2. rész

- Hol vagyok?! Mit tettél velem?!?! – kérdezett vissza. Állj, állj!! Felhozom a lakásomba, leápolom és még ő kezd el tombolni és rombolni?!
- Nah, idefigyelj , amíg az én hangsúlyozom az ÉN házamban vagy megtanulsz viselkedni, vagy úgy rúglak kifele, hogy a lábad sem éri a földet! Egyenlőre még én vagyok itthon és nem te. Csak a vendég státuszig másztál fel és nem tovább, szóval ülj le és maradj nyugton!
- Nekem nem parancsolgathat egy magadfajta halandó! Mit tettél velem te ostoba?! – a hangját nem emelte fel, sőt inkább érzelem nélkülinek hatott de mégis idegesített. Sosem voltam egy nyugodt természet, ahogy most sem. Akkora pofont kevertem le neki mint a ház. „Szegény” egy kicsit megtántorodott, ha nem lennék olyan dühös még talán meg is sajnálnám, de nem most!
- Megmondtam, hogy ülj le. Nem tudom, hogy mi történt veled de nem is nagyon érdekel. Vérben úszva ájultál a kezeim közzé a parkba. Nem én kértelek rá. Egyébként is nem én kértem tőled segítséget hanem éppen fordítva történt.
- Én nem kértem…- kezdte el méltóságteljesen de nem hagytam neki végig mondani.
- Dehogy nem! A te helyedben föl le ugrálnék örömömben, hogy valaki ismeretlen jelen esetben én, nem hagytalak kint ázni az esőben, hanem leápoltalak. - A kirohanásom úgy látszik valamennyire elérte a célját. Leült egy szó nélkül, mint egy jó kis kutya. ( írói meg jegy.: ha még sejtené, hogy milyen kutya….) Leültem mellé én is. Egy darabig így üldögéltünk. Ő nem szólt, én fáradt voltam szólni. Becsuktam a szememet és majdnem az álmok édes mezejére léptem, ekkor tudatosult imént bennem, hogy nem engedhetem el ilyen állapotban. Egy idő után kinyitottam a szememet majd a kezemet nyújtottam felé. Kicsit zavartan nézett rám nem értve a célzást…. Édes Kamik… pasik….
- A sebed. Feleltem a kimondatlan kérdésre. – át kell kötni. Tombolni még tudsz ilyen súlyos sebekkel is de bele fogsz halni ha így folytatod. – ő csak mordult egyet jelezve, hogy nincs szüksége rám. „Na persze!” majd felállt de az első két lépés után meg is állt.
- Mintha a lendületed alább hagyott volna. – mondtam neki majd mosolyogva megkerültem és elindultam előtte. Mikor beértem a szobámba elkezdtem áthúzni az ágyat. Abba a hitbe ringattam magamat, hogy még mindig a nappaliban áll és fő magában. Tévedtem. Mikor megfordultam ott állt mögöttem és figyelt. Ezáltal a kedves húzása által ismét sikerül a mai napon harmadszorra is a szívroham határára sodornia.
- Hol találtál rám? – kérdezte az ijedségem figyelmen kívül hagyásával.
- A parkban. - feleltem két mélyebb levegő vétel között.
- Vigyél oda most! – mondta parancsoló hangon.
- Nem! Emlékszel még csak vendég. Majd holnap. Pihenned kell neked is és nekem is. – majd nyomatékot adva a szavainak ásítottam egyet. – Ülj le, átkötöm a sebeidet aztán alszok egyet. – miközben a sebeivel voltam elfoglalva ő folyamatosan engem nézett. El lehet képzelni mennyire örültem neki. Átvezettem az én szobámmal szemben nyíló szobába.
- Itt aludhatsz. Ha kell valami csak sikíts ha az a méreten felüli büszkeséged megengedi. Oyasumi nasai. Mondtam majd többet ma már nem foglalkozva vele elindultam végre, hogy vissza foglaljam a saját ágyamat.

Másnap reggel az ébresztő órára keltem. Egy újabb fárasztó nap gondoltam miközben lenyomtam. Majd bekapcsoltam a rádiót. Már 10 perce próbáltam magamba értelmet verni az élettel együtt mikor meghallottam a rádióból a híreket.
- Jó reggelt kedves hallgatóink! Ma szeptember 24.-e szombat van …. – Szombat?! Akkor még aludhatok. És már fordultam is a másik oldalamra ezáltal vissza süllyedve az álmok hazájába. Mikor legközelebb meghallottam a műsorvezető hangját éppen a pontos időt jelentette be.
- 11 óra múlt 10 perccel. - szépen nyugodtan átfordultam a másik oldalamra majd mikor az agyközpontom is felfogta végre az előbb elhangzott szavakat hirtelen felültem az ágyban.
