3. rész

Félpercnyi csend után Sesshoumaru elindult szó nélkül a bokrok mögé.
- Biztos, hogy itt találtál rám? – kérdezte egy csöppnyi kétellyel a hangjában.
- Igen- mondtam neki majd elindultam mögötte. Ő megállt egy picit majd mintha valami elkezdte volna beszívni. Hirtelen megfogtam a karját, hogy vissza tartsam de ezzel csak azt értem el, hogy vele együtt eltűntem a nagy valamiben.

Mikor felébredtem érezte, hogy fekszek …. Valahol. Kinyitottam a szememet gyönyörű kép fogadott. Kék ég napfény, néhány bárány felhő az égen stb. mikor felültem a smaragdzöld pázsiton egy szép folyót pillantottam meg a lábamnál és megint stb. álljon meg a díszes menet!
- Hogy kerülök én ide? – tettem fel hangosan a kérdést. – Hol vagyok? – a hátam mögött lévő bokor hirtelen megrezzent. Mielőtt felfoghattam volna mi is történt Sesshoumaru lépett ki mögüle
- Hova hoztál?! – kérdeztem nem kis elfojtott dühvel a hangomban.
- El kell menünk innen. – elengedte a füle mellett a kérdésemet.
- Oké én is így gondoltam. Akkor most szépen haza viszel.
- Nem lehet.
- Mi az, hogy nem lehet?! Ha ide tudtál hozni akkor vissza is tudsz vinni!
- Nem akartalak ide hozni. Ha jól emlékszem te kapaszkodtál belém nem én beléd.
- Az csak véletlen volt – éreztem, hogy kezdek elpirulni. A fenébe nem szoktam zavarba jönni akkor most miért? – bele halnál ha viszonoznád a kedvességemet?
- Ússz be a folyó közepére.
- Minek? Én úszni??!! – bocs de krónikus víziszonyban szenvedek. Egy kanál vízben megtudok fulladni. – egyedül SOHA! - Jelentettem ki határozottan.
- Én nem fogok veled menni. Ez az én világom. – mondta majd megfordult és elindult vissza az erdőbe.
- „Na engem nem fog itt hagyni!” – utána mentem. Szó nélkül haladtunk előre.
- „Mentek, mentek, mendegéltek….” – jutott az eszembe a gyerekmese – „Megbolondulok!!!”
- Hova megyünk? – kérdeztem tőle. Semmi válasz. Khm…Khm…
- Hova megyünk? – tettem fel hangosabban a kérdést hátha valami moszat nőtt a fülébe és amiatt nem hall rendesen. Megint semmi. Nem mondom idegesítő! Előre futottam majd vele szembe állva hátra felé haladva a szemébe néztem.
- Elfogsz esni. Közölte.
- Csak akkor ha továbbra sem válaszolsz ha kérdezlek. – miután kimondtam a mondatot már csak annyit vettem észre, hogy a lábam megbotlik egy kiálló gyökérben, Sesshoumaru szemei helyett már az eget kémlelem és várom a kemény földre érést. Pufff…. Földet is értem és igen keményes is.
- Mondtam, hogy elesel. – nézett rám és kikerülve folytatta az útját.
- Mi lenne ha várnál egy pillanatot?! Talán elvesztenéd a nagyúri címedet?! – kiáltottam utána. Megállt majd kivont kardal indult meg felém. Na ezt jól megcsináltam, én meg a nagy szám. De ő is, hogy már ennyitől képes a másik torkának esni. Nem normális…. Mikor közelebb ért hozzám láttam a szemén, hogy nem én hanem a mögöttem lévő bokor érdekli jobban. Pár pillanat múlva egy nehéz test puffanása és egy puha és halk földre érkező láb hangja hallatszott. Miután Sesshoumaru vissza jött és én meg magamhoz tértem azonnal letámadtam.
- Ez meg mi volt?!
- Egy szellem.
- És mi lett vele?
- Megöltem. – mondta ez olyan nyugalommal mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. Megölt valakit és képes ilyen nyugodt hangon beszélni róla.
- Honnan szerezted a katanat?
- Az egyik szamurájtól. Már úgy sincs szüksége rá.
- Fura vagy. – közöltem vele majd mentem utána ahogy eddig is a mai napon. Egy ideje már haladtunk, kb. délután 3 körül lehetett az idő. Csak saccolni tudtam ugyan is óra az nem volt nálam. Én meg a lyukas agyam. Hirtelen valami fura érzés fogott el… nem is fura inkább fájdalom. Ahogy haladtunk előre egyre nőtt bennem ez az érzés. Mire felértünk a domb tetejére füstöt pillantottunk meg.
- Oda megyünk. – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon és elindultam.
- Nem nincs ott dolgunk.
- De igen. Ha már ebbe az átkozott világba került egyszer hajlandó leszel arra menni amerre én akarok. – azzal fogtam magam és haladtam kitartóan a falu felé. Lassan de biztosan jött mögöttem „kedvenc útitársam”. Az előbbi fájdalom érzet ismét nőtt és csak nőtt. Mire a falu határához értünk már szinte elviselhetetlenné fokozódott. Mintha valaminek vége szakadt volna. Néhány méterre a házaktól kezdtem szédülni… fájt a fejem.. a lelkemről meg a szívemről nem is beszélve. Miután elértünk néhány házat már csak a sötétség maradt meg bennem és semmi több.


