. 4. rész

Még félig ledöbbenve követtem nem rég megismert és hamar feledni kívánt Sesshoumarut. Elegem volt mindenből. Ami velem történik az nem normális. És viszont normális akarok lenni. Miért velem történhet csak ilyen? Eddig is nehéz volt az életem miért kellett benne még kettőt kavarni. Nem tudom kinek a műve ez de ott fent valaki nagy szerethet velem játszani.
Ha jól tudom akkor most éppen észak felé haladtunk. Föciből sosem voltam egy zseni, de azok a havas hegyek előttünk nem sok jóval kecsegtettek, sőt egy gondolatot világított meg a fejemben de azt nagyon erősen.
- Ugye nem oda megyünk? – kérdeztem nem valami kedvesen. Szeretem a hideget de egy szál farmerban és egy prémmel rajtam ami csak felül takart nem sok kedvem volt bátor mindent kibíró akció hőst játszani.
- Te akartál egy kuruzslót.
- De azt mondtad nem ismersz egyet sem.
- Nem is ismerem. Csak hallottam róla.
- Azt ne mond,hogy ott él a hegyek között.
- De igen.
- És mégis, hogy gondoltad. Előtte vagy utána fagyunk meg, hogy megtaláltuk?!
- Én kibírom a hideget én démon vagyok.
- Kop kop – kopogtattam meg a fejét. Elég nehéz volt mivel több mint 2 fejjel volt magasabb. Jól van na csak 162 cm vagyok. Tehetek róla?? - ha elfelejtetted volna közlöm veled, hogy most ember vagy.
- Akkor repülj.
- Hogy miiiii???? Én repülni az kizárt. Nem is tudok.
- Pedig tegnap eléggé jól ment.
- Jó de az tegnap volt és akkor nem voltam magamnál.
- Ha nem voltál magadnál akkor ki volt az aki olyan tekintettel nézett rám mintha megakarna gyilkolni? – vissza gondolva a tegnapiakra ismét kezdett bennem felmenni az a bizonyos pumpa. Ezt ő is észre vette. Gúnyos mosolyra húzta a száját ami még egy lapáttal rátett nálam. Elkezdtem vele üvölteni.
- Mégis mit képelsz te magadról??!! Én segítek neked te meg tegnap a füled botját sem mozdítottad!!! – gúnyos mosoly most hirtelen átment egy elégedett mosollyá. Én nem értettem miért de aztán rájöttem. Hirtelen elkezdtem felemelkedni a földről.
- Akkor most már tudsz repülni. – igaza volt rájöttem, hogyan kell. És ami még furább élveztem.
- Innen hogyan tovább?
- Innen repülve.
- És te hogy fogsz repülni?
- Majd te viszel.
- Ezt nem gondoltad komolyan?!
- Ha meg lenne az erőm akkor nem lenne szükségem a szánalmas erődre. De mivel hogy nincs ezért segítened kell.
- És már eddig is rengeteget segítettem neked. Honnan veszed hogy most is fogok?
- Mert mást nem tehetsz. - éreztem, hogy igaza van. Kelletlenül bár de a karjai alá nyúlva felemeltem. Nem volt nehéz. Azt hittem nehezebb lesz. De nem, olyan könnyű volt. Röpke 2 órás repülés után odaértünk a hegyhez. Nem is volt olyan hideg mint amire számítottam.
- Nah és innen merre kell mennünk? – kérdeztem egyik pihenő alkalmával.
- A csúcs felé.
- Nagyon jó….. – még vagy 5 percig üldögéltünk aztán elindultunk. Elég gyorsan haladtam bár volt némi plusz súly is velem de nem gond. Hamar elértünk egy szikla szirtet én haladtam volna tovább az akadályt kikerülve. De az utasom megállásra intett.
- Oda nézz. – arra fele néztem amerre mutatott azaz előre. Nem láttam semmit azt hittem szórakozik de mikor jobban megnéztem rá kellett jönnöm, hogy van előttünk valami. Nem hittem a szememnek. Egy gyönyörű jégből készült ház volt. Aki nem is figyel oda mint például én nem is veszi észre. Hiába voltak gyönyörű és letisztult formái a durva tájba szó nélkül beleolvadt. Még ablakok sem voltak rajta. A csodálkozásomból a kezeimben egyre jobban motoszkáló alak rántott ki.
