Hatalmas zajt keltve kezdtek csicseregni a madarak korán reggel, üdvözölve az éppen csak beköszöntő nyár, felkelő napsugarait. A nyugati palotában lassan ébredeztek a cselédek, szakácsok, ágyasok, és az itt nevelkedő gyermekek is. Az elmúlt húsz évben, amíg az Úr távol tartózkodott, mindenki ellustult valamelyest. Nem volt ki előtt kelni a cselédeknek, hogy már kora reggeli kívánságainak, parancsainak eleget tudjanak tenni. Az összes fegyvert bíró, és ranggal rendelkező férfi híján az ágyasoknak sem maradt semmi dolguk, így csupán tengették napjaikat a hatalmas kastélyban, vagy kint játszottak a gyerekekkel, minthogy azoknak szüleik jóformán szolgálók voltak, akiknek még akadt munkájuk a palota kitakarítása során. A szakácsok sem készítettek már négy-ötféle fogást, csupán egyet, maximum kettőt, abból is csak annyit, amennyire feltétlenül szükség volt.
Mire teljesen felkelt a Nap, már mindenki ébren nézett elébe egy hasonlóan unalmasnak ígérkező napnak, mint amilyenek az eddigiek voltak, idestova húsz éve. Mindenki csak ténfergett a hosszú folyosókon, vagy csapatokba verődve álltak le valahol beszélgetni, esetleg sétáltak egyet az udvarban, és pletykáltak a legújabb szóbeszédről, ami a kastély lábánál elterülő városból érkezett. Mindenki, kivéve egy lányt, aki lassan nővé érett az eltelt évek alatt. Most is, mint minden reggel kint állt a legnagyobb erkélyen, ami az első emeleti folyosóról nyílt, és hosszan elterült az épület falánál. Csak kémlelte a távoli tájakat, figyelte a földekre induló munkásokat, a kertben játszadozó gyermekeket, és bármi mást, ami elég feltűnő volt ahhoz, hogy szeme megakadjon rajta.
Egyesek bolondnak tartották, mások boszorkányként emlegették, de a nagy többség még mindig azt vallotta, hogy mindkettő egyszerre. Hiszen mi mással lehetett volna magyarázni az őt övező roppant furcsa dolgokat? Tartózkodó, kimért természetét, a Nagyúr iránt érzett utálatát, azt, hogy tudott olvasni, és ennek köszönhetően a könyvtárban töltötte szabadideje nagy részét, hogy kiskorában szőkés haja, az évek alatt egészen sötétbarnára váltott, és még megannyi dolgot, melyet a boszorkányság, vagy bolondság számlájára lehet írni.
Szúrós fénnyel megvillanó tekintete átsiklott a távoli rizsföldekről a város kapujára, természetesen nem véletlenül. Deres lovon érkező, a palota felé vágtató futár zavarta meg az unalmas, és nyugodt reggelt, így egyre több szolgáló figyelmét felkeltette. Nakashima sietett elé, aki a rendért felelt az Úr távolléte alatt, ezáltal amolyan házvezetőnőféle szerepet betöltve. Már lassan a kastély összes lakója a bejárat környékére tömörült, hogy mielőbb tudomást szerezzen a hírről, mely a futár által érkezett. Persze ismét egyetlen szolgáló hiányzott a tömegből, aki még mindig az erkélyről figyelte ezt a jelenetet is, majd nyugodt mozdulattal megfordulva elindult be az épületbe, hogy aztán a lépcsőkön át leérkezzen az árkádokkal futatott előtérbe, és onnan ki a tágas udvarra.
Ujjait egymásba fűzte dereka előtt, és lassú léptekkel indult meg egy, a már lassanként eloszló tömegből kivált, kisebb csoport felé, azzal a szándékkal, hogy megtudja miért járt itt a futár.
- Jó reggelt Azuka! - köszöntötte az egyik félig szellem szolgáló, Naoko, aki legelőször észrevette a melléjük érkező lányt.
- Jó reggelt nektek is! - bólintott a megszólított, figyelmen kívül hagyva, hogy a többiek nem is igen foglalkoztak vele.
- Mi járatban vagy, ha szabad kérdeznem? - nézett felhúzott szemöldökkel Naoko.
- Szeretném megtudakolni, hogy mi hírt hozott a futár. - válaszolt kimérten Azuka.
