14.fejezet, befejezés

Hozzád tartozom

Volt is miért félnie a mától, ahogy nekem is. Kinyitottam volna szemeimet, de már nem tudtam. Sesshoumaru csókja vesztett vadságából; már éppen csak érintette ajkaimat, érezem, hogy nem akar elválni tőlem, nem akar elengedni, ahogy én sem őt, de nekem már nem volt erőm kapaszkodni belé. Lassan zuhantam bele a sötétségbe és tudatlanságba. Még éreztem... utoljára azt éreztem, hogy egyre erősebben szorít magához, és amint keze ökölbe szorul, úgy markolja pólómat, egyre erősebben és erősebben. Így próbált magához láncolni, de a haláltól megmenteni nem tudott.


Érezni kezdtem. Igen... éreztem, hogy fekszem valahol, éreztem a végtagjaimat, láttam szemhéjam belső sötétjét. Nem akartam kinyitni a szemem: túl hihetetlen volt az egész ahhoz, hogy akár csak meg merjek mozdulni. Testem felmelegedett, elidegenedett a halál hidegétől.
Mégiscsak meg kellett próbálnom, mert kíváncsiságom felülkerekedett csodálatomon. Megmozdítottam ujjaimat, sorra egymás után. Éltben vagyok! Ez hihetetlen! - és mikor jobban belegondoltam, annyira mégsem volt az.
Lassan, saját idegeimet tépve kinyitottam szemeimet. Hosszú hófehér hajzuhatag volt, mely egy magas termetű férfihez tartozott - ezt láttam meg először. Háttal állt nekem, kardot tartott a kezében, de mintha az túl nehéz volna, oldalra lógatta. Felismertem: a Tenszaiga volt. Kissé elmosolyodva felültem, és meg akartam érinteni a mellettem álló szellem hátát, de az pont akkor lépett egyet előre, és meg sem állt utána. Folytatta a sétát lassú lépésekkel, én pedig elkerekedő szemekkel bámultam utána.
Mi történt? - visszaemlékezni próbáltam, de minden oly homályos volt. Ha visszagondoltam, még mindig érzetem azt a szörnyű fájdalmat, Sesshoumaru érintését, csókját, szorítását... szeretetét.
Mosolyogva felugrottam, és utána eredtem. Nem akartam még felzárkózni; előbb meg kell magyaráznom magamnak, hogy mi történt, különben nem leszek képes felfogni a későbbiekben.
Raidon volt a kulcs mindenhez.... és ő meghalt.
"...a véred illata... pont olyan, mint Raidoné." - hát persze. Ő volt az a bizonyos youkai, akitől egész családom története indult. Azzal, hogy ő meghalt, az egész vérvonalnak vége, és én, aki a legalján vagyok ezáltal gyakorlatilag meg sem születtem. Mivel azonban mégis éltem, ezért meg kellett halnom. Nincsenek szüleim - nem mintha úgy tekintettem volna eddig, mintha lettek volna, de most tényleg nincsenek. Egyedül vagyok, ami nem is zavart nagyon sokáig, most mégis furcsa érzés úgy élni, hogy nincs múltam - nem tartozom senkihez.
Kicsit megrázva magam, próbáltam jobban koncentrálni az útra, mert erdőben elég murisan festett volna, ha figyelmetlenségből nekimegyek egy fának. Ahogy felnéztem, és megláttam az előttem haladó szellemet, hatalmasat dobbant a szívem. Már hogy ne tartoznék senkihez?
Széles mosollyal, majdnem kicsit nevetgélve meglódultam, és futva közelítettem Sesshoumaruhoz. Mikor megérkeztem mellé, nem szóltam egy szót sem. Minek? Úgyis tudunk mindent. Felesleges beszélni... Heves örömömben olyasmit tettem, ami elég nagy kockázattal járt, de jelenleg az ilyesmi nem tudott érdekelni: megfogtam a Nagyúr kezét, és az sem zavart, hogy ő nem, az enyémet. Viszont önmagában az, hogy hagyta, már sokat jelent.
Hozzád tartozom Sesshoumaru! - és ezt nem kell kimondani ahhoz, hogy mindketten tudjuk.
Azzal, hogy Raidont megölte, megölt engem is... de feltámasztott! Életem utolsó perceiben rájöttem, hogy az ilyesmi lehetetlenség színtiszta és nemes érzés, a szeretet nélkül. És ebből már tudhattam mindent az ő érzéseiről. Sosem fogja kimondani, és én nem is fogom kérni tőle, hogy megtegye, mert akkor azt kérném, hogy hagyja el önmagát, pedig én így szeretem. Nem fogja tudni kimutatni az érzéseit, főleg nem úgy, mint az emberek, de sok apró dologban mégis meg fognak nyilvánulni érzelmei.
Hirtelen érkezett felismerésem sajnos az idilli hangulat megszakítására kényszerített.
- Öhm... Sesshoumaru, hol van Rin és Jaken? - kicsit félve a választól, összehúzott szemöldökkel néztem fel rá.
- Előre küldtem őket, hogy verjenek tábort mikor... - nem tudta kimondani.
- Mikor meghaltam. - fejeztem be nevetve. Azért nevettem, és azért töltött el boldogsággal ez az egész, mert ha nem halok meg, akkor lehet, hogy sosem derültek volna ki Bundáska érzelmei. Örökké csak egy perverz szemétládának tartottam volna, és mi tagadás, az is. Meg kell tanulni elfogadni. Na igen, én és az alkalmazkodás, de hát majd meglátjuk.

