6. rész
A boldogság múló tünemény, míg a fájdalom a szomorú valóság…

Fájdalom…. elmúlás… olyan dolgok, amik az életben biztos elérik az embert… sőt ez a két dolog az összes megbízható dolog ezen a világon. Az öröm, szerelem, boldogság néhány röpke pillanat alatt tovaszállnak és eltűnnek a szomorúság fájdalmasan sötét vermében…. Az én fájdalmamnak, bosszúmnak, gyűlöletemnek meg kellett volna szűnnie a halálom napján, de nem így történt.
Ebbe a világba kötött, visszahúzott és most egy fájdalommal teli bolyongó lélek vagyok a saját, mégis számomra oly idegen testben. Nem akartam… nem akartam újra szenvedni… de ez az egyetlen dolog, ami érezteti velem, hogy élek bár nem kéne….
Hogyan tudnék felejteni és eltávozni egy olyan helyre, ahol végre boldog lehetek, önfeledt és gondtalan??
Álom…. Az én vágyaim álmok voltak és álmok lesznek… Büntetésként súlyt le rám a tudat, hogy nem nyugodhatok békében. Büntetést kaptam, azért mert szerettem valakit… Az életem volt az a keserves ár, amivel fizettem azokért a röpke boldog pillanatokért.
Másoknak olya kevés is elég az örömteli élethez… én sem kértem sokat….
Bolyongó lélek… egyedül magányosan bolyongó lélek vagyok. Egész életemet végig harcoltam… miért nem kaphatom meg érte a jutalomként ígért nyugalmat?
„Harcolj most! Gyerünk! Csak a sírban lehet nyugalmad….” Ezek a szavak hangoznak a fejemben egyre hangosabban és hangosabban.
A szél azt súgja, menjek tovább, még valamit el kell intéznem ebben a világban, amihez másnak nincs ereje. A fák azt súgják, engedjem el a fájó emlékeket és térjek nyugalomra… De hogy??? Hogy tudnám elengedni a lelkembe bele égett fájdalmat, ami belülről kínoz? Kifele nem mutathatom…
Nem látszhatok gyengének mások előtt, hisz nekik én vagyok a támaszuk, aki megvédi őket, ápolja őket és meggyógyítja. Nem tehetem….. Magamon nem tudok segíteni… Nem kaptam meg hozzá a jogot…..
Bárcsak a feledés könnyű, csalogatóan mámorító fátylába burkolózhatnék, és örök álomra hajthatnám a fejemet.
Igen fáradt vagyok…. Elfáradtam és pihennem kell. Muszáj csak egy kicsit… Nem baj, ha az a kicsi talán örökké tart… Csak had pihenjek, hogy újult erővel folytassam azt, amit elkezdtem egy másik életben….
Miről is beszélek, hisz már újjászülettem… de az mégsem én vagyok… egy lélek de két különböző természet, akarat, tudat. Nem születhetek újjá ugyan azokkal az álmokkal, hiszen azokat már egyszer leéltem….
Szánalmas vagyok….. szánalmasan szeretném elérni egyszer a célomat de, nem fogom… érzem… és tudom is…. Nem vagyok más, mint agyagtestbe kényszeríttet mérhetetlen szenvedés gazdája az akaratom ellenére….