- Meglep, hogy még nem értesültél róla, hiszen lépten-nyomon kikiáltják a kastélyban, és a városban egyaránt, hogy Sesshoumaru Nagyúr, és megmaradt harcosai ma estére megérkeznek a háborúból. - a szolgálólány arcán mosoly bujkált, amint közölte a tényeket.
- Ez rendkívül meglepő számomra. - jelentette ki a másik, teljes nyugalommal.
- Miért? Te nem voltál bizonyos Urunk győzelmében? - csatlakozott csodálkozva a beszélgetőkhöz Hamano, egy szintén félszellem ágyas.
- Elnézést a pontatlan fogalmazásomért. Feleannyira sem lep meg az eset, mint amennyire elszomorít. Szívesebben fogadtam volna, ha fekete zászlóval oldalán érkezik a futár. - néhányan a szájuk elé kapták kezüket, mások csupán fejcsóválva fogadták a kijelentést, az éppen elforduló, és nyugodt léptekkel továbbálló lánytól.
- Nem érdemes foglalkozni vele, tudjátok, hogy megbolondult. - legyintett Naoko, azokhoz intézve szavait a társaságból, akik teljesen szívükre vették az előbbi meglehetősen barátságtalan megnyilvánulást. Persze a távozó Azuka ezt meghallotta, és magában derült is egyet a méltatlanul nagy ostobaságról számot tevő cselédlányon. Ő tudta magáról, hogy nem bolond, és ez éppen elegendő vigaszt nyújtott számára ahhoz, hogy egy percig se sóvárogjon a palotában dolgozók rokonszenve, barátsága után.
Nyugalmas sétáját egy hirtelen a könyökébe markoló, és őt magát oldalra rántó kéz zavarta meg.
- Megőrültél gyermekem?! Hogy vélekedhetsz ilyen módon Urunkról? - Rumiko dühtől, s kétségbeesettségtől tágra nyílt szemekkel meredt lányára, miközben magával húzva, eltérítette eredeti útjáról.
- Az én kérdésem, hogy mi más módon vélekedhetnék róla, az igazság biztos tudatában? - Azuka diplomatikus hűvössége áradt minden szavából. Suttogóra fogták hangjukat, minekutána az őket körülvevők valamennyien megütötték legalább a félig szellem rangot.
- Ha tudtam volna, hogy engedetlen dacot, és mérhetetlen önhitet ébreszt ez a bizonyos igazság, esküszöm, sosem mondtam volna el neked. - jelentette ki határozottan a másik nő, miközben elengedte lánya kezét.
- Én hálás vagyok, édesanyám. - szavai végén egészen kicsit derékból megdőlve meghajolt, majd folytatta útját.
Rumiko fejcsóválva nézett az egyre távolodó lány után. Sesshoumaru Nagyúr a mai estén hazatér, és akkor be kell vezetnie elé Azukát, aki még mindössze tizenkét éves volt, mikor elkezdődött a háború. Az eltelt húsz évben érett nő lett belőle, de ami inkább fontos, hogy elérte a munkabíró kort, így őt is sorolhatják a cselédek közé. Csak nehogy valami meggondolatlan megjegyzés formájú ostobaságot kövessen el este, mert akkor nyomban az akasztófára küldöttek táborát erősítheti. Reménykedni lehet benne, hogy át tudja látni a helyzetet kimagasló bölcsességével, de ugyanakkor ott van az elvakult düh, a harag, melyről ugyebár tudjuk, hogy jó tanácsadó, de inkább ritkábban kell meghallgatni, mint amennyire jól hangzik ez a mondás.
Feleszmélve elmélkedéséből, Rumiko is jobbnak látta továbbállni. Ahogy lassacskán a többi cseléd, úgy ő maga is a palota felé vette az irányt, hiszen elő kellett készülni a nagy alkalomra. Odabent már hatalmas sürgés-forgás fogadta: a szakácsok egy része most készülődött össze az indulásra, hogy friss alapanyag-beszerző körutat tegyenek a városban, az esti vacsorához, a másik fele már a konyhában szorgoskodott. A szinte teljesen tiszta, alig két napja átsikált kastély minden apró részletének újratakarításába kezdtek a cselédek, míg az ágyasok a gyermekeket terelgették, utasítgatták, majd maguk is elvonultak, hogy megmosdjanak, felöltsék legszebb, legünnepibb kimonójukat, frizurát készítsenek maguknak, hogy teljes pompájukban fogadhassák a hazatérő férfiakat. A szolgálók is hasonlóképpen vélekedtek a dologról, de nekik feleannyi idejük sem volt ugyanazokra a dolgokra, mégis igyekeztek. Igen, nagyon igyekezett mindenki, kivéve egy cselédet.
