3.fejezet

Padlón csúszva

Egyetlen szerencséje volt Azukának, mégpedig az, hogy önuralma és fagyos nyugalma nagyobb volt az átlagnál, és ezáltal felül tudott kerekedni a felháborodás hirtelen hevén. Fogait erősen összeszorítva, keze erejével majdnem összeroppantva a kancsót, de szótlanul továbbállt, ama mély elhatározással, hogy nem fog örömet szerezni azzal a Nagyúrnak, hogy megfutamodik, de azzal meg még kevésbé, hogy megteszi amit kér. A lánynak szent meggyőződésévé vált ugyanis, hogy ágyasként rendelte magához Sesshoumaru. Márpedig őt visszautasítani büntetéssel járna, nem úgy, mint Katsumát előző este. Nyugat ura azt tesz ágyasává, akihez kedve szottyan az adott pillanatban, függetlenül a ranglétrán elfoglalt helytől, a szóban forgó nő akaratától, és bármi egyébtől, ami más esetben legalább egy kicsit is számítana.
Feldúltan csörtetett ki a konyhába, hogy aztán ott kitölthesse mérgét, a már oly régóta összetörni áhított kancsón. Akkora energiával tette le a szoba közepén elterülő hatalmas asztalra - mely általában az elkészített, és még fel nem szolgált fogások helyeként szokott szolgálni -, hogy az nyomban darabjaira hullott. Az alján még megmaradt vérvörös színű bor, most lustán, nagy cseppekben folyt végig az asztal lábán, egészen a padlóig, ahol kisebb tócsában gyűlt össze. Azuka lehunyt szemmel, pihegve igyekezett megnyugtatni háborgó elméjét, hogy az több, hasonló jellegű őrültségre már ne késztethesse. Kezében még ott szorongatta a kancsó fülét, mely talán az egyetlen olyan darab volt az edényből, ami épségben megmaradt.
- Istenem! Mit műveltél te lány? - Nakashima tipegett mellé, a feldúltságtól és felháborodottságtól szinte hadonászásnak nevezhető mozdulatokkal.
- Nagyon sajnálom, egyszerűen csak ügyetlen voltam. - jelentette ki Azuka most egy kicsit halkabb hangon, mint ahogy egyébként beszélni szokott. Az utolsó szónál a mellette álló nőre szegezte tekintetét, ami még mindig dühtől parázslóan csillogott, és ez éppen elég volt Nakashimának, hogy ne állja azt.
- Úgy tűnik ügyetlenséged a tetőfokára hágott, ha képes voltál apró darabokra törni egy ilyen kancsót.
- Ez esetben elképzelhető, de mivel már megtörtént, megváltoztatni nagy tudomány lenne. Olyannyira, hogy tudtommal sem a múltban élt, vagy a jelenben élő személyek közül nincs is, aki képes lett volna rá. Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy kár siránkozni fölötte, különben sem pótolhatatlan. - a kisebb eszmefuttatás nagyon is jellemző volt Azukára, és mint bármikor máskor, hallgatósága most is nehezen viselte a végéig, pedig legtöbbször bölcsen szólt. De éppen ezeket az okos dolgokat eresztették el a legkönnyebben a fülük mellett a palota egyéb lakói. A szolgálók a neveltetési hiányosságok, és a műveletlenség miatt, míg az urak inkább azon tévhit miatt, hogy az arany minden, és attól semmi sem hatalmasabb, márpedig abból jutott bőven minden feljebbvalónak.
- Szemtelenkedés helyett inkább azt ajánlanám, hogy mihamarabb takarítsd fel, ne adj Isten, hogy az Úr esetleg meglássa!- parancsolt Nakarshima, szinte elviselhetetlen hangmagassággal, és dramatikus megjátszással, melyre a másik lány egyik szemöldökét felhúzva, továbbra is bosszantóan flegmatikusan nézett, mintha nem értene valamit.
