a5. rész

- Én neked mi a problémád? – kérdezte Sesshoumarut velem többet nem is foglalkozva.
- Az erőm. Nincs meg.
- Szóval te démon vagy. Járt már nálam démon akinek ugyan az volt a problémája mint neked. Hasonlított is rád. Neki is pont ilyen arany szemei voltak. Várjuk csak, hogy is hívták… nem jut eszembe… hát igen fiatalkoromban sosem volt gondon a nevekkel de mostanság egyre nehezebben tudok emlékezni… ha jól emlékszem i-vel kezdődött a neve… nem inkább n-nel…. Nem nem ha jól emlékszem akkor t-vel kezdődött
- Inu no Taisho… - suttogta Sesshoumaru.
- Igen pontosan. Ne talántán ismerted?
- Mondjuk… - felelte kurtán. Mondjuk engem nem győzött meg ezzel a válasszal.
- Most elkell mennem megnézni a gyógy italomat. Hiába ilyen idősen már nagyon rozoga az ember. – az öregapó elindult a ház egyik részébe hogy hova még mindig nem tudom. Nekem kész labirintusnak tűnt az egész ház.
- De ugye tud nekünk segíteni? – szóltam utána de választ nem kaptam csak egy bátorító mosolyt. Ketten maradtunk a szobában.
- Szerinted segíteni fog? - Kérdeztem a mellettem szótlanul helyet foglaló Sesshoumarut.
- Nem tudom. – hirtelen kétség érzése tört rám. Tudta, hogy ezt Sesshoumaru érzi. A vállára tettem a kezemet. Nem tudtam mit mondjak. Ő rám nézett és ekkor hatalmas érzelmi kavalkád tört rám. Kétség, fájdalom, magány… félelem.
- Nem tudom, hogy valaha vissza kapom-e az erőmet. – kezdte minden nélkül mondani, majd lehajtotta a fejét. – Apám nem rég halt meg. Egy dologra vágytam csak. Az ő elismerésére. Gyilkoltam pusztítottam mindent csináltam amit anyám szerint egy rendes szellemnek kell csinálnia. De ő mégsem volt büszke rám. Sosem mondta. Mindig csak azt hallottam tőle, hogy nem anyám tanácsait kéne követnem. Valahogy sosem értettem mit akar ezzel mondani. Amikor utoljára találkoztunk én elakartam kérni az egyik kardját, a Tenseigat. Azzal a kardal százakat lehet a halálba küldeni ha az ember tudja használni. De nem adta. Csak egy kérdést tett fel nekem. Azt kérdezte van-e a világon valami olyasmi amit mindennél jobban megakarok védeni. – itt elhallgatott.
- És van ? – kérdeztem. Tudom jól, hogy minden ember szívében lakozik egy olyan ember akit megakar védeni és akiért bármit megtesz.
- Nincs. –felelte. A szó hallatán egy mély hiányérzet tört rám. De aztán mintha kezdet volna eltűnni. – De lehet, hogy van. – Rám nézett én meg ő rá. Mintha valami megmozdult volna bennem. Ismét egy vallomás következik. Nem tagadom, hogy helyes azok az arany szemek…. De ha én tényleg átérző vagyok akkor….
- Mesélj apádról. Milyen szellem volt? – nem bírtam tovább ezt az érzést inkább legyenek fájdalom hullámaim de ezt ne. Így hát eltereltem a témát.
- Apám gyenge volt. Miután én megszülettem nem sokkal rá már letért a démonok útjáról és nem gyilkolt többé embereket. Sőt inkább védte őket. Az olyan démonokat akik embereket öltek megölte. Emiatt sokszor kerültem én is szembe vele. Nem egyszer harcoltunk mert egy falut akartam elpusztítani és ő mielőtt még tehettem volna valamit tudomást szerzett róla.
- Nem gondolod, hogy apád ráébredt valami olyasmire amire még te nem?
- Ugyan mire? Démon volt, az emberek ölése egy démon célja.
- Mi van hogyha nem? Nem lehet, hogy elege lett a folytonos vérontásból és erre akart rávezetni téged? Hogy van fontosabb mint az gyilkolás?
- Apám bolond volt! Meg gyengült! Beleszeretett egy halandóba és eldobta a büszkeségét.
- Látod ő erre akart megtanítani. Hogy a szeretet a legfontosabb ezen a világon.
- Szánalmas halandó érzés. Nem elég, hogy beleszeretett egy halandóba még az a nő szült neki egy fiút is. – Féltékenység jött a következő érzés.
- Féltékeny vagy az öcsédre? Elhiheted apád nem szerette jobban őt mint téged.
- Én féltékeny egy félszellemre… nevetséges. Ő csak egy szánalmas korcs. – megvetés jött a következő érzelem.
- Tudod Sesshoumaru bármennyire is szeretnéd titkolni rengeteg érzés dúl benned. Nem kéne elfolyatnod őket különben egy nap bele fogsz bolondulni. Az apád tudta ezt. Ismert téged hisz a fia vagy.
- Miért ne tudná hisz ő is itt járt….
- Ezt hogy érted?
- Őt úgy hívták, hogy Inu no Taisho.
- Akkor ő is itt járt.
- Igen emlékszem, hogy egy időre eltűnt de nem tudom, hogy miért.
- Mert ide jött hozzám. – lépett be az öreg a szobába. – neki is ugyan az volt a baja mint neked. Elvesztette az erejét.
- És hogyan kapta vissza. – Sesshoumarun látszott, hogy majd megeszi a kíváncsiság. Éreztem is és ez mosolyra késztetett.
- „Mint egy nagy gyerek.” - gondoltam.
- Nem tudom. – hazudta az öreg. Éreztem a füllentés félelemmel teli hullámát. Ne kérdezze senki, hogy honnan tudom, hogy az, egyszerűen csak tudom. Az öreg rám nézett egy sokatmondó pillantással. Vettem a lapot és nem árultam el. – egyik nap úgy ébredt fel, hogy ismét teljes démon volt. De itt az ideje lepihenni. Gyertek megmutatom, hogy hol pihenhettek le. – Az öreg keresztül vezetett a szobán. És ismét nem tudom, hogy hogyan jutottunk el egy következő helységbe. Az apó látta az arcomon, hogy ez nagyon foglalkoztat engem így válaszolt a bennem megfogalmazódó kérdésre. – A házon egy varázslak ül. Az élet egy véget nem érő út nincsenek helyek benne ahol az ember megpihenhetne. Ezért nincsenek ajtók sem a házon. Nevezhetjük úgy, hogy ez az élet háza. Csak az találhatja meg aki az életét komolyan megváltoztató kérdésekre keresi a választ. Ti is ezért találtatok meg. És meg is kaptátok a válaszokat. – milyen válaszokat? Még nem mondott semmit se nekem se Sesshoumarunak. Egyikünk sem beszélt vele csak egymással. Nem értettem.
- És most itt az ideje hogy aludjatok. – mondta majd megint jött s sötétség. Elegem van! Utálom, hogy mindig megtalál! Egyszer nem lehetne mondjuk hogy fényárban úszva aludjak el?