- Ideje lenne leszállni nem gondolod? – gyorsan egy szép földet érést mutattam be aztán elindultunk a ház felé. Komolyan mondom nem láttam rajta ajtót mégis mielőtt oda értünk valahonnan elő jött egy alak. Egy öregapó volt. Ahhoz képest, hogy lehetett vagy 80 éves elég fürgén mozgott. Még bot sem kellett neki. Rövid hófehér szakálla eléggé elütött sötétkék kimonója színétől.
- A szellemek hoztak titeket békével. – köszönt ő előbb mikor odaértünk.
- A szellemek áldása vigyázzon téged és házadat. – válaszolta Sesshoumaru. Ismét egy vallomással tartozom. Tud nekem meglepetéseket okozni még mindig pedig azt hittem, hogy a nehezén már túl vagyunk.
- Jól mondod fiam. - Felelte az öreg majd elindult vissza a házba. Sesshoumaru utána ment én meg mit tehettem volna? Követtem őket. Miután beléptünk a házba. Ne kérdezze senki nem tudom, hogy sikerült. Bent a várakozásaimmal ellentétben meleg volt és mindenhol égett valami kis gyertya. Egyszóval fényáradatban úszott az egész ház. De kívülről ez nem látszott. Miközben a leesett államat próbáltam a földről felszedni az öregapó hellyel kínált minket.
- Mi járatban felém. – kérdezte miután kényelmesen helyet foglaltunk. Én még mindig a bámulással voltam elfoglalva. Belülről voltak ablakok!!! Hogy hogyan lett csinálva nem tudom. De még mindig nem találtam az ajtó helyét. Ez a ház kész rejtély. Legalább is nekem. Goromba útitársamat úgy látszik nem lepte meg a hely. Ez egy kicsit bevallom idegesített. De mivel én még mindig a bambulással voltam elfoglalva ezért a kérdésre ő válaszolt.
- Szeretném a segítségedet kérni.
- És a bájos hölgy? – nézett a csodálkozó arcomra.
- Ő is. De az ő gondja nem tartozik rám. – nah erre a mondatra vissza tértem a földre azaz legalább is magamba. És elkezdett bennem dolgozni az a bizonyos pumpa.
- Mi az hogy nem a te dolgod?! Miattad kerültem ide, lettek szárnyaim és nem mehetek normális emberek közzé!!! – az öregapó kicsit furcsán nézett rám. Nem értettem mi a baja. Ez a kérdés biztos kiült az arcomra is mert rögtön elkezdte mondani.
- Te drága leányzó megkaptad a világ legnagyobb kincsét.
- Milyen kincset? Ha ez azzal jár hogy nem lehetek normális akkor nem kérem inkább vissza adom.
- Nem érted ugye? Meg kaptad azt az erőt melyet halandók nagyon ritkán tudhatnak a magukénak. Általában csak egy démon kaphatja meg ezt az erőt. 100 évente tartanak egy rituálét ami által egy kiválasztott személy átveheti az ősi hatalmat amely az emberekből és a démonokból kezd kiveszni. A földön amióta az első háború kitört kezd eltűnni egy érzés. A mai napig egyre jobban el halványult. Annyira, hogy már csak néhányan vannak a világon akik képviselik a hatalmát.
- Jó de mi ez az erő amit megkaptam?
- Ez nem csak egy erő. Ez egy érzéscsoport felerősödése te benned.
- A fájdalom….
- Nem csak a fájdalom hanem…
- A magány az egyedül lét az elveszettség érzései…
- Igen. Te egy átérző vagy.
- Egy átérző?
- Igen megérzed mások fájdalmát, elveszettségét, egyedül létét…
- És a szívükben dúló érzéseket. – néztem Sesshoumarura. Már étettem…. Értettem miért éreztem olyan nagy fájdalmat mikor a szobámba beszélgettünk.