- Az előbbi megjegyzéshez csupán egy kérdést társítanék: Járt egyáltalán Sesshoumaru Nagyúr a konyhában eddigi élete során? - a házvezetőnő zavarát ügyesen kihasználva, és tökéletesen értelmezve Azuka folytatta, amit elkezdett, persze egy kis hatásszünet után. - Mindjárt gondoltam. Tehát valószínűleg még egyszer sem, de legalábbis az ilyesmi századfordulós csodának számít, úgyhogy a helyedben nem aggódnék emiatt, viszont olyan szempontból is nyugalomra inthetlek, hogy ha nem mondod, akkor is feltakarítottam volna a rendetlenséget, melynek én voltam az okozója. - ezzel teljes mértékben letudva az ügyet, aprót biccentve arrébb is lépett a cselédlány, hogy magához vegyen valami rongyfélét a takarításhoz.
Az agyagból készült kancsó darabjai éles szilánkokra törtek, így egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően mély vágást hasított az egyik, Azuka tenyerén. Magában szitkozódott is egy sort a lány, de aztán csak folytatta a munkát, mintha mi sem történt volna. Bíborvörös folyam indult meg lefelé ujjain, lassan csöppenve a többi közé, és elkeveredve a borral. Az érzékeny szaglású szellemek és félszellemek orrát egy szempillantás alatt megcsapta az émelyítő vérszag. Néhányan fel is kapták fejüket, hogy körbenézzenek, de Nakashima intett a konyhából, hogy bár onnan jön a vér illata, de semmi komolyabb baj nem történt. Nyugat urát mégis nyugtalanságra ítélték az eseményék, azon egyszerű indokból, hogy felismerni vélte a vér eredetét. Azt már az első perctől tudta, hogy Azukának van sebe, de arra csak később jött rá, hogy ő ezt már máshonnan is ismeri. Csatamezőről az egészen bizonyosnak és ésszerűnek látszik, de túl sok harcban vett már részt ahhoz, és túl sok ellenfelet ölt, hogy mindegyikre emlékezhessék. Elvetette magában végül a gondolatot, de teljesen megnyugodni úgysem tud majd egészen addig, amíg ki nem deríti a biztos igazságot. Viszont ha ez a lányon múlik, akkor már most biztos lehet abban, hogy nehéz, sőt nagyon-nagyon nehéz dolga lesz.
Azuka mire feltakarított pontosan tudta, hogy már a vacsora is a végéhez közeleg, így inkább egyenesen a szobája felé vette az irányt, hogy még be tudja kötni a sebet, mielőtt meg kéne jelennie Sesshoumaru Nagyúrnál. Az ágya végében elhelyezett, fonott faládában remélt néhány olyan régi kimonót, amik egy darabjából lehet kötést készíteni. Némi kutatás után talált is egy több helyen fölfeslett, fénykorában is csak a takarításoknál viselt ruhát. Hirtelen, erős mozdulattal, könnyen tépte az elgyengült anyagot, ami aztán a seb kimosását követően pompás fáslinak bizonyult. Kimonójának ujja pont elég hosszú volt ahhoz, hogy letakarja kézfejét, így a sebet és a velejáró kötést sem engedte látszódni.
- Azuka gyermekem, hova készülsz? - amint kitette lábát a szobából, a vele szemben éppen megérkező Rumiko sietett, hozzá aggódó tekintettel.
- Sesshoumaru Nagyúr hivatott, hogy vacsora után azonnal jelenjek meg a szobájában. - az anya félelmét nem csökkentette a hangnem, melyben lánya szólt.
- Ígérd meg nekem, hogy semmi őrültséget nem teszel! - két kezét megragadva, kérlelve próbálta jobb belátásra téríteni a lányt.
