1.fejezet

- „Villámlik…” – gondoltam miközben az utca vége felé nézve megláttam a hirtelen felbukkanó majd eltűnő fehér fényt. Lassan bandukoltam haza fele. Fárasztó napom volt. Nehéz suliba járni és dolgozni is egyszerre. Gondoltam, hogy nem lesz egy leányálom, ha belekezdek az egészbe egyedül. De ezt nem vártam volna. Mást sem csinálok csak tanulok dolgozom és alszok. Még a nyakamon van a végzősök terhe is. Ma is mi volt a Szalagavató miatt… Hogy ennyi mindent meg kell csinálni azért a kis szalagért rajta 2 dátummal. Nem hogy energiám még kedvem sincs elmenni rá. Pár méterenként fáradt sóhaj szakadt ki belőlem. –„Még két háztömb ….. még egy háztömb…. – már alig vártam, hogy bezuhanhassak az ágyamba. Mikor egyszer csak, egy hangot hallottam meg a hátam mögül.
- Kumiko! Kumiko várj meg! – Hiyoko volt az. A legjobb barátnőm. – Huuhh…. – fújta ki magát mikor mellém ért.
- Szerencséd van, hogy lassan megyek különben a lakásomig szaladhattál volna. – mondtam, miközben ő megpróbált újra nyugodtan lélegezni.
- Igen, de utolértelek. – felelte egy mosoly kíséretében. – Ezt az irodában hagytad. – vette elő a táskájából a kulcs csomómat majd a kezembe nyomta. - A fénymásoló gép mellett találtam rá.
- Arigatou. Ha nem futsz vele utánam megint vissza kellett volna mennem mint a múltkor.
- Hai. – felelte majd vonakodva hozzá tette. – Ha nem haragszol meg érte… de mostanában mintha kicsit szétszórt lennél.
- Tudom és sejtem az okát is… „ nem csak sejtem biztos vagyok benne.”- tettem hozzá magamban.
- És mi az oka? Elmondod nekem?
- Tudod mostanság nem tudok rendesen aludni. Rémálmaim vannak. Aztán mikor az éjszaka közepén meg próbálok vissza aludni, hangokat hallok. – mialatt ezt elmondtam furcsa érzés vett körbe. Olyan volt mintha tudattalan állapotban kerültem volna. Ebből az állapotból egy gondolat hozott vissza. Hiyokora néztem és megkérdeztem.
- Ugye most nem nézel bolondnak vagy ilyesminek?
- Dehogyis! – mosolygott rám továbbra is. – Tudod a rémálmok valami rossz előjelei. Próbáld megfejteni őket. A hangokról meg annyit, hogy olvastam róluk. Az ember mikor fáradt képes a hallucinációra és olyan hangoktól is megrémül amiket máskor teljesen természetesnek vesz. Ne aggódj, ha sikerül kipihenned magadat a hangok is elfognak tűnni. – elgondolkodtam azon amit Hiyoko mondott és igazat adtam neki.
- Igazad van mostanában még a saját árnyékomtól is képes vagyok meg ijedni. Fárasztó az amit csinálok… a suli és a munka egyszerre, és még az álmok is… kicsit elfáradtam. „Mi az, hogy elfáradtam?! Minden este úgy dőlök be az ágyba mint egy zsák krumpli. Barna szemei alá karikák költöztek és nem tűnik úgy, hogyha belenézek a tükörbe mintha hamarosan távozni is kívánnának a helyükről. Az arcom is beesettebbé vált nyár óta. Hosszú fekete hajamat amit azelőtt annyit szerettem ápolni most csak összekötve hordom..” – ránéztem Hiyoko mosolygós arcára. – „ Se karikák, se beesettség. Mázlista!” – gondoltam.
- Még egyszer köszi, hogy utána rohantál ezekkel.
- Semmiség, de most már mennem kell. Mindjárt itt a vihar és semmi kedvem megázni.
- Rendben. Vigyázz magadra, holnap találkozunk.
- Oké, de te is! Szia.