Már esteledett, mikor a fák mögött egy egészen pici tisztást láttam, és néhány homályos alakot.
- Sesshoumaru Nagyúr! Kaminari! - azonnal felismertem a kislány hangját -vagyis az iszonyatos magas frekvenciát -, aki most felénk rohant, és persze azonnal nekirontott a lábamnak. Átölelve és teljesen összeszorítva azokat, majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, de némi hadonászás után nagy elégedettségemre sikerült a lábamon maradnom.
- Annyira örülök, hogy jól vagy! - mondta ismét, mikor már végre hagyott lehetőséget az életre, és leguggolhattam hozzá.
- Én is örülök, hogy egészben vagy, Rin. Tudod, nagyon megrémültem mikor az a csúnya Raidon elrabolt téged. - magyaráztam mosolyogva, és közben újra felemelkedve, kézen fogva vezettem tovább a kislányt. Ezt a fajta kötöttséget nem bírta sokáig, és szinte rögtön elrohant, hogy tovább nyúzza Jakent, akinek így is volt elég gondja a tűzgyújtással.
Összeütöttem nekik valami vacsorát gyorsan, és amint azt belapátolták, szinte rögtön elaludtak. Sesshoumaru félrevonulva üldögélt egy fa tövében, és semmitmondóan meredt maga elé. Óvatosan felálltam a két alvó közül, nehogy felébresszem őket és közelebb léptem Bundáskához. Nagyon sokáig észre sem vett, vagy csak nem akart észrevenni, esetleg inkább nem akart hozzámszólni. Nem a szavak embere, nekem viszont sosem jelentett gondot beszélni.
- Tudod Sesshoumaru, most szívesen odafeküdnék melléd, de egyszer bőven elég volt felszúródni azokra a tüskékre a páncélodon. - célzásnak szántam, mégis elkerekedtek a szemeim, mikor elkezdte levenni a felesleges cuccot magáról. Teljesen szótlan és kifejezéstelen maradt, de szépen lassan megszabadult a páncéltól, és visszaült eredeti helyére.
Széles vigyorral ugrándoztam mellé, és szinte ledobtam magam. Kicsit higgadtabb mozdulattal fejem a vállára hajtottam, míg egyik kezem a mellkasára fektettem. Azt persze megértem, hogy nem mondja ki az érzéseit, meg hogy ki sem mutatja rendesen igazából, de akkor is! Hogy maradhat totálisan nyugodt egy ilyen helyzetben?
Már éppen elaludni készültem, kicsit durcásan ugyan, mikor megéreztem derekamra simuló kezét. Jókedvem visszatért, de féltem: mellette már nem fejezhetek ki mindent olyan hevesen, mint azelőtt. Mégsem állhattam sokáig ezt a szerepet.
- Sesshoumaru... - felemeltem fejem a válláról, hogy a szemébe tudjak nézni. - Köszönöm, hogy megengeded, hogy szeresselek. - ki kellett mondanom, mert úgy éreztem, hogy ez egy olyan engedmény, kiváltság, melyet rajtam kívül senki sem élvezhet.
Ő már megtette egyszer, így most rajtam volt a sor: egészen közel hajoltam hozzá, és már éppen lecsuktam pilláimat, mikor felfedeztem egy kis halvány pírt az arcán. Csak magamban mosolyogtam, mert ajkunk összeért, és én sok mindent elfelejtettem, ez az előzőtől sokkal lágyabb csók forróságában.