- A francba! – mondtam és ezzel az általában reggel jelentkezőrekedt hangomat is. Szokásomhoz híven ha már egy helyet jól ismerek lehajtott fejjel és csukott szemekkel indultam el a fürdő irányába, hogy valami olyat kényszerítsek magamba mint pl az élet. Az ajtó és az ágy közötti út felénél jártam körübelül mikor az a gondolat kezdte magát befészkelni az agyamba, hogy valami fontos dologról nagyon megfeledkeztem. Igen volt időm gondolkodni mivel a gyorsaságom egy csiga gyorsaságával és egy enyhén illuminált állapotban lévő egyén biztonságos járásával vetekedett. Miközben a már említett elfelejtett dolgon gondolkodtam az ajtóban beleütköztem valamibe. Elkezdtem kitapogatni, hogy vajon mi illetve esetleg ki lehet az. Az első amit megtaláltam az a nadrágkötője volt. Itt arra a döntésre jutottam hogy jobban járok ha felfelé kotorászom. Ahogy felfelé haladtam néhány szó villant az agyamba. „Halad, halad, csupasz hasfal, halad, hala, kötszer, kötszer, halad halad, még mindig kötszer, halad halad, ketté ágazik, halad halad, csupasz és eléggé izmos karok…. Ekkor bevillant a tegnapi „kedves” vendég. Kinyitottam a szememet és felnéztem az övébe. Bármennyire is akarta nem tudta palástolni a meglepettségét. Morogtam egyet reggeli szokásomhoz híven /reggelente általában a kedvesség szó hiányzik a szótáramból/ majd a két karjánál fogva megfogtam és arrébb állítottam. Majd ismételten morgások közepett birtokba vettem a fürdőszobát. Egy olyan bő félóra múlva több életkedvvel kijöttem. Ő még mindig ott állt ahova állítottam. Ez ám a kitartás. Elindultam vissza szobámhoz. Mikor mellé értem intettem neki, hogy jöjjön utánam és ne álljon úgy mint egy sóbálvány. Vissza másztam a takaró alá majd ismét csak egy intéssel jeleztem, hogy üljön le az ágy szélére.
- Nem kéne felkelni? – kérdezte miután leült.
- Nem. – mondtam majd ásítottam egyet. – Egész héten a suliba vagyok és dolgozom, aludni meg alig alszom. A szombat pihenő nap!
- Egész nap az ágyban akarsz maradni? Szánalmas…
- Lehet, hogy szánalmas de nekem így jó. Nem azért csinálom, hogy másnak tetsszen. Mindenkinek megkell tennie olyasmit amihez sosem lenne máskor kedve. Biztos neked is van olyan dolgod amit nem szívesen teszel meg, de megteszed mert muszáj. – miközben beszéltem végig a szemébe néztem, láttam ahogy vissza akarja fojtani az érzelmeit. Hirtelen fájdalom járta át a szívemet. Úgy éreztem bele halok ha nem csinálok valamit. A késztetés meg volt csak nem tudtam mit kéne tennem. A fájdalom érzés mellé hiányérzet is párosult. Nem gondolkodva odamentem hozzá és átöleltem. Hirtelen elkezdett csökkeni a fájdalom és a hiányérzet majd hirtelen eltűnt. Ekkor visított egy hang a fejembe. „Mégis mit művelsz?! Hisz nem is ismered már ölelgeted??!!” hirtelen elhúzódtam.
- Gomen… - mondtam majd vissza mentem oda ahol még épp ésszel fél perccel ezelőtt ültem. Térdeimet felhúztam és a takarót is az államig. Üveges tekintettel néztem magam elé.
- Miért csináltad? – hallottam valahonnan a távolból. De nem tudtam megszólalni.
- Miért csináltad?? – ismételte meg.
- Nem tudom… Sesshoumaru…. – hogy honnan jutott eszembe ez a fura név eskü nem tudom.
- Honnan tudod a nevemet? – hirtelen felállt és gyilkod szemekkel nézett rám.
- Mondom, hogy nem tudom amióta megtaláltalak egyre furcsább dolgok történnek velem. Először a hangok amelyek hozzád vezettek. Aztán az a mérhetetlen fájdalom és magány érzése, és most ez a fura név aminek állítólag te vagy a viselője. Nem tudom … nem tudok semmit…..
- Boszorkány ezt az egészet te idézted elő! Miattad veszítettem el az erőmet!!
- Milyen erődet? Ugyan olyan ember vagy mint én. Egy halandó a sok közül.
- Tévedsz!
- Csak annyira mint te velem szemben! – percekig farkasszemet néztünk. Felhúzott de komolyan! Mit képzel ki ő??!! Főttem a mérgemben majd egy gondolat támadt bennem.
- Tudod mit, ülj vissza és mesélj magadról.
- Ennek mi értelme van ?
- Legalább megtudok rólad valamit és cserébe én is mesélek. „persze ha úgy gondolom, hogy érdemes. Úgy is elmegy és többet nem látom.” – gondoltam magamban.
- Még mindig nem látom semmi értelmét. Engem nem érdekel a te múltad és neked sincs semmi közöd az enyémhez.
- Igaz. De azt legalább elárulhatnád, hogy honnan jöttél. Hol volt jelmezbál?