- Szia. – ismét elindultam haza, illetve folytattam az utamat haza fele. Mélyen elgondolkodva mentem az utcán. Kicsit fáztam de annyira nem hogy még érdekeljen is. Elmélkedésemből egy húzó erő féle zökkentett ki. Mintha valahova vezetni akarna. Nem tudtam vele nem foglalkozni. Hirtelen eszembe jutott az amit Hiyonko mondott. – „Csak képzelem az egészet. Csak képzelem az egészet.” – mondogattam magamban nem valami sok sikerrel. Aztán hirtelen a lábaim a két utcával arrébb lévő park felé irányítottak. – „Nagyon jó!” – kezdtem bedühödni,hogy valaki azt akarja megmondani most hova menjek. – „Most mi következik? Szellemek fognak potyogni az égből?!”- a húzás egyre erősödött. – „Nem!!” – sikította egy hang a fejemben. Mintha csak parancsot teljesítene, a húzás abba maradt és végre újra én irányítottam a lábaimat.
- „Kérlek…” – hallottam meg hirtelen egy hangot – „Kérlek segíts…”- ahol már segítséget kérnek ott nagy baj lehet. Főleg ha tőlem kérik. Úgy döntöttem megnézem. Mit veszíthetek? Minimum félórát az alvás időmből… mintha olyan sokat tudnék mostanában aludni. Keserű mosolyra húztam a számat majd elindultam a parkba. Lassan haladtam a fák és bokrok mellett. Miután egy kisebb bokorcsoportot elhagytam ami mellett egy tölgyfa állt nyöszörgés hallottam. Kicsit meghűlt bennem a vér… na jó… NAGYON meghűlt bennem a vér. Szerintem volt is okom rá. Először is este van sötét, másodszor egyedül vagyok egy parkban ahol bármelyik bokorból vagy éppen fáról rám ugorhat egy szatír, harmadszor mindjárt a nyakamon a vihar. Elindultam a bokrok felé. Útközben még egy vastagabb száraz faágat is felvettem a földről amit a pár nappal ezelőtti vihar szedet le a helyéről. Lassan megközelítettem a bokrokat és imádkoztam, hogy hamar vége legyen ennek az egésznek. Elhúztam az egyik ágat de a következőtől még mindig nem láttam semmit. A kezemben lévő faágat meglendítettem közben. Elhúztam a következőt is és egyszer csak……
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁHHHHHHHHHHHHH…..


Még mindig szaporán szedtem a levegőt. Sokkot kaptam, meg majdnem szívrohamot is. A legrosszabb rémálmaimra emlékeztető kép fogadott a bokrok mögött. Annyira meg ijedtem, hogy elejtettem még az ágat is amit szerény személyem megvédése érdekében szereztem meg 2 perccel ezelőtt. De hát tehetek én róla, hogy sikítanom kellett? Nem én nyújtok hányinger keltő látványt. Az sem az én hibám, hogy pont akkor villámlik amikor egy késő nyári estén valami sétára invitál a közeli parkba akaratom ellenére, és a bokorba akar ráncigálni? Vissza térve a majdnem halálomat okozó látványhoz. Mikor elhúztam az utolsó akadályt jelentő ágat is egy hatalmasat villámlott és én megláttam egy alakot valami nagy szőrös izével a vállán vérben úszva. A gyengébb idegzetű ember ha ilyet lát máris megy az ideg osztályra az összes idegösszeomlásával együtt. És ezek után csodálkozik még valaki ha sikítok? Miután visszanyertem valamennyire a nyugalmamat jobban meg is néztem a srácot. Igen srácot. Hiába volt hosszú fekete haja meg az a szőrös prémszerűség a vállán, attól még a vak is láthatta hogy férfi kimonót visel. Ha tippelnem kéne fehér kimonót mondanék. Bár az a rengeteg vér ami átfestette az anyagot… nehéz így biztosat mondani.
Miközben azt találgattam hogy a közelben hol lehet per pillanat jelmez bál ahonnan szabadulhatott volna, hirtelen kinyitotta a szemét. Mondanom sem kell sikerült úgy időzítenie, hogy az aláfestő környezetet megint egy villámlás adta. Újabb sikítás szapora levegő vétel stb…
Amíg én a második sokkot kaptam és próbáltam kiheverni ő rám nézett. Perceknek tűnő pillanatokig nézett velem farkasszemet… elvesztem … nem csak a helyzet miatt de azok a szemek, volt bennük valami ami megfogott, magával ragadott. Mire feleszméltem ő felállt és elindult felém. Legszívesebben sikítva elmenekültem volna de valamiért nem voltam rá képes. Mintha megint nem én irányítottam volna a testemet.
