11.fejezet

Kicsit azért megvonaglott a szívem, ahogy végignéztem a vérben úszó szellemen. Letérdeltem mellé, de még sokáig nem voltam képes semmire, csak bámultam az arcát. Nyugodt volt, túlságosan is. Még csak közönyt sem árasztott magából, és így egészen másmilyen volt, mint azt megszokhattam.
- Rin! Hoznál egy kis vizet? Nem messze láttam egy patakot. - még mindig a Nagyúrra bámultam, és úgy beszéltem közben a kislányhoz.
- Természetesen! - és már szaladt is.
Finoman munkához láttam. Először meglehetősen nagy bénázások közepette, eltávolítottam a páncél maradványait, utána könnyű kézzel, ne adj Isten, hogy felébresszem, széthúztam a hosszú ujjú, a virágminták miatt általam mindig meglehetősen femininnek tartott felsőrészt.
A lélegzetem is elállt egy fél pillanatra, és előre leszögezem: nem a hatalmas vágás miatt a vállánál. Atyavilág! Én máris szerelmes vagyok! - vagy azért inkább mégsem. De akkor is... micsoda felsőtest! A mai világban meg már ezerrel buildelnek a pasik, hogy valami kis izom menjen rájuk, erre itt van ez a középkori undok, barátságtalan, és bundát viselő (!), meg még ráadásnak szellem hapsi, és ilyen fantasztikusan néz ki! Tűzoltót, de gyorsan! Olvadok!
Be kell valljam, kezdek olyan szintre jutni érzelmileg, hogy semmilyen meghatározó gondolatom nincs Sesshoumaruval kapcsolatban. Nem szeretem, de már nem is utálom úgy, mint a kezdetekben. Végül is annyit el kell ismernem, hogy az elmúlt időszakban meglehetősen normálisan viselkedett velem. Tulajdonképpen csak még egyszer próbált megölni, és akkor is én voltam szemtelen. De most tehetek róla? Ő kezdte!
Mi is volt az eredeti szándékom? Ja igen, már tudom. Be akartam gyógyítani a sebet. Vagy talán inkább sebeket, de csak egy igazán nagyot láttam.
- Itt vagyok! - Rin hangját hallottam a hátam mögött. - Hoztam vizet. - letett mellém egy kis edényt, friss forrásvízzel. Le kell tisztítanom a seb környékét, hogy lássam egyáltalán mit kell kezelni.
- Köszönöm Rin!
- Ugye meg tudod gyógyítani? - könnyes szemmel nézett rám, és ettől csupán még jobban elszorult a szívem, mindamellett, hogy ismét felmerült bennem a már oly régen megfogalmazódott, és azóta vagy százszor feltett kérdés. Miért tekint Rin úgy erre a férfira, mintha az apja lenne? Miért szereti ennyire, mikor a szellem semmi okot nem adott neki erre?
- Igen. Azt hiszem. - magabiztosságom azért kezdett visszavenni a szárnyalásból.
Kerestem egy olyan anyagdarabot, ami felhasználhatónak tűnt a seb kitisztítására. Ahogy egyre több vért eltávolítottam a környékéről úgy kezdtem megpillantani, hogy mennyire vékony is ez a vágás. Valószínűleg fordítottan arányos módon mély is. Igazán szerencséje volt, hogy a jobb oldalán találták el, különben ellenkező esetben akár a szívét és kettészelhették volna egy könnyed mozdulattal. - Álljunk csak meg egy szóra: van neki egyáltalán szíve? - Ki volt képes ilyesmire? Elképzelni sem tudom annak a szellemnek - mert, hogy szerintem ember biztosan nem volt - az erejét, aki képes így megsebezni, mikor én azt hittem, hogy a Nagyúr szinte sebezhetetlen.
Most még is itt volt előttem ez a vágás, és számomra jelentett igazán nagy kihívást. Fészkelődtem, és nem igazán találtam a megfelelő pozíciót, hogy honnan tudnám jól átfogni a sebet. Végül valahogy a feje mellé térdeltem, és két kézzel próbáltam megoldani a problémát. Becsuktam szemeimet, és koncentráltam olyannyira erősen, mint még eddig soha. Önmagam gyógyítására már éppen, hogy csak oda kellett figyelnem.
Mintha csodában reménykednék úgy nyitottam ki szemeimet és sandítottam le a sebre. Jól gondoltam: semmi sem történt. Kissé most már idegesen, ajkamba haraptam és újra összeszorítottam a szemem. Koncentráltam, csak tudnám minek? Ugyanis megint nem sikerült. Még csak egy icike-picikét sem volt hajlandó összébb húzódni a vágás.
Már a bőgés szélén voltam tehetetlen dühömben.
- Nem megy. - estem végül hátra, és fontam karba kezeimet duzzogva. Valóban könnyek mardosták a szemem és toporzékolni lett volna kedvem. Rin annyira fájdalmas szomorúsággal nézett rám, hogy valóban lecsordult néhány könnycsepp az arcomon. - Sajnálom. - tettem még hozzá leszegezett fejjel. Utálom amikor nem sikerül valami, amiről tudom, hogy igazából simán megy.
