13.fejezet

Szeretned kell!

Be kell ismernem: ez az egész csupán egy lehelettel volt unalmasabb, mint amire számítottam. Idestova ötödik napja megyünk egyfolytában, csupán egy rövidke éjjeli pihenővel. Persze minden reggeli ébresztésnél, mikor eléggé nehézkesen tápászkodok fel, megkapom, hogy amúgy is csak és kizárólag miattam álltunk meg mert gyenge, szánalmas, vagy éppen nyeszlett korcs vagyok. Mikor melyik jelzőt érzi Sesshoumaru megfelelőnek. Arról mindig elfeledkezik természetesen, hogy ha én nem ápolgatom a sebét, és nem diktálok bele valamennyi ételt, akkor ő is gyenge, meg nyeszlett lenne, csak éppen nem korcs. Na igen... azért vannak előnyei természetesen annak, hogy ő teljesen szellem, mert így még ezekben a sűrű, sötét erdőkben sem félek, legalábbis annyira, mint amennyire egyedül be lennék ijedve. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor valószínűleg egyedül be sem mernék jönni, vagy meg sem fordulna a fejemben, hogy ilyen helyeken járkáljak.
Éppen egy elég érdekes erdőrészhez értünk, mikor érzéseim szerint már az esti órákat súroltuk, habár itt olyan sötét van, hogy sosem lehet tudni. Pár lépés hiányzott csak, hogy beérkezzünk az erdőnek egy meglehetősen kiszáradt részébe. Eddig legalább zöld volt, de innentől kezdve már minden szürke és barna.
- Itt megállunk. - jelentette ki nyugodtan Sesshoumaru.
- Na végre! - grimaszoltam kicsit felhúzva a számat oldalt. Rögtön le is vetettem magam a fűbe, elterültem, és alig kellett egy-két pillanat, hogy mély álomba merüljek. Minden este nagyjából így nézett ki, mert alig ettem valamit, és egész nap gyalogoltam, méghozzá elég nagy tempóban (Mr. Csiga felgyorsult...). Szerintem nem számít nagy csodának, hogy valahányszor vízszintesbe helyeztem magam, azonnal el is szenderedtem.

- Ébresztő, korcs! Indulunk tovább. - ez a hűvös hang mindig olyan hatással volt rám, mintha egy pohár vízzel jól nyakon öntöttek volna. Egy idő után mégsem éreztem kellemetlennek, és már nem is vártam el, hogy megenyhüljön - jó volt így.
Amúgy meg elhagyta valaha olyasmi a számat, hogy reggeli ébresztő? Akkor azonnal visszavonom, mert a reggel még messze van. Hajnali ébresztő néven közelebb áll az igazsághoz.
Nagy nehezen feltápászkodtam, megdörzsöltem szemeimet, kinyújtózkodtam, és azon kaptam magam, hogy futnom kell egy sort, hogy beérjem Sesshoumarut. Ez tök kedves... simán otthagyott egyedül, na nem mintha annyira bekívánkoznék ebbe a rothadó környezetbe.
Amint ráléptem a fű által borítatlan talajra, ahol még a bokrok is csupán szárazan vergődtek, elfogott egy nagyon rossz érzés, és iszonyatosan féltem. Nem kellett tovább szenvednem, hogy rávegyem magam a futásra; olyan sprintben indultam meg, hogy az csak na. Egyáltalán nem érdekelt már a múlt, vagy bármilyen ellenszenv; majdnem hogy Sesshoumaru nyakába ugrottam, mikor odaértem mellé. Azért az utolsó pillanatban még sikerült állítanom magamon, és így éppen csak belekapaszkodtam a karjába, és egész szorosan odapasszírozódtam hozzá.
Talán egy pillanatra meglepődött, megilletődött, vagy mit tudom én, de a lényeg, hogy akármit is érzett, túltette magát rajta, na meg rajtam is. Nem túl kedves módon kihúzta karját az ujjaim közül, és kicsit eltávolodott. Hirtelen annyira egyedül éreztem magam, annyira kicsinek, és olyan szeretethiányom támadt, hogy magamra sem ismertem. Azelőtt pont ez a három dolog volt ismeretlen számomra. Az, hogy alig páran szerettek sosem zavart, egyedül szerettem lenni, és nem is tudtam milyen az: egyedül érezni magam, kicsinek pedig sosem voltam kicsi. Most is inkább emelt fővel lépkedtem tovább, félelmem elpárologni látszott, büszkeségem visszatérni. Ezeknek roppant mód örültem, annak viszont kevésbé, hogy a hirtelen fényáradattól alig láttam valamit, csak azt éreztem, hogy oldalról valami ellökött, és rajtam is maradt. Basszus! Lehet, hogy rámdőlt egy fa?!