Ahogy csökkent a távolság úgy gyorsult a szívverésem is. Mikor eltántorgott felém és csak néhány lépésre állt tőlem megint villámlott. Erőt vettem magamon és most nem sikítottam.
- „Minek ? Ha eddig nem hallotta meg senki akkor ezután sem fogja.” - gondoltam. Ezek után a srác az arcát elnézve gondolkodás nélkül beleájult a karjaimba. Nah az odáig rendben, hogy kicsit megszédül és amíg helyre nem jön belém kapaszkodik de hogy teljes testsúlyával rámessen mint egy farönk, azután meg fel is döntsön?! Az már egy kicsit túlzásnak érzem. Miközben megpróbáltam levegőhöz jutni és kimászni alóla tiszta vér lettem és is.
- Csodás. – mondtam majd egy sóhaj kíséretében hátha mégis valakinek éjszaka támad kedve a parkban sétálni körül néztem.
- „Segíts!” – hallottam meg ismét a hangot.
- De mégis hogyan?? – kérdeztem vissza az éjszaka sötétjébe.


Végül úgy döntöttem, hogy segítek neki.
- „Ezt nem gondoltam át rendesen.” – ez volt az első gondolat ami át villant az agyamon miközben felemeltem azaz inkább felszenvedtem a földről a vállamra. – „Ha anyám ezt megtudná… egy eszméletlen idegen vérben úszó srácot viszek fel az éjszaka közepén a lakásomba….”- miután nagy nehezen felrángattam a második emeletre majd be az ajtón a derekam erős tiltakozásának a hatására úgy döntöttem, hogy a szobámba viszem be. Logikusan végig gondolva… Az ágyneműt még mindig könnyebb véresem kidobni mint a kanapéból kiszedni akár egy kis foltot is. Bevittem azaz becipeltem és lefektettem az ágyra. Az a gyönyörű kék ágyneműm. Nah erre is keresztet vethetek. Gyorsan hoztam a fürdőben lévő lavórban vizet majd egy száraz és tiszta törülközőt. Majd elkezdtem a szegény „áldozatomat” megszabadítani a ruháitól. Ha nem ilyen helyzetben kéne ezt csinálnom bevallom még élvezném is egy kicsit.
Kint még mindig dörgött és villámlott. Csak annyiban változott a helyzet, hogy elkezdett esni is. Miután a hányingert keltő felsőjét is leszedtem a rosszullétem már a tetőfokára hágott. Nem mély de nagy ronda seb húzódott a mellkasán mellette kisebb karcolások voltak. Szinte teljesen keresztbe ért rajta. A jobb oldalától kiindulva majdnem a bal válláig. Lassan és óvatosan elkezdtem lemosni róla a vért. Miután nagy nehezen megtaláltam az első segély ládát amit ha egy évben egyszer használok sokat mondok és bekötöztem a sebeit, elmentem lezuhanyozni. A ruháimra is az vonatkozott mint az ágyneműmre….mindegy…Gyorsan akartam végezni ami nem sikerült. Elég nehéz a megszáradt vért minden féle nyom nélkül lekaparni magadról. Csak én lehetek olyan szerencsétlen, hogy egy ismeretlent ápoljon a lakásán. Miután végeztem és felöltöztem a kedvenc kék pólómba és egy kényelmesebb nadrágba elindultam megnézni az én kis védencemet… A szobába beérve nem találtam sehol. Az ágy üres volt, viszont a földön az asztali tükröm hevert szét törve.
-„ Csodás! Én felhozom ide, ellátom a sebeit, ő meg összetör mindent?!” – ekkor zajt hallottam meg a nappaliból. Elindultam arra fele. Minden tükör, keretezett kép és fényes tárgy a földön hevert. Mikor beléptem az ajtón épp a TV-t készült a földhöz vágni.
- ÁLLJ! – kiáltottam rá. Majd elindultam felé és el vettem tőle a készüléket és vissza tettem a helyére. – Mégis mit képzelsz te vadállat?!?!....