12.fejezet

Váratlan látogató

Már megint a fene-nagy szám, és már megint egy olyan dolog, amit lehet, hogy nem kellett volna. Akkor viszont mondja meg nekem valaki, hogy mi lett volna a helyes eljárás? Mi lett volna jó? Hagynom esetleg, hogy Sesshoumaru kiélje magát rajtam teljes mértékben, míg két-három lyukkal gazdagabb leszek a páncéljának köszönhetően? Na azt már nem!
Úgy tűnik nála így néz ki, amikor meg van sértve: se szó, se beszéd felpattan, aztán elvonul az erdőbe szépen, és se híre, se hamva. Ledobott magáról, hátat fordított, és elviharzott. Ki kéne békítenem? Ugyan minek? Legalább addig nyugtom van, amíg haragszik rám, és ezzel párhuzamban nem szól hozzám, és nem is kezd el perverzkedni.
Ebben a helyzetben mégsem én döntöttem. Fogalmam sincs miért, vagy hogyan, de felálltam arról a helyről, ahol földet értem, leporoltam magam egy kicsit, és fortyogva Sesshoumaru után eredtem. Dühített, hogy ebből ilyen jelenetet rendez, és most adja itt a vérig sértett, és elutasított szerencsétlent.
- Sesshoumaru! Én nem fogok utánad menni! Úgy is tudom, hogy hallasz, és nem áll szándékomban téged hajkurászni egész este! Beszélni akarok veled, hallod? - úgy tíz perc hiábavaló keresgélés után, mikor beláttam, hogy mélyebben van az erdőben, mint ameddig én így első ránézésre szürkületkor be merek menni, inkább elkiáltottam magam. Sajnos azt kell mondjam, hogy hiába, mivel nem volt hajlandó előjönni. Tovább csörtettem hát a fák között, közben igyekeztem arra a bizonyos érzésre koncentrálni, ami mindig megkörnyékezett a közelében, aurájának köszönhetően. Reménykedtem benne, hogy ennek segítségével megtalálom, és szerencsémre tényleg valamiféle irány sejlett fel előttem.
Nem bírtam ki vigyorgás nélkül, mikor megpillantottam egy egészen kicsi, fehér ruhadarabot az egyik fa törzse mellett. Azonnal felismertem: a bunda vége volt. Közelebb mentem, és egészen Sesshoumaru mellett álltam meg. Karba fontam kezeimet, és egyik lábamat kicsit kifordítva oldalra, amennyire azt a körülmények engedték, hangosan dobolni kezdtem.
Nem nézett rám. Kifejezéstelenül, szokásos semmilyen hangulattal meredt előre.
- Mit akarsz, korcs? - tette fel végül a kérdést, de annyira azért nem erőltette meg magát, hogy felém forduljon, de legalább már beszélni hajlandó volt. Még ezt a korcs megszólítást is lazán elengedtem a fülem mellett, sőt a végén még annyira megszokom, hogy meg is tetszik, és majd mikor hazamegyek - ha hazamegyek egyáltalán -, megkérek mindenkit, hogy szólítson így.
- Azt akarom, hogy hagyd abba ezt a szenvedést! - feleltem parancsolóan.
- Miről beszélsz ostoba? - ez hihetetlen! Rám nézett, és hogy? Hát persze, hogy megvetően. Ne hagyja figyelmen kívül senki, még véletlenül se, hogy új nevem van: ostoba. Hanyatt vágódok ezektől a becézésektől. Bele sem merek gondolni, hogy mondjuk a feleségét - ha megházasodik egyáltalán -, hogy fogja majd szólítani.
- Jaj, ne tettesd már, hogy nem tudod, légyszíves! - keltem ki magamból, és mivel válasz nem érkezett, csak felkelt a helyéről, így én folytattam: - Most komolyan, bocsika, de nem tudtam szó nélkül, hagyni, hogy egyszerre KÉT irányból próbáltál meg felnyársalni. - ügyeltem természetesen a két-szó nyomatékosítására.
- Szánalmas. - jelentette ki halál nyugalommal. Egy pillanatra úgy elfutott a méreg, hogy azt hittem bennem ragad a szó, de aztán túl tettem magam valahogy ezen a kis kezdeti szerencsétlenkedésen.
- Szánalmas? Há... - valami nevetést szerettem volna produkálni, de inkább csak egy ideges és rövid felkiáltás lett. - Akkor te mi vagy Nagyúr? Egy színtiszta vérű szellem, aki felizgult egy korcsra! - gonosz mosolyra húztam a szám, éreztem, hogy most fájó pontot tapintottam meg.
