj meg erre. Ne térj le az ösvényről, és akkor néhány nap múlva útjainknak össze kéne futni. - még mindig előre nyújtva tartotta a kezét, minimálisan súrolva ezzel arcom bőrét. Kirázott a hideg, mikor megmozdult még egy kicsit előre, és így felsőteste hozzáért a hátamhoz.
Először köpni-nyelni alig, de aztán visszanyertem a hangom:
- Sesshoumaru... ha még egy percig így maradsz, akkor várhatóan hozzá fogok fagyni a páncélodhoz, ugyanis eszméletlenül hideg! - morzsoltam vacogó fogaim között.
Már csak azt vettem észre, hogy nem csak, hogy nem áll a hátam mögött, de nincs is sehol. Értettem a feladatot, és egy pillanatig sem akartam halogatni. Felkapkodtam ruháimat, bedobáltam a cuccaimat a táskámba, és már útra készen léptem a még mindig pancsoló lányhoz.
- Gyere Rin! Sesshoumaru nagyúr azt mondta, hogy el kell mennie, viszont nekünk is kiszabott egy útirányt. Arra - mutattam a megfelelő helyre - kell indulnunk.
- Rendben. - egyezett bele, és már kint is volt a parton.
Alig tíz perc múlva, úton is voltunk. Ah-un békésen követett minket, és most veszélyérzet helyett, inkább biztonságban éreztem magam, hogy legalább ő itt van.

Már a harmadik napja mentünk ugyan abba az irányba, mikor egy kísértetiesen ismerős helyre érkeztünk, és hamarosan azt is megtudtam honnan ez a dejavu.
- A kút! - kiáltottam fel, a hirtelen belémhasító felismerés következtében.
- Jártál már itt? - érdeklődött Rin.
- Innen jöttem.
- A kútból?
- A kút mögött egy másik világ van. Onnan jöttem. - magyaráztam.
- De jó! - lelkesedett a kislány. Én pedig hirtelen ötlettől vezérelve feltérdeltem a kút szélére.
- Rin, magadra hagyhatlak egy picit? Csak nagyon rövid időről lenne szó. - néztem rá komolyan.
- De ugye visszajössz.
- Természetesen!
- Akkor jó! Majd Ah-un vigyáz rám addig. - hirtelen visszanyerte jókedvét, így én is magabiztosabban döntöttem a távozás mellett.
Beleugrottam a kútba, és újra átéltem azt az élményt ami leginkább a vízbe eséshez hasonlítható, csak tudok lélegezni, és nem leszek nedves.
InuYasha félig szellem, így biztosan megérezte volna az illatomat, ha a faluban, vagy a kút közelében tartózkodik. Ezért reménykedni merek abban is, hogy Kagome sincs itthon, mivel - ha helyes következtetést vontam le - éppen úton vannak.
Szerencsésen kijutottam a kútból, elhagytam a Higurashi birtokot, és futva közelítettem a házunk felé. Délelőtt van, a szüleim ilyenkor dolgoznak, így nálunk sem fenyeget semmi veszély.
Hatalmas örömömre igazam lett. Simán bejutottam a házba, és felcsörtettem a szobámba. Elkezdtem kihajigálni az ágyamra az összes cuccot a táskából, és mikor ezzel végeztem, kinyitottam a szekrényt, és a többi, itthon maradt ruhámat pakoltam be. Másik pólók, egy-két másik nadrág, másik fürdőruha, egyszóval teljes váltás.
Ahogy ezzel végeztem, még levittem a szennyest a mosógéphez, de rögtön indultam is vissza Rinhez. Aggódtam, hogy valami baja esik, amíg nem vagyok ott.

- Kaminari! Gyors voltál! - üdvözölt a kislány, amint kimásztam a kútból. Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor láttam, hogy semmi sem változott, ez a rövid idő alatt sem.
- Szia Rin! Nagyon igyekeztem vissza. - mosolyogtam - Szerintem induljunk is tovább. - nagyjából ezzel a mondattal indítottam el, az elkövetkezendő öt napot, amit monoton egyformasággal éltünk le. Séta, evés, séta, evés, alvás, evés, séta, evés, séta... satöbbi, satöbbi.
Éppen kezdtem halálosan unatkozni, mikor furcsa érzés fogott el, de hamar beazonosítottam. Ebben a nyolc napban, amit Sesshoumaru nélkül éltünk le, már egészen elszoktam attól a bizonyos érzéstől, ami mindig elfogott a közelében.
Fehér-lila fény villant fel hirtelen, amire én csupán a szokásos szemem elé kapom a kezem- reflexmozdulattal reagáltam. Szemhéjamon keresztül úgy ítéltem meg, hogy már elmúlt a vakító veszedelem, így pislogtam párat.
- Sesshoumaru nagyúr! - hallottam Rin visító hangját, még mielőtt felfoghattam volna bármit is a törtétekből.
Na igen... Sesshoumaru nagyúr, csak éppen kicsit más kiadásban, mint ahogy megszokhattuk: megítélésem szerint nem volt eszméleténél, páncélja széttört, és mindenhol tiszta vér volt. Még a hófehér bunda is vörösre színeződött a vállánál. Vajon mi történhetett?
Odasiettem, és megszemléltem, egyenlőre csak távolról. Azért mondom, hogy egyenlőre, mivel már világosan láttam az elején is, hogy súlyos sérülései vannak, ezért eldöntöttem, hogy majd én kezelésbe veszem.