Azuka útvesztőkön át sietett a zegzugos udvaron keresztül, kedvenc kis kertjébe, rögtön az édesanyjával folytatott beszélgetés után. Mindig erre a helyre jött, mikor úgy érezte, nem bír szégyenítetlenül maradni a többi szolgáló között, sírás nélkül elviselni mindent, amiről tudomást szerzett eddigi élete során. A pici aranyhalas tó, a körülötte tarka színben játszó virágok látványa, és ezek mellé a csend mindig megnyugtatta háborgó elméjét, mely most különösen feldúltnak látszott. Hiszen kinek ne jelentett volna hatalmas fejbevágást, egy ilyen jelentőséggel bíró hír?
A tó mellett elhelyezett padra ült le Azuka, és igyekezett elnyomni magában dühe lángját, mely egyre magasabbra, és magasabbra csapkodott, ahogy teltek a másodpercek, percek, órák, és annyival is közelebb került Sesshoumaru Nagyúr hazatérésének pillanata. Húsz év... már kezdett abban reménykedni, hogy Nyugat ura vissza sem tér, erre most kiderül, hogy nem is akárhogyan: győztesen. Telnek a percek, telnek az órák - a kastélyban már bizonyosan nagy készülődés folyik; felnyalják az egész épületet, ahogy azt ilyen alkalmakkor illik, és persze egytől-egyig a legjobb formájukat akarják hozni.
~ "Én ugyan a világért sem csinálnék ekkora ügyet ebből az egészből. A magam részéről jobbnak látom, ha meg sem jelenek a vacsorán, nemhogy még azon igyekezzek, hogy elnyerjem a Nagyúr tetszését." ~ zsörtölődött magában Azuka, de csakhamar be kellett látnia, hogy elkerülni ezt a mai estét nagyon nehéz feladat lesz. Tudta pontosan, hogy ne tudta volna, hogy ha az elvi szabályokat megtartják, akkor ezen az estén kerülnek bemutatásra azok a szolgálók, akik az eltelt évek alatt érték el a tizennyolc éves, azaz felnőtt kort, és így továbbléphetnek mihaszna gyermekekből cselédekké, ágyasokká, vagy szakácsokká.
~ "Inkább minden nap az utolsó porszemig kitakarítom az egész palotát, semmint hogy valamelyik harcos, vagy ne adj Isten Sesshoumaru Nagyúr ágyasaként kössek ki." ~ ezen gondolatok hatására sötéten pillantott maga elé, majd tovább követték egymást a hasonló megjegyzések, és elméletek fejében. A különbség mindössze annyi volt ezek között, hogy néha a sírás szélére taszították Azukát, néha viszont egyenesen a düh lángoló katlanába rántották le. Állandó, rendíthetetlen nyugalma az elmúlt években aligha élt meg effajta hangulat, és érzelmi váltásokat, de hűvös gondolkodása felülkerekedni látszott ezeken. Mire lassacskán sikerült megnyugtatnia kedélyállapotát, arra eszmélt fel, hogy a víz tükrében megpillanthatóvá váltak az első csillagok az égen. A levegő is hűvösebb lett, ahogy kezdett leszállni az este, így a lány kicsit összehúzta magát ültében, de nem különösebben zavarta a változó körülmény. Tekintetét az egyre fényesebben ragyogó Holdra emelte, majd szomorúan sóhajtva törődött bele közelgő vesztébe.
Rumiko ajkába harapva tördelte ujjait. Már minden, és mindenki készen állt; a palota ragyogott, az asztalt megterítették, a vacsora fogásonként sorakozott a konyhában, és az összes szolgáló túl volt a mosdáson, és szépítkezésen. Hosszú órák teltek el, már leszállt a Nap, hogy helyet adjon a szürkületnek, de Azuka még mindig nem került elő. Édesanyja nem tudott szeretett rejtekhelyéről, így most fogalma sem volt merre lehet az engedetlen lány. Utoljára a reggeli órákban látta az udvarban, mielőtt visszatért volna, hogy csatlakozzon a többi szorgoskodó cselédhez. Most fel-alá járkálva, teljesen szétvetette az izgalom, és az idegesség, mert tudta jól, hogy ha a lánya nem kerül elő, akkor azért mindketten meglakolnak.
