1. rész
Ajánlom azoknak, akik tudják mit jelent az, hogy elveszíteni valakit.

Az élet egy olyan kincs, amit azután értékelünk igazán miután véget ért.

Régen történt már, mégis úgy emlékszem rá mintha most lett volna. Sohasem hittem volna, hogy ilyen mélyen megérint. A történtek után kezdtem értékelni igazán az együtt eltöltött időt. Az a higgadtság, az a féktelen nyugalom, ami mindig is uralkodó hajlam volt a természetemben most eltűnt. Nem tudom mi ez az érzés, ami belém költözött. Talán a hiánya miatt támadt fájdalom? Félelem a számomra fontos személyek újabb elvesztése? Bár az igaz, hogy már ilyen személy nem él a földön. Amíg ő élt mindig figyeltem, hogy miként viselkedik. Mindig váratlanul ért az a hatalmas jókedv, ami belőle áradt. Amit szeretett volna csinálni, azt mindig megtette. Hiába mondtam neki, hogy majd holnap, ő erre azt felelte, hogy nem. Egyszer rá is kérdeztem, hogy miért akar mindent azonnal megcsinálni ami eszébe jut?.
Ő erre csak azt mondta, hogy amit ma megtehetsz, azt ne halaszd holnapra. Furcsa volt, mert akkor még nem értettem. Hiába de az emberek dolgához ilyen téren nem nagyon értek. De még is…Tőle tanultam és egyre inkább megértettem, hogy miért csinálja, hogy miért csinálják ezt az emberek, tudják, hogy rövid idejük van élni. Ő volt az első ember, akin segítettem. Nem is tudtam, hogy mi késztettet rá. Talán azok a gesztusok, amiket felém mutatott, pedig nem is ismert és tudta, hogy szellem vagyok. Hiába ijesztettem rá hiába, hiába mondtam neki, hogy én nem magamhoz semmit…. De mégis mikor megéreztem a vérének a szagát megkerestem és segítettem rajta. Utána velem tartott mindenhova, igaz próbáltam kihagyni a veszélyesebb helyzetekből, sohasem engedtem, hogy velem tartson az ilyen helyekre. Mégis néhányszor utánam jött és megtalált és akkor nagy veszélyben volt. Talán ekkor kezdődött az aggódásom. Fura volt ez az érzés, ahogy a többi is. Olyan volt mintha a lányom lett volna. Igaz, az apai érzéseknél nincs is furább dolog és az a furcsaság, amikor ilyen érzések támadnak fel valakiben…..akárkiben. Most már részben megértem apám érzéseit, tetteit, azt, hogy miért kellett meghalnia. Lehet, hogy örök igazság, hogy bármit megértsünk először át kell élnünk. De mindig lesznek olyan dolgok, amit sohasem tudunk megérteni. Eddig nem is gondoltam rá, a származásommal kapcsolatos dolgokat mindig kiváltság ként kezeltem és fogtam fel, de lehet, hogy tévedtem. Az idő múlása, az életem hosszúsága lehet, hogy átok és nem kiváltság? A számomra fontos személyek életét látom leperegni a szemem előtt. Végig nézhetem, hogy nőnek fel és öregednek meg. Az ő életét is végig nézhettem bár túl rövid volt…..
Furcsa dolog a tűz, mindent elemészt nem marad utána más csak szürke hamu, amit a könnyed nyári szél egy fuvallattal elhord. Elpusztít mindent, ami az útjába kerül. Nem kegyelmez senkinek és semminek. Neki sem kegyelmezett, elvette őt ettől a világtól. Visszavenni már nem tudom. Már nincs mit……
Miért mentél oda Rin??