Mire végre olyan szintre jutottam, hogy ki tudtam nyitni a szemem, legszívesebben azonnal be is csuktam volna, de az ámulattól mégsem jött össze. Az első lehetőség, amit kizártam volna, még akkor is, ha egyáltalán eszembe jut, az lett volna, hogy Sesshoumaru megmentésem céljából taszított oldalra, és tehénkedett rám továbbra is. Pedig ez volt a helyzet, aminek eleinte csak az utolsó részét érzékeltem, de miután Sesshoumaru felkelt, és én is körbe tudtam nézni, már láttam, hogy pont azon a helyen egy hatalmas, hosszú, mély hasadék van, ahol még nem is olyan régen én sétáltam, teljes nyugalomban.
- Sesshoumaru Nagyúr! - egy vékony kis gyermekhang szelte át a csöndet, és egy pici lány, futva, felénk igyekvő alakja sejlett fel a fák között. Közvetlenül mögötte viszont egy felnőtté, aki felemelve kezét, egy újabb csapást készült mérni, de most nem rám, hanem Rinre.
- A francba! - kiáltottam el magam, amint Sesshoumaru Raidon felé igyekezett, én úgy siettem a kislányért, és még az utolsó pillanatban, sikerült hasonló módszerrel oldalra taszítanom, mint ahogy a Nagyúr mentett engem.
Raidon nem véletlenül kapta a nevét. A villám, melyet Rinre küldött, éppen csak súrolta az én lábamat, de ettől függetlenül nem volt kellemes. A farmeremnek lőttek, de a seb nem volt annyira mély, hogy időt pazaroljak rá. Jobban vérzett, mint amennyire fájt, így inkább nem is vettem tudomást róla.
- Kaminari! - a kislány a nyakamba ugrott örömében. - Úgy féltem, hogy nem jöttök el értem. - könnyek futották el meleg-barna szemeit. Megpusziltam a buksiját, és magamhoz öleltem.
- Mit mondott neked Raidon?
- Azt, hogy ha csöndben maradok, akkor nem bánt, mert úgy sem akar semmit tőlem, csak idecsalni velem Sesshoumaru Nagyurat. - és ezt szépen egy szuszra. Egy kisgyermektől nem is olyan rossz teljesítmény.
- Ez kétség kívül sikerült neki. - mondtam inkább magamnak, mint Rinnek, és elnéztem a csatázó felek irányába. A fényeffektusok most sem maradtak el, így alig tudtam kivenni, hogy mi történik éppen.
Ha jól láttam, akkor itt már karddal, energiaostorral, villámokkal, mérgező karmokkal és minden egyébbel ment a csata, amivel a két fél elő tudott rukkolni. Raidon villámai sárga fényűre színezték a környezetüket, ettől vált annyira nehezen kivehetővé a harcjelenet. De azt láttam, hogy mi maradt utánuk: meglehetősen sok vér. Nem tudtam melyiküknek van akkora sebe amiből ez folyik, de az már félig a sírban van, annyi bizonyos.
A sárgásból lilába csapott át a fény, amit én Sesshoumaru egyik kardjából láttam előtörni. Abból, amelyik most is az oldalán volt, de harc közben akkor sem használta. Ez a fény most nagyon emlékeztetett arra az esetre, ami nem is olyan régen történt, mikor a Nagyúr vérben tocsogva tűnt fel egyik pillanatról a másikra előttem.
- Hát persze! - felkiáltottam a hirtelen felismeréstől, és még homlokon is csaptam magam, ami meglehetősen idiótán nézhetett ki.
Nagyon régen, mikor átkeveredtem ide, Kagome és a csapat elmeséltek nekem mindent, de tényleg mindent. Ez a kard, bizonyosan a Tetszaiga párja, a Tenszaiga, melyet nem lehet ölésre használni, mert gyógyító erejű. Egy ilyen vérengző szellem számára látszólag hasztalan, apjuk mégis neki hagyta ezt, és InuYashának a Tetszaigát. A Tenszaigával mentette meg Sesshoumaru Rint, annak idején, és legutóbb a kard mentette meg gazdáját. Önálló erővel rendelkezik, és védelmet biztosít hordozójának. Hát ezért vallják ezt a szellemet elpusztíthatatlannak: mert ott van a kard, ami megmenti, vagy visszaadja az életét.
- Mi történt, Kaminari? - nézett rám furcsálló tekintettel Rin. Tudtam én, hogy idiótán festhetek...
- Semmi, csak hirtelen rájöttem valamire. - mosolyogtam rá végül, hogy megnyugtassam: nem őrültem meg... még.