- Jelmezbál? Sehol. Ahonnan én jövök ott ez a rendes viselet. Ahogy elnézem ez egy másik világ. Az én világom teljesen különbözik a tiedtől. Nem tudom, hogy te hol állsz a ranglétrán, de én eléggé felül. A hozzád hasonlók Sesshoumaru-samanak szólítanak.
- Aha szóval te egy nagyúr vagy. Nálunk már az ilyen rég kihalt. Ma mindenki egyenlő. Vagy legalább is nem szólítja a másikat nagyúrnak.
- Eléggé szánalmas lehet. Akkor kik uralkodnak?
- Tudod a mai világban jelen esetben az enyémben van olyan, hogy kormány, demokrácia, női egyenjogúság meg ilyenek. De pontosan milyen dátumot írnak a te idődben?
- Nem tudom. Nem az én feladatom ilyenekkel foglalkozni. Ez a szánalmas halandók babonás dolga.
- Tudod kicsit idegesítő a szánalmas halandó hasonlatod. Elmondanád, hogy te mi vagy ha nem halandó? Mond azt inkább, hogy ember vagy valami ilyesmi. Jah és csak, hogy tudd az én nevem Kumiko szóval ha velem beszélsz vagy a nevemen szólíts vagy ne is szólj hozzám. Nah de most térjünk vissza arra, hogy te hogy kerülsz ide akkor?
- Nem sokra emlékszem… csak…. Csak arra, hogy egy démonnal harcoltam…
- Egy démonnal?? Mond jól vagy? Nincs neked esetleg egészen véletlenül lázad?
- Miért lenne?
- Nah akkor most szögezzük le. Démonok nem léteznek, csak a mesékben. Emlékszem még amikor kiskoromban nagyapám ilyen mesékkel akart megijeszteni mert mindig rosszalkodtam. – miközben én boldogan gondoltam vissza azokra a nyugodt békés időkre Sesshoumaru engem nézett. Hozzá kell tenni nem túl kedvesen.
- Baka. Démonok léteznek, én is az vagyok. – ránéztem majd röhögő görcsben törtem ki.
- Te démon…. Bocsika de ez a leghihetetlenebb dolog amit eddig hallottam. És ezt ilyen fapofával kijelenteni. – asszem most húztam ki a gyufát nála. Olyan szemekkel nézett rám mint aki azt várja hogy mikor vághatja el a torkomat. Nos erre a gondolatra még a kezét is meglendítette de nem történt semmi. Még egy párszor meg ismételte a mozdulat sort majd feladta. De az ucsó próbálkozásnál azért egy pár szikra is megjelent, hogy honnan azt ne kérdezze tőlem senki. A nevetést abba hagytam, jó talán egy kicsit de tényleg csak egy kicsit kit akarok én becsapni…. De akkor is csak egy kicsit megrémültem.
- És még, hogy én vagyok a boszorkány.
- Ha most meglenne az erőm te már rég halott lennél.
- Jah persze…. Éppen ott tartottál, hogy harcoltatok.
- Igen de többre nem emlékszem.
- Hát ez nem sok. – hirtelen megkordult a gyomrom. – Igen – Válaszoltam – ideje, hogy együnk valamit. Gyere. – kimentünk a konyhába majd ezután összeütöttem valamit. Nem volt valami nagy szám , minden ember képes megcsinálni, nem kell főzni se hozzá meg semmit. A neve: szendvics.
- Nem eszem emberi étkeket. – jött a kedves válasz a kínálásomra.
- Ahogy gondolod. – feleltem majd jóízűen hozzá láttam enni. Egy-két perc múlva egy jól hallható gyomorkorgás érkezett az ételt mereven elutasító egyén részéről. Nevetnem kellett de sikerült ez elfojtani.
- Nyugodtan egyél. Nem fogom elmondani senkinek sem, hogy a nagyúr evett pár falatot azért, hogy nem haljon éhen. – kedvetlenül bár de nekiállt enni ő is. Csak néztem az arcát majd végképp nem tudtam visszafojtani a nevetést. Azt a szenvedő arcot amit vágott mindenegyes falathoz. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban a dühtől ezért erőt vettem magamon és abba hagytam a nevetést.
- Bocsi.
- Én már meséltem magamról most te jösz. – váltott témát.
- Ha azt mesélésnek lehet nevezni.
- Hogy kerülsz ide? Hol vannak a szüleid?
- Muszájból kerültem ide. A szüleim? Apám évekkel ezelőtt meghalt. Anyám beteg és vidéken van .
- Miért nem vagy vele? Mellette kéne lenned.
- Sokan mondták már. –Keserű mosoly jelent meg az arcomon. – ha ott lennék már régen éhen haltunk volna.
- Akkor mit keresel itt?
- Nem egyértelmű? Pénzt keresek. Muszáj dolgoznom.
- Egy nő pénzt keres? Az én világomban ez a férfiak dolga. A te világodban az alapján amit elmeséltél egy náthába is bele lehet halhat az ember. Tudod mit ennyi elég is volt rólam. Öltözz leviszlek oda ahol találtalak. – félóra múlva már indultunk is lefele a park irányába.
- Itt is vagyunk. –Álltam meg a „kedvenc” bokrom mellett.