- De azért bekötöd a sebet? - nézett rám ismét, könnyektől fényes szemmel a kislány.
- Hát persze! - valamilyen szinten ez számomra is egy jótékony fejbevágást jelentett. Szintén Kagome intésének köszönhetően hoztam magammal gézt, meg fertőtlenítőt, és tulajdonképpen az egész elsősegély doboz itt van, úgyhogy csak találok benne valamit ami jó lesz.
Igazam is lett olyan szempontból, hogy megtaláltam mindent amire szükségem volt, bár utólag kiderült számomra, hogy az elsősegély táskát múltkor kihajítottam mikor hazamentem, de ettől függetlenül géz és fertőtlenítő volt nálam.
Újra lemostam az ismét kiserkenő vért, és adtam egy jó adag jódot a sebnek. Csípheti rendesen, de még sem tért magához, így egyre bátrabban kezeltem én is látva, hogy jó mélyen alszik, vagy inkább éppen eléggé kiütötték. Legvégül egy elég nehéz mozdulatsor árán bekötöttem valahogy a vágást, bár meg kell hagyni nem volt könnyű, mivel meglehetősen rossz helyen van.
Nagyot fújva ültem le mikor végre elkészültem. Letöröltem homlokomról az izzadtságcseppeket, és elnéztem még egy darabig a "művet". Most mit szépítsek? Nem vagyok született orvos, de azért ahhoz képes nem is lett olyan szörnyű a kötés.
Kezemet jellegzetes poroló mozdulattal összecsaptam, majd felálltam, és felemeltem a vizes edényt. Se szó, se beszéd elindultam a forrás felé, amit eleinte pataknak hittem, de közben ráeszméltem, hogy nem az.
- Ugye rendbe fog jönni? - zárkózott fel Rin. Mit mondhatnék neki? Egyenlőre csak annyit láttam, hogy rengeteg vért vesztett, olyannyira sokat, hogy ez szerintem még egy szellemnek is jelent valamiféle legyengülést.
- Szerintem igen. Nagyon remélem. - a végét már szinte mintha magamnak mondtam volna. Ez már kezd egészen zavarba ejtő lenni.
Kimostam a kendőt amivel a sebet törölgettem, de maradt egy elég határozott rózsaszín árnyalata.
- Hé, korcs! - azt hittem menten belesek a forrásba. Csöppet leesett az állam, és még eltartott egy darabig amíg visszanyertem valamelyest az eszemet.
- Sesshoumaru?! - szinte visítottam, miközben felpattantam álló helyzetben és közben még meg is fordultam a tengelyem körül, hogy szembe kerülhessek vele. Szúrós tekintettel nézett rám, és közben engem is kezdett elfutni a méreg. - Mit műveltél velem? - na szép. Legalább egy kösz vagy valami?! Áh... úgy sem ismeri ezt a szót.
- Hogy érted, hogy mit műveltem veled? Ha nem vetted volna észre, nem én vágtam le majdnem a másik kezedet is, hanem én tettem rendbe. - kissé talán nagyobb hangerővel mondtam mint illett volna, de hát én eddig is nagyon foglalkoztam az illemmel... miért most kezdeném el?
- Nekem nincs szükségem ilyesmire. - jelentette ki, és már éppen nyúlt volna, hogy letépje a kötést, mikor nekem véglegesen felforrt az agyam. Mellkasára támasztottam két kezemet, és testsúlyt, erőt bevetve kezdtem el tolni magam előtt.
- Dehogyis nincs szükséged! Súlyos a sérülés és valamilyen okból kifolyólag nem tudtam begyógyítani, így kénytelen leszel elviselni ezt a kötést egy darabig. - a mozdulatsor befejezése végett még meglöktem annyira, hogy éppen beessen egy fa tövébe.
- Hogy merészelsz...?
- Ácsi Mr. Tökéletes! Ha nem vetted volna észre, akkor tudatom veled, hogy egy korcs simán arrébb tett, és még csak ellenkezni sem bírtál, ergo le vagy gyengülve. Tehát itt maradsz, és pihensz! - ellentmondást nem tűrő hangon adtam elő mindezt, és választ nem is várva fordítottam hátat neki, és indultam meg a cuccom felé.
Rin mindeközben össze-vissza futkározott örömmámorában, hogy a Nagyúr felébredt. Kicsit puffogtam még az előző beszélgetésünk után, mikor ráeszméltem, hogy iszonyatosan melegem van. Reggel még hűvös volt, de most körülbelül délben már meleg van a hosszú nadrághoz, és a hosszú ujjú felsőrészhez. Sőt egyenesen meg lehetett sülni így, ezért gyorsan át is cseréltem az egészet egy éppen, hogy csak van jellegű farmer rövidnadrágra, és fekete ujjatlanra.
Akkor most csináljunk valami ebédet! Mekkora öröm ilyenkor megtalálni a táskában a rizst és egyéb apróságokat, amiket még az indulás pillanatában vettem magamhoz.