- És mire? - érdeklődött izgatottan.
- Arra, hogy Sesshoumaru elpusztíthatatlan. - megbabonázott tekintettel beszéltem, de el is akadt a szavam, amit egy újabb hatalmas feltörő fényáradat söpört végig mindenen, és végre valahára megpillanthatóvá vált a harc kimenetele: a porrá (úgy ahogy mondom) zúzott Raidon maradványai, és a kardjára támaszkodó kissé kimerültnek látszó Nagyúr. Nem láttam hogy megsebesült volna, de a Villám Isten vére beszennyezte őt is. Fogalmam sincs hogyan sikerült legyőznie, de hatásos volt, azt meg kell hagyni.
- Sesshoumaru Nagyúr! - Rin kiugrott a kezeim közül és a szellem felé rohant. Én is felemelkedtem a földről mosolyogva, és kicsit bicegve, de megindultam a győztes csatát vívott Bundáskám felé.
- Áááááááááh... - hatalmas ordításnak induló, de sikítássá alakuló hang hagyta el ajkaimat, ahogy belülről összehúzó, összeroppantó fájdalom áradt szét egész testemben. Fogalmam sem volt mi lehet ez, csupán kétségbeesetten kapkodtam levegő után.
Térdre esve, elhomályosuló tekintettel néztem fel, és pillantottam meg egy fölém magasodó szellemet, és egy aggódó tekintetű kislányt. Nagyon fájt, borzasztóan. Ettől már a halál is jobb lenne, csak jöjjön el minél hamarabb, és ne kínozzon engem tovább ilyen fájdalmas előjátékkal. Végtagjaim zsibbadni kezdtek, és lassacskán tényleg megvakított a kín.
- Sess... Sesshoumaru... mi a fene... történik velem? - nyögdécselve, fojtott hangon tudtam csupán beszélni, és nem értem miért vártam pont tőle a választ.
- Szánalmas! - vágta a képembe, és én újra felsikoltottam fájdalommal itatott dühömben. Miért csinálja ezt? Mire jó ez neki?
- Utállak! - hisztiztem, folytak a könnyeim, és szenvedtem egyszerre. Éreztem életem végét, és ettől nagyon nyűgössé váltam.
- Nem igaz. - jelentette ki közömbös hangnemben Sesshoumaru, és engem ismét elfutott a méreg, de a csodálat legalább annyira. Hirtelen értelmet nyert minden. Mint előttem már oly sokan mások, én is halálom előtti utolsó pillanataimba voltam elég bölcs az élethez. Mikor már késő... pedig most még azt sem tudom, hogy mit csináltam rosszul.
És el kellett mondanom, hogy mire jöttem rá. Nem tudom miért, de így éreztem. Utolsó energiatartalékaimat felhasználva kiegyenesedtem, és megmarkoltam az egyik tüskét Sesshoumaru páncélján, amivel még nem is olyan régen fel akart nyársalni. Ránehezedve lehúztam magamhoz, és tudtam, hogy csak azért sikerült, mert hagyta.
- Nem tudtalak... meggyógyítani... a legutóbb... - suttogtam egészen közelről az arcába - mert nem szerettelek... De a gyógyításhoz... vagy feltámasztáshoz... és hasonló... nemes cselekedethez... színtisztán kell... szeretni... - alig a falig, de még sikerült elmondanom a lényegét annak a tudásnak, amit most szereztem, az elmúlt egy-két pillanatban, pedig már mindegy. Sokkal hamarabb lett volna szükségem rá.
Nem bírtam megtartani magam; dőlni kezdtem, és talán el is terültem volna, ha Sesshoumaru nem támaszt meg a derekamnál fogva. Remegtem, egész testemben, kihűltek a kezeim, és éreztem, hogy gyenge vagyok.
- Hát ez meg... ?! - még mindig egy hangnemben, de kicsit összevont szemöldökkel meredt a lábamon tátongó sebre a Nagyúr.
- Semmiség... - leheltem. Egészen közel hajolt a vágáshoz, és nem értettem mi célja ezzel.
- Az nem is... - utalt a sebre - de a véred illata... pont olyan, mint Raidoné. - szemembe nézett, és már nem láttam a megvetést, csak a semmitmondó ürességet, akármilyen haloványak is voltak már a képek előttem. Ilyesmi is csak velem történhet meg... a képtelen csodálaton erőtlenül elmosolyodtam.
- Meggyilkoltál... - suttogtam kételkedő, egyre halkuló hangon.
Derekamról hátamra csúsztatta kezét, félig térdelve egészen közel húzott magához, és olyan vadul csókolt, olyan átkozottul, mintha nem lenne holnap, és félne a mától...