Hangokra ébredtem. De egyik sem volt ismerős számomra. A fejem zsongott a szívem majd kiszakadt úgy fájt. Ez a rengeteg fájdalom… Kinyitottam a szemet. Egy kisebb kunyhóban találtam magamat és egy pár falusi állt illetve ült körülöttem. A fejem, a lelkem, a szívem majd szét szakadt. Menekülni akartam erről az átkozott helyről. Amióta ide jöttem csak egyre rosszabb. Felálltam és az ajtó felé indultam. A szemeimmel nem is tudom miért egy ismerős alakot kerestem de bármerre néztem nem találtam.
- „Itt hagyott.” – futott végig az agyamon. Hirtelen mintha a testem kőből lenne összecsuklottam. Hallottam a falusiak ilyet hangját amit a hirtelen testtartás változásom okozott de nem törődtem vele. Az ajtón a bambusz függöny hirtelen meglebbent és belépett rajta valaki. Reménykedtem, hogy az akit keresek, de tévednem kellett. 16-17 év körüli lány lépett be rajta. Kimonója két színű volt. Hófehér és vérvörös. Hosszú sötétbarna haja összefogva lógott a hátán. Egy kisebb kancsót tartott a kezében amiből gőz szállt fel. Rám nézett meleg barna szemeivel.
- Végre felébredtél.
- Ő hol van?
- Ki?
- Senki… - fordultam el.
- Egyedül voltál mikor rád találtunk.
- Értem. – lassan vissza másztam a fekhelyemre mivel mást nem tudtam tenni. Ha lehet még fokozni akkor az egyfolytában gyötrő fájdalom érzet most kétszeresére nőtt bennem. – „Vajon miért?” – gondoltam. – Pihenni szeretnék még ha lehet. Magamra hagynátok?
- Persze. – miután magamra hagytak az önmarcangolásom és a depim lejtőjén történő elindulás után ismét álomba merültem. Legközelebb csak este ébredtem fel. Nem mondom aludtam jó sokat. De ekkor sem magamtól ébredeztem. Először halk hangokra lettem figyelmes. Felkeltem a fekhelyemről mert ugye ágy az nem volt és elindultam kifelé. Miután kiértem szörnyű látvány fogadott. Nah jó bevallom, hogy szeretem a horror filmeket meg az igazán véres jelenteket. Sőt! Halálos nyugodtsággal fogyasztom el a vacsorámat miközben a tv-ben literszámra folyik a vér. De vissza térve az előző látványra. Ez nekem sokkk!!! Az én gyomrom sok mindent bevesz de ez nem tudott lemenni a torkomon. Sőt! Visszafele akart jönni. Értelmesebben fogalmazva hányingerem lett. Belül pedig majd szét szakadtam a fájdalomtól. Elindultam a többi ház felé. Mekkora szerencsém volt, hogy így döntöttem. A következő pillanatban valami belecsapódott a házba ahol feküdtem. Nem mondom megijedtem. Aztán olyan intenzíven erős fájdalom hullám tört rám, hogy összeestem, mintha valami belülről akarna szét szedni. A hátamon égető fájdalom lett úrrá, hirtelen mindent fehér fény ölelt körül. Éreztem, sőt mi több tudtam, hogy mi fog történni. Mintha mindig is ezt vártam volna. A következő pillanatban vagy percben kitudja már követni az eseményeket a magasba emelkedtem. A hátam már nem fájt, inkább kellemes bizsergés futott végig rajta, érthetetlen volt számomra az egész helyzet. Aztán megéreztem őt. Ott állt a fák takarásában, csak állt és nem mozdult, nézte a rombolást. Hogy is mondják? Szeresd felebarátodat? Én segítettem rajta, ennyit talán viszonzásként is elvárhatnék nem? Erre ő mit csinál? Csak áll!! Áll mint egy sóbálvány és nem mozdul. Ekkor éreztem, hogy valami elkezd gyűlni bennem, ha nem engedem szabadon akkor belülről tép szét. Bele fogok pusztulni az erejébe. Féltem… féltem magamtól. Aztán elengedtem. Már nem bírtam visszafogni. Csend…hihetetlenül nagy és fájdalmasan mély csend. Nem tudom meddig tartott, az örökkévalósság is rövid kifejezés lenne rá. Aztán éreztem, hogy zuhanok, zuhanok és képtelen vagyok megállni. Hirtelen a nagy és fájdalmas földet érés helyett valami puhába é biztonságot árasztó helyre érkezem és ismét csend ami most a sötétség leplével osztozik rajtam.