Nem felelt, állt tovább a fánál, és teljesen közömbösen meredt a szemembe, én viszont nem voltam ennyire könnyen lepattintható, ezért ha már elkezdtem, akkor folytattam is:
- És tudod mit? Lehet ezt még fokozni... - rám egyáltalán nem jellemző, vonagló mozdulatokkal léptem párat, amíg egész közel nem értem hozzá, és végig nem simítottam csípőmmel az ágyékán. Éreztem, hogy teste reagált érintésemre, minthogy megrándult egy picit, de arcáról, szeméből, semmit sem lehetett kiolvasni, ezért ismét féloldalas pimasz mosolyra vetemedtem. - de amint látom, te nem akarod.
Elléptem tőle, megtartva a szemkontaktust még egy darabig, de aztán elfordultam, és lazán visszasétáltam Rinhez, és Jakenhez, akik látszólag semmit sem vettek észre ebből a kis eltűnésből. Rin azért nem, mert el volt foglalva Jaken nyúzásával, a varangy pedig azért nem, mert próbált megszabadulni a kislánytól, eddig sikertelenül.
Leültem, nem messze tőlük, és eredetileg őket figyeltem, de aztán a gondolataim totál elkalandoztak, miközben már majdnem teljesen leszállt az este. Eljárt az agyam, körülbelül a mai nap utolsó fél, vagy egy óráján. Először azon, amit Sesshoumaru csinált: hagyta, hogy megetessem, aztán meg mondhatni az ölébe ültetett, aminek következtében érezhettem, hogy nem volt éppen nyugalmi állapotban. Ezek után, amit én csináltam... hát arról jobb egy szót sem ejteni. Tényleg, miért tettem ilyesmit egyáltalán? Mire volt jó ez az előző jelenet? Annyira egészen biztosan, hogy megbizonyosodhattam róla, mit is jelent számomra a Nagyúr. Egy tuti: kezdem megkedvelni, vagyis inkább megkívánni, és ez semmi jóhoz nem vezet. Ugyan olyan vad szeretetet tudok érezni iránta, amilyet egyenlőre ő is érezhet. Nem mondom, hogy mutat, mert kimutatni, azt ne adj Isten, ugyebár. Ő ilyen, de ettől még lehet, hogy vannak érzései, csak éppen soha sem lehet arra számítani, hogy majd virágcsokrokkal halmoz el, napi minimum tíz alkalommal közli veled, hogy szeret, olvadozva néz rád, és nyáltól csöpögő szavakkal kedveskedik. Az ilyenektől világéletemben undorodtam, lehet, hogy ezért érzem most számomra megfelelőnek Sesshoumarut.
Két kézzel megragadtam, majd megráztam a fejem több ízben is. Micsoda ostobaság! Ez a középkori Japán úgy tűnik agymosó hatással van az emberekre.
Felnézve ebből a kis merengésből, alaposan meglepődtem: nem sokkal arrébb lobogott a tűz, teljesen besötétedett, Rin lenyugodott, és Sesshoumaru is visszajött.
Alaposan elkalandozhattam, mivel ebből én semmi sem vettem észre, és ennek köszönhetően most egyedül üldögéltem a többiektől távol. Lemaradásom gyorsan bepótolandó még arról is megfeledkeztem, hogy az éjszakák meglehetősen hidegek, én meg még mindig nyári cuccban ugrándozok, de ettől függetlenül letelepedtem Rin mellé a tűzhöz, ahol mindjárt átmelegedtem. Sesshoumarura sandítottam a szemem sarkából, aki teljesen szokásos, kifejezéstelen nyugalommal figyelte a lángokat.
- Kaminari! - már annyira hozzászoktam a korcs megszólításhoz, hogy szinte fel sem figyeltem Rin hangjára, de aztán mégis csak sikerült ráeszmélnem, hogy hozzám szeretne szólni szegényke.
- Mit szeretnél Rin? - suttogtam vissza, mivel a kislány már lefeküdt, és szerintem alváshoz készülődött.
- Kérlek, énekelj nekem! - boci szemekkel kérlelt, és persze, hogy nem bírtam ellentmondani neki. - Tudod, azt a szép lassú számot... - mondta még, de nekem el kellett gondolkoznom, hogy melyikre is céloz.
Meglehetősen sok lassú számot énekeltem neki, de hirtelen felfogtam, hogy mi járt a fejében. Az Anna és a király filmzenéje: How can I not love you*... Ez őrület! Nem tudom ebben az időben milyen volt az idegen nyelvtudás errefelé, de ez akkor is hót ciki. Rin remek érzékkel kiválasztotta az utolsó számot, amit Sesshoumaru jelenlétében énekelni szeretnék.
Nagy nehezen mégis belekezdtem, és talán túlságosan is átéltem a szöveg miden sorát.
Can not touch*...
Még az első mondat, az első versszak kicsit nehézkesen, de a refrénnél már magamra találtam.
How can I not love you?
What do I tell my heart*?