Madár csicsergés…. Hogy lehetne madár csicsergés egy házban? Mikor kinyitottam a szememet teljesen meglepődtem. Nem ház nem is kunyhó hanem egy rét volt körülöttem. Kék ég napfény satöbbi, mint mikor először ebben a világban ébredtem. Patakparton feküdtem mintha csak ismétlődne minden. De most kb. 15-20 méterre tőlem két alak harcolt. Az egyik ormótlanul nagydarab ronda undorító zöld színű szörny volt. A másiknak egészen emberi kinézete volt. Hosszú ezüstösen csillogó haj fehér kimonó prém a vállán… prém a vállán? Ez csak… Sesshoumaru lehet. Amíg én gondolataimmal voltam elfoglalva ő egy egyszerű mozdulattal megölte a szörnyet. Épp elakart indulni mikor utána kiáltottam
- Sesshoumaru! – ő lassan és kimérten megfordult. Tényleg démon. Azok a hamisíthatatlan arany szemek, hosszú fülek és csíkok az arcán… odarohantam hozzá majd belenéztem a szemeibe. Halott…. A szemei halottak voltak. Semmilyen érzést nem láttam bennük. Megfogtam a kezét. Az érintésre megfagyott bennem valami. Ő elhúzta a kezét majd olyan rideg hangon rám szólt, hogy a szívem is megfagyott tőle.
- Eressz el onna. Mégis mit képzelsz magadról?
- De Sesshoumaru… nem ismersz meg? Hisz nem rég még én láttam el a sérüléseidet.
- Hogy egy onna ápoljon engem… nevetségesen szánalmas. Felém csapott az a mozdulattal amivel még akkor próbálkozott amikor az én világomban volt és most tényleg előjött a kezeiből valami. Egy ostor! Ahogy felém csapott én elkezdtem zuhanni. Még a kezemnél éreztem egy vágást aztán egy lila fény és az ágyamban találtam magamat. Ziháltam folyt rólam a víz, az egész testem fájt. Felkeltem és körbe jártam az egész lakást, de senkit sem találtam. Leültem az ágyamra. Csak néztem magam elé de semmi mást nem csináltam. Aztán mintha valami erő vezérelne az ágyam mellé nyúltam. Ott valami puhát tapintottam meg. Felemeltem. A prém volt. Rajta egy levéllel. Kibontottam majd olvasni kezdtem.