- Rin! Maradt még a halból? - esküszöm ezekkel állandóan ki kell üvöltenem a torkomat. Rin örökösen mozgásban van, Sesshoumarura pedig úgy tűnik csak ezzel lehet hatni, mert legalább ott maradt ahova tereltem.
- Igen! Már hozom is! - akkor ez ennyivel elintézve.
Teljesen belejöttem a tűzrakásba az elmúlt napokban, amiket egyedül töltöttünk, így ez sem jelentett különösebb problémát. Szépen megsütöttem a halakat, és három lapos tányérra tettem őket, majd a rizst is elkészítettem és három kis tálkába adagoltam. Még szerencse, hogy hoztam otthonról ilyesmit is, de most a három a hangsúlyos inkább, hiszen nem csak Rinnek és magamnak csináltam kaját.
- Ha már ennyire izgága vagy, Sesshoumaru, akkor tápászkodj fel, és gyere ide enni! - köptem a hátam mögé a megjegyzést.
- Én nem szoktam enni. - kaptam a hűvös dacos választ.
- Fordulj fel! - morogtam, de úgy döntöttem nem fogok ezen problémázni. Ekkor azonban hirtelen feltűnt valami olyasmi, amit eddig simán figyelmen kívül hagytam. - Mellesleg, hol van Jaken? - néztem hátra Bundáskára.
- Elküldtem, hogy megkovácsoltassa a páncélomat. Megparancsoltam neki, hogy még ma jöjjön vissza. - majdnem hanyatt vágtam magam. Milyen kis aranyos! Megparancsolta... Ez őrület.
Úgy döntöttem inkább elfogyasztom az ebédemet, és nem is törődök ezzel a felfuvalkodott és hálátlan démonnal többet.

Estefele azonban át kellett kötnöm a sebet, mivel már teljesen átázott az előző géz. Csodák csodájára viszonylag kevés üvöltözésbe került, hogy megengedje. Mondhatom ez aztán a nagy kitüntetés. Úgy viselkedik, mintha nekem kéne borzasztó hálásnak lennem azért, hogy elláthatom a meglehetősen gusztustalan sebeit.
Az örömeimet már csak a varangy megjelenése tetézhette. A páncél kész volt, és persze a Nagyúr azonnal fel is öltötte, de nekem nem kerülte el a figyelmemet, hogy majdnem összeroskadt alatta annyira gyenge volt.
Én totál kész voltam idegileg erre a napra, így azt hiszem nem számít nagy csodának, hogy ismét elvesztettem a fejem. Gyorsan felkaptam a megmaradt egy adag ebédet és két pálcikát, majd szinte csörtetve álltam a szellem elé.
- Tisztázzunk valamit Nagyúr! Most én parancsolok, és ha azt mondom, hogy eszel, akkor enni is fogsz! - jelentettem ki még határozottabban, mint amilyen eddig voltam. Köpni-nyelni nem tudott szerintem, valószínűleg az elképedéstől, amit annak tudhatok be, hogy hogy merészeltem így beszélni vele (már megint).
Ügyet sem vetve erre az apróságra, még közelebb mentem hozzá, és koronázva a dühöt egy kis megilletődöttséggel ráültem a lábára, nehogy elmozdulhasson. Valahova a térdére... na jó, kicsit följebb. Mit számít ez most?
Felszedtem egy csinos kis falat rizst a pálcikákra, és a szája elé tartottam.
- Mondj egy szép Á-t a maminak! - gügyögtem, de legnagyobb meglepetésemre bevált. Hangot ugyan nem adott ki, de kinyitotta a száját, és nekem több sem kellett; belenyomtam a kaját. Ez így haladt szépen tovább, egészen az utolsó falatig. Engedelmesen megevett mindent, amin magam sem győztem csodálkozni.
Na meg persze megértem, hogy teljesen kézre állt és egyebek, de akkor is: miért kellett rátennie a kezét a combomra? Csöppet ledermedtem az érintésre, de hogy ez ne látszódjon ugyanúgy folytattam az etetést ahogy elkezdtem.
Végre elfogyott minden, és már éppen fellélegeztem volna, mikor hirtelen megdőlt alattam a "talaj" és csúszni kezdtem lefelé. Olyan szinten meglepődtem, hogy még a kezeimet is kinyújtva felejtettem a vállai felett, és valami totál szerencsétlen illetve egyben morcos fejet vágtam. Ez a perverz behajlította a térdét, és szerintem nem véletlenül, tekintetbe véve, hogy még mindig a combomon volt a keze, és éreztem, amint közelebb hajolva beleszagol a nyakamba. Volt ettől nagyobb problémám is, és még azt is elenyészőnek éreztem, hogy VALAMI keményen kellett ülnöm.
- Öhm... Sesshoumaru! - kezdtem kicsit nyögdécselve. - Mindjárt átfúrnak ezek a hülye tüskék a páncélodon.
Úgy tűnik nem is kellett több ahhoz, hogy felkapja a vizet, szabályosan ledobjon magáról, és duzzogva eltűnjön a fák között. Vagyis csak szerintem duzzogva, mivel az arca az most sem árult el semmit.