When do I not want you here in my arms*?
Túljutva ezen is, homályos meglátásban ugyan de figyeltem a Nagyúr további reakcióit, amiből azt tudtam kiolvasni, hogy még ha nem is érti az angol szöveget, de talán ösztönből tudja, hogy nagyjából miről szól.
Can not love*
Can not kiss* - esküszöm még meg is remegett a hangom, csak tudnám mi a fenétől. Ilyen körülmények között már alig vártam a dal végét, és nem is nyújtottam sokáig. Amint tudtam befejeztem, Rin már úgyis régen elaludt. Én is olyan gyorsan vágtam magam fekvő pozícióba, ahogy csak tudtam.
Ez a mai nap enyhén szólva is felkavarta a lelki világomat, amiben tökéletes nyugalommal életem az életemet eddig, de most teljesen más volt, ugyanis olyan kérdésekkel sikerült szembe állítanom önmagamat, amiket igazán nem szeretnék megválaszolni egyenlőre. Félálomban vergődtem, már Isten tudja mennyi ideje, mikor éreztem, hogy valaki megmozdul mellettem.
Aztán a fényáradattól csupán a robaj volt nagyobb, és ettől hatásosabb ébresztőre nem is volt szükségem. Amint kinyitottam a szemem láttam, hogy nincs még reggel, sőt kifejezetten sötét volt. Hunyorogva tekintettem magam elé, és lassan kezdett csupán kirajzolódni két alak. Az egyiket, a nekem háttal, de hozzám közelebb állót azonnal megismertem, de a másikat azt nem. Talán még Sesshoumarutól is furcsábban öltözködött az illető, és ha jól jött le a dolog, akkor férfi volt, de hát ki tudja? Én már nem bírok eligazodni itt a középkorban.
- Raidon... - szólalt meg mély hangján a Nagyúr. Ezek szerint ez a másik pasas neve.
Feltápászkodtam helyemről, és kicsit közelebb léptem a két személyhez.
- Sesshoumaru... nocsak! Gyógyulásodtól már csak asszonyodat lehet szebbnek nevezni. - ettől a megjegyzéstől totálisan kifeküdtem... volna, ha nem jött volna megint rám a visszapofázhatnék.
- Asszony? Bocsesz, de ki kell ábrándítsalak, Raidon, ugyebár. - már szinte nevetősre véve a hangot beszéltem a megérzéseim szerint szellem fickóval. - Álljunk csak meg egy szóra! A Raidon nem villám Istent jelent? - néztem kérdőn egyik férfiról a másikra.
- Eltaláltad szépségem, de most fontosabb dolgom van, mint veled cseverészni. - halál nyugodtan lefricskázott ezzel a kijelentéssel, én meg csak álltam és néztem. - És most elintézem az uradat. - most meg még nagyobbat néztem.
- Nem lesz az olyan egyszerű, villám Isten. - válaszolt teljes nyugalommal, meg talán egy csöppnyi megvetéssel Sesshoumaru, és még csak bele sem kötött az állítólagos házassági kapcsolatunkba, de hát valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy ilyesmin hőbörögjön.
- Nem is fizikailag gondoltam. - a mondatot követő gonosz vigyoron kívül már nem láttam semmi mást, mivel a vakító fény, és a talpam alól kicsúszó talaj minden másról elvette a figyelmemet.
Percekkel később kerültem csak olyan állapotba, hogy úgymond láttam is valamit.
- Indulunk Kaminari! Raidon elvitte Rint. - sok volt ez nekem egyszerre. Egy: kimondta a nevem (!); kettő: mért vitte el szegény kislányt ez a szörnyeteg? Mit akarhat mégis?
- Nem hallottad, korcs? - nahát, persze a másodperces tétovázás után máris rámzúdította a kedvességáradatot Sesshoumaru.
- De igen. - morogtam, majd a hátizsákomért sietve felkaptam a vállamra, és néhány gyorsabb lépéssel felzárkóztam a többiekhez.
Aggasztott ez az egész. Raidon minden ellenszenves érzést kiváltott belőlem, amit csak el lehet képzelni, ráadásul a gyógyulásról tett megjegyzéséből arra merek következtetni, hogy ő sebezte meg Bundikámat, a legutóbb. Akkor viszont semmi jóra nem számíthatunk most sem. Nem kertelek: van miért félnem, még is úgy érzem, hogy biztonságban vagyok. Nem is tudom miért....


*How can I not love you - Hogy tudnálak nem szeretni téged?
Can not touch - Nem lehet megérinteni
What do I tell my heart? - Mit mondjak a szívemnek?
When do I not want you here in my arms? - Mikor nem akarlak itt a karjaimban tudni téged?
Can not love - Nem lehet szeretni
Can not kiss - Nem lehet megcsókolni