Bizakodott ő az utolsó pillanatig, éppen ezen okból kifolyólag előkészítette Azuka legszebb kimonóját, a hajcsatokat, és a fürdődézsába meleg vizet, de mindez hiábavalónak bizonyult.
- Sesshoumaru Nagyúr és harcosai most érkeznek a városi kapualjba! - Nakashima izgatottan tipegett végig a folyosón, és kiáltott be minden helységbe, ahova csak tudott. A szolgálók egytől-egyig hosszú, egysoros vonalba rendeződtek, az ajtó mellé, mindkét oldalt. Legelöl az ágyasok, utánuk a szakácsok, és akikből a legtöbb volt, azok kerültek a végére: a cselédek. Rumiko éppen a válaszvonalhoz keveredett, egyik legjobb barátnője, Manami, egy hosszú, szőke hajú, félig szellem szakácsnő mellé.
- Rumiko! - a lány azonnal oda is szólt neki, kapva az alkalmon - Merre kószál már megint, ez a feljebbvaló szavát nem tűrő leány? - suttogó, aggodalmas szavait egy alapos körbetekintés kísérte, de ez is csak megbizonyosodását segítette, abban a tényben, hogy Azuka nincs a cselédek között, vagy akár bárhol máshol a közelben.
- Ó, Manami! Ha én azt tudnám...! De sajnos se nem érzem az auráját, se nem látom nyugalmas mozdulatait, már vagy tizedik órája a mai napon. - felelt elkeseredetten az anya, előre látva az esti eseményeket; mindössze azon nem győzött csodálkozni, hogy lánya nem tudja átgondolni a következményeket önmagától.
- Nekem van egy ötletem, és meglehetősen nagy esélyt látok rá, hogy helyesen vélekedem holléte felöl. - bizalmaskodott a szakácsnő. - Amint innen elszabadulást remélhetek, utánanézek. - ígéretét Rumiko hálás pillantása kísérte, aki meglehetősen nyomós okokból kifolyólag, megszólalni már nem mert.
Sesshoumaru Nagyúr belépett a kitárt kapun, teljes pompájában, diadalittas arckifejezéssel, egyenes, büszke járással, és persze az elmaradhatatlan, végtelenségig lenéző tekintettel. Mögötte megmaradt harcosai követték, szépen sorban rangjuk szintje szerint, nem kisebb lenézéssel tekintve a szolgákra, de annál nagyobb kiéhezettséggel méregetve az ágyasokat, akik kacéran mosolyogva próbálták megszerezni maguknak a legmagasabb címmel kitűntetett harcost. Nyugat urának szeme szúrós fénnyel megvillant, amint jobbra-balra tekingetve figyelte, ahogy alattvalói egymást követve hajlongnak és megalázkodnak előtte. Persze ez a minimum volt, amit el is várt, még normális körülmények között is, nemhogy egy ilyen fontos alkalom adtán, mikor győztes csata megvívása után, hosszú idő elteltével hazaérkezik.
Miután mind beérkeztek a palotába, és a megterített asztal felé vették az irányt, úgy indultak utánuk az ágyasok, és a cselédek is, illetve a szakácsok a konyhába. Manami és Rumiko még egy utolsó jelentőségteljes pillantást váltottak, de utjaik itt kettészakadtak, és míg az aggódó anya elment lesni az urak kívánságait, addig barátnője a konyhán át, egy rejtett folyosón keresztül, szinte futásnak nevezhető tempóban érkezett ki az udvarra. Lépteit folyamatosan szaporázva az útvesztő felé vette az irányt. Tisztán élt még elméjében az a nagyon régi emlék, ami őt az egyetlen olyan élőlénnyé teszi, akivel Azuka bizalmasabb kapcsolatban áll.
Egy apró kis félreértésen alapuló sértődés, mikor futva eredt az akkor még egészen kicsi lány után; és így együtt fedezhették fel a kis kertet az útvesztő mélyén. Manami tudott erről a titokról, és ez a fajta ismeretség most is előnyére vált, minthogy Azukát a remélt helyen találta. A fiatal lány azonnal felkapta fejét, ahogy meghallotta az apró kis neszezést, melyet a szakácsnő léptei eredményeztek. Sokáig csak farkasszemet nézve a másikkal, játszottak az idővel, és az idegekkel.