Kedves Kumiko

Sajnálom, hogy ilyen durva módon kellett téged vissza küldenem, de te nem a mi világunkba való vagy. Sesshoumaru vissza kapta az erejét. Neki arra volt szüksége, hogy meghallgassa valaki és segítsen neki választani, hogy melyik útra lépjen.
Amikor az apja hozzám került akkor ő is egy átérzővel jött. Mindketten választ kerestek, hogy az életüket melyik irányban folytassák.
Te is megkaptad a válaszodat. Nézz mélyen magadba. Valld be magadnak, hogy mit érzel és akkor te is rájössz a válaszra. Az életünket mi alakítjuk. De a döntéseink meghozásában néha szükségünk van arra, hogy valaki észre vétlenül rávezessen a helyesnek vélt útra.


Hogy mit érzek? Őszintén szólva semmit. Nem találok magamban érzelmeket. Mintha valaki kiszívta volna belőlem. Azt érzem, hogy a szomszéd néni örül mert haza jött a fia. A földszinten lakó kisgyerek meg szomorú mert kipukkadt a labdája. De semmi más. Úgy látszik ez az én sorsom.

- Meg kell tanulnod uralkodni a saját erődön. még túlságosan is a saját érzéseid befolyása alatt élsz. Csak így tudod elkerülni azt a végzetet ami már sok elődödet sújtotta. A halált.

Szóval elkell veszítenem a saját érzéseimet, hogy ne haljak bele. A saját érzéseim pusztítottak volna el. De így érzések nélkül élni… így is halott vagyok.

Ami megtörtént arra emlékezni fogsz! Azért, hogy emlékeztessen arra mi is a te dolgod a világon. Segíts másokon. Vigasztald meg a veszteséget szenvedőt, örülj együtt az ünneplő emberrel és önts bátorságot a félelemmel teli szívű emberbe. A sorsod mások megsegítése.
A szárnyaidat sikerült eltüntetnem a hátadról így normális emberi életet élhetsz de ha szükséged van rájuk elő tudod őket hívni ha szükséged lesz rájuk. A karodat sajnálom hogy nem sikerült teljesen meggyógyítanom. Kérlek bocsáss meg egy öregember hiányosságát.

Apó

- „Mások segítése… tényleg ez az én sorsom? És rajtam ki fog segíteni? Vagy én nem számítok? És a karom mi történt a karommal?”- Mikor oda néztem egy heget láttam pont ott ahol éreztem, hogy Sesshoumaru megsebez. Egy heg. Szóval igaz. Kiölt magából minden érzelmet. Meghozta a döntést mely egy életre szól. Nekem sincs más választásom én is meghozom. Segíteni fogok azoknak akiket ezen a világon szenvedés ér a sors részéről. Megvigasztalom a veszteséget szenvedőket. Kumiko mag halt a mai naptól kezdve és megszületett a fájdalom angyala…..

By: Abyssinian