- Egész nap az ágyban akarsz maradni? Szánalmas…
- Lehet, hogy szánalmas de nekem így jó. Nem azért csinálom, hogy másnak tetsszen. Mindenkinek megkell tennie olyasmit amihez sosem lenne máskor kedve. Biztos neked is van olyan dolgod amit nem szívesen teszel meg, de megteszed mert muszáj. – miközben beszéltem végig a szemébe néztem, láttam ahogy vissza akarja fojtani az érzelmeit. Hirtelen fájdalom járta át a szívemet. Úgy éreztem bele halok ha nem csinálok valamit. A késztetés meg volt csak nem tudtam mit kéne tennem. A fájdalom érzés mellé hiányérzet is párosult. Nem gondolkodva odamentem hozzá és átöleltem. Hirtelen elkezdett csökkeni a fájdalom és a hiányérzet majd hirtelen eltűnt. Ekkor visított egy hang a fejembe. „Mégis mit művelsz?! Hisz nem is ismered már ölelgeted??!!” hirtelen elhúzódtam.
- Gomen… - mondtam majd vissza mentem oda ahol még épp ésszel fél perccel ezelőtt ültem. Térdeimet felhúztam és a takarót is az államig. Üveges tekintettel néztem magam elé.
- Miért csináltad? – hallottam valahonnan a távolból. De nem tudtam megszólalni.
- Miért csináltad?? – ismételte meg.
Nem tudom… Sesshoumaru….

Rájöttem akkor Sesshoumaru együtt érzet velem. Van valami a múltjában ami fáj neki. Nem meri kimutatni fél, hogy akkor elgyengül. Ő is engem nézett és láttam a szemében, hogy ő is érti már az akkor történteket. Aztán bevillant a falu.

- Fura vagy. – közöltem vele majd mentem utána ahogy eddig is a mai napon. Egy ideje már haladtunk, kb. délután 3 körül lehetett az idő. Csak saccolni tudtam ugyan is óra az nem volt nálam. Én meg a lyukas agyam. Hirtelen valami fura érzés fogott el… nem is fura inkább fájdalom. Ahogy haladtunk előre egyre nőtt bennem ez az érzés. Mire felértünk a domb tetejére füstöt pillantottunk meg.
- Oda megyünk. – közöltem ellentmondást nem tűrő hangon és elindultam.
- Nem nincs ott dolgunk.
- De igen. Ha már ebbe az átkozott világba került egyszer hajlandó leszel arra menni amerre én akarok. – azzal fogtam magam és haladtam kitartóan a falu felé. Lassan de biztosan jött mögöttem „kedvenc útitársam”. Az előbbi fájdalom érzet ismét nőtt és csak nőtt. Mire a falu határához értünk már szinte elviselhetetlenné fokozódott. Mintha valaminek vége szakadt volna. Néhány méterre a házaktól kezdtem szédülni… fájt a fejem.. a lelkemről meg a szívemről nem is beszélve. Miután elértünk néhány házat már csak a sötétség maradt meg bennem és semmi több…

Hisz azt a falut akkor támadták meg. A szeretteiket elvesztők érzése volt bennem. De az sok volt… akkor úgy éreztem,hogy szét szakít a fájdalom.
- Látom az arcodon, hogy már megtapasztaltad többször is ezt a képességet.
- Igen…. Elviselhetetlen volt utoljára azt hittem belehalok, hogy elemészt. Féltem saját magamtól!
- Meg kell tanulnod uralkodni a saját erődön. még túlságosan is a saját érzéseid befolyása alatt élsz. Csak így tudod elkerülni azt a végzetet ami már sok elődödet sújtotta. A halált.
- De még is hogyan?