- „Meleg és füst… Ég valami!!!” – hirtelen ültem fel. A fejem jelezte, hogy ez nem nagyon tetszik neki hirtelen éles fájdalom hasított bele. Ismét egy házban találtam magamat. Már untam kicsit ezt a látványt. Mindig sikerült megölni benne ezáltal azt a reményt, hogy csak egy rossz álomba csöppentem és ha felkelek ismét otthon leszek az ágyamban. A múltkori látképpel ellentétben most senki sem volt körülöttem… senki…. A fájdalom érzése is megszűnt csak egy picit fájt. Fájt az egyedüllét. Miközben ismét elmerültem volna az önkínzásban. Nem kell aggódni már remekül megy persze csak lelkileg, valaki belépett az ajtón. Nem túl sok kedvvel de oda néztem. Ő volt.
- Sesshoumaru, már azt hittem leléptél. – jegyeztem meg nem túl kedvesen.
- Majdnem el is mentem.
- Akkor miért maradtál,
- A kis műsorod maradásra késztetett. Mi vagy ki vagy te? – a kérdés jó de a címzéssel van néhány problémám.
- Látod, ezt kérdezem magamtól én is. De ha rájövök ígérem neked szólok először. Bárcsak vége lenne ennek az egésznek!!!
- Nem tudom. De nincs kedvem téged pátyolgatni.
- Itt akarsz hagyni?! Miattad kerültem ebbe a helyzetbe!! Velem ne merj packázni!!!!!!!! – aztán mintha varázsütésre történt volna egy érzés kerített a hatalmába. – Nem fogsz itt hagyni. – mondtam halál nyugodt hangon. – mivel nem tudsz. Amikor a faluban hagytál nem azért voltál a közelben mert az én kis „jelenetem” vissza csábított. El sem mentél. Vártál… méghozzá rám! – tetszett a döbbenet ami kiült az állítólagos démon barátom arcára. Sokáig néztünk farkasszemet de most ő törte meg először. Örömittas mámorban úsztam ezek után. Tudom, hogy nem szép dolog de ez van. Lassan ismét álomba szenderültem de most mosolyogva vártam az álmok birodalmába történő belépésemet.

Reggeli ébredésem nem mondható valami kellemesnek. Arra ébredtem, hogy fázom. Nah és ha én reggel felkelek hozzá képes egy hárpia szelíd kiskutya. Aztán a hideg fuvallat mellé egy rideg hang is párosult. Nem részletezném azt a szóáradatot ami úgy igazán kiszakadt belőlem. És igen! Megint sikerült azt a döbbent arckifejezést az arcára csalnom amit este. Még ő a döbbenetével küszködött és szépen körbenéztem és végig néztem magamon. Az első dolog amit megláttam az a szőrme volt rám tekeredve. Szép lassan elkezdtem magamról lefejteni de a felénél inkább visszafelé raktam mint lefele. A felsőm volt nincs állapotot mutatott.
- Csodás! – morogtam
- És még a hátadat nem is láttad.
- Ugye nem ? – kérdeztem előre félve a választól. Hát választ azt éppen, hogy nem kaptam csak egy sokat mondó pillantást. – Nah nem ! most azonnal elviszel valami értelmes kuruzslóhoz, hogy megmondja mi bajom van.
- Nem ismerek ilyet.
- Látod ez egy lényegtelen pont. Itt te vagy… hogy is mondjam… áhh meg van otthon. Szóval kapkod össze magadat és addig megyünk együtt amíg nem találunk valami értelmes emberkét. Nem mászkálhatok két hófehér szárnnyal a hátamon.
- Azzal nem is mert olyan nincs is neked.
- Már miért ne lenne? Nem te mondtad, hogy van az előbb?? – nah jó túlzás, hogy mondta de akkor nem értem.
- Szárnyad az van de nem fehér, hanem fekete.
- Micsoda?! – én ledöbbenve ő meg előttem már vagy 20 méterrel. Nem tudtam, hogy most hogyan mászok ki ebből a helyzetből