- Manami, miért jöttél ide? - kérdezte végül meglepően lágy hangon, a padon üldögélő lány.
- Gondolkozz egy kicsit, gyermekem! Meg sem fordult a fejedben, hogy édesanyád kárára megy, ha most önhitedet ébresztő igazságérzetedre hallgatsz? - a hirtelen letámadásnak köszönhetően, egy csepp elbizonytalanodás futott át Azuka szemében.
- Sajnálom... tényleg nem gondolkoztam. - vallotta be végül, fejének leszegezésével a nyomatékosítás végett.
- Még van esély rá, hogy jóvá tedd... gyere velem! - a helyzetet tökéletesen átérezve, a legjobb ponton tapogatózva, Manaminak igencsak egyszerűen sikerült indulásra késztetni a konok szépséget. Futásnak eredve olyan gyorsan tértek vissza a kastélyba, ahogy csak lehetett. Rejtett folyosókon, minden olyan utat kihasználva, melyre más ezekben a pillanatokban egészen bizonyosan nem téved, siettek be Azuka szobájába, ahol már minden elő volt készítve Rumikonak köszönhetően. Egyetlen kellemetlenség, mellyel szembe kellett nézni, az bizony a dézsában kihűlt víz volt, de ez most mégsem jelentett akadályt. Kicsit vacogva, de legalább annál gyorsabban túlesett a fürdésen, felöltötte kimonóját, mely mélykék szatén alapon, az aljától felfele futatott, ezüst virágmintákkal volt díszítve. Szintén ezüstszín obiját hátánál arányos, szép masnira kötötte Manami, majd gyors mozdulatokkal feltekerte a lány haját, és a csattal megtűzött rész fölött, hagyta a sötétbarna fürtöket leomlani.
- Csupán képzeletem játszadozik velem, vagy tényleg nem látom a lányod, Rumiko? - gonosz mosolyra húzva száját, lekezelő hangnemben érdeklődött Naoko.
- Szemed nem csal meg, de hited tévútra vezet. - válaszolt fojtott hangon a megszólított, pedig legszívesebben üvöltött volna kétségbeesett dühében.
- Majd meglátjuk. - zárta le végül a témát a másik, és magasra emelt orral továbbállt, hogy bort töltsön az asztalnál. Akárhányszor is töltött újra azonban, a bor mégiscsak elfogyott egy idő után, és eljött az ideje az új szolgálók bemutatásának, amihez átültek egy másik terembe, ahol Sesshoumaru foglalta középen a trónszéket, és félkör alakban tisztjei helyezkedtek el. A húsz év alatt felnőttek Azukával együtt voltak kilencen, és ez az alacsony létszám is, a késő vesztét sietette. Egyenként vonultak a Nagyúr elé édesanyjukkal, és hajlongások hosszú sora után végre bemutatkoztak, de azonnal léptek is tovább, hogy helyet adjanak a másiknak, a megvető pillantások bűvkörében. Gyorsan ment ez így, túl gyorsan... Rumiko már csaknem toporgott idegességében, mikor Sayokát, az utolsó cselédlányt is az Úr elé vezették.
Eleinte nem szólt, de szemét nyílegyenesen, fagyosan szegezte a sarokban álldogáló, félő nőre: - Hol van a lányod? - nem pazarolta olyan dolgokra az idejét, hogy kimondja a nevét, az nem volt méltó hozzá. Viszont igen, emlékezett a lányára, egy páratlan szépségű kislányra, akiről már háborúba indulása előtt megállapította, hogy a legkeresettebb ágyasa lesz a kastélynak.
- Ne - nem tudom... - dadogta félve a halálra vált anya.
- Hogy lehet az, hogy nem tudod? - támadta le indulatosan Sesshoumaru, és sárga energia ostorral lecsapott az ártatlan nőre, egészen közel húzva magához, villámokat szóró szemekkel.
Ebben a pillanatban azonban hatalmas hangerővel kicsapódott az ajtó, és betipegett rajta a látszólag kifogástalan viselkedésű, talán az átlagtól kicsit öntudatosabb lány.
- Itt vagyok. - közölte halálos nyugalommal, míg a teremben síri csend támadt a hatásos "bevonulásnak" köszönhetően.
AJÁNLOM AZ OLDALT