- Nyugodj meg édesanyám, többet eszembe sem jutna olyasmit tenni, ami biztonságodat veszélyeztetheti. Okultam a legutóbbi esetből. Az én életemet pedig arra kérlek, egy pillanatig se féltsd; tudok vigyázni magamra. - még egy biztató mosolyt is megeresztett a végén, csakhogy megnyugtassa a féltő szülői szívet, majd útjára indult, mosolyát pimaszra torzítva. Szapora léptekkel szedte a lépcsőket, és hamar fel is ért az első emeletre, melyet a feljebbvalók uraltak, míg a földszinten voltak elszállásolva a szolgálók. Hosszú, gyors léptekkel indult meg a számára rendkívül taszító jellegű szoba felé, amitől csak és kizárólag borzalmakat remélhetett. Fohászát meghallgatásra talált, így nem kellett egyetlen ágyassal sem összefutnia folyosókon. Semmi kedve sem volt most a gonosz megjegyzésekhez; éppen elég lesz neki lekezelni Sesshoumarut.
A hatalmas kétszárnyú ajtó elé érkezve, melyet a nyugati palota képe díszített, határozott mozdulattal bekopogott. Mivel az ajtó mögött tanyázó férfi számított a lány érkezésére, ezért az a bebocsátás kivárása nélkül is benyithatott. Meg is tette, méghozzá hasonlóan nagy hévvel, mint ahogy a folyosókon közlekedett, sőt még a könyörtelen találkozás az aranybarna szempárral sem tántorította meg.
- Hivatott Uram. - Azuka belekezdett a szokásos, és tökéletesen a protokoll szabályait betartó szöveghez, ugyanakkor kevésbé illendő módon, a meghajlás során most sem hajtott fejet, és ez így csöppet sem számított a tisztelet jelének.
- Pontosan. Tudod-e milyen okból? - tette fel a kérdést Nyugat ura, miközben lassú léptekkel elkezdte körüljárni a lányt.
- Elképzelésem van, feltételezésem még erősebb, reményem elhaló. - szúrós tekintettel, szeme sarkából követte a köröző férfit.
- Mi történt a kezeddel?
- Honnan tudja, hogy egyáltalán történt vele valami? - nézett kicsit elkerekedő szemekkel, de még mindig inkább dacosan, Ura szemébe Azuka.
- Az egész kastélyom a te véred szagától bűzlik, és átázott a kötésed. - jelentette ki Sesshoumaru, kis elégedettséggel nyugtázva, hogy a lány zavartan kapta kezét a szeme elé. Fel sem tűnt neki, hogy az anyagdarab nem bírta sokáig, így most újra cseppekben kezdett csorogni ujjain bíbor színű vére, amiből már a padlón is volt valamennyi. - Az agyag, ha élesen törik, mélyen meg tud vágni, a kezedben pedig sok ér van, de gondolom ezt magadtól is tudtad. - fejezte be végül a Nagyúr, minthogy látta: a lány nem fog megszólalni. Ha szemmel ölni lehetne nyomban össze is esett volna, ahogy Azuka rátekintett, de mégis nyugodt maradt, és arcán érzelem nyoma még csak fel sem csillant.
- Tudtommal az Úr kutya alakban portyázik, nem pedig keselyűformát öltve, így nem értem miért kerülget ilyen rendületlenül. - kezét leeresztve terelte a témát, egy kis szemtelenséggel fűszerezve szavait, minek hatására meg is állt Sesshoumaru, csakhogy a lány háta mögött.
- Rumiko az egyik legjobb, legengedelmesebb cselédem, soha egy rossz szót sem tudnék mondani rá, mert mindig mindent teljesít, amire megkérem. Nem fér a fejembe, hogy tudta ennyire félrenevelni a lányát. Miért igyekszel lépten-nyomon szégyent hozni édesanyádra? - minthogy látta: a lányt nem lehet megpuhítani egyszerű eszközökkel, inkább megpróbált olyan fájó pontra tapintani, aminél megtörheti.
- Rég nem a nevelésen múlik már, hogy miként viselkedem. De ha szavai igazak, akkor csak és kizárólag arra következtethetünk, hogy édesapámtól örököltem romlott jellemem. - jelentette ki nyugodtan Azuka, annak ellenére, hogy tudta: hazudik.
- Ki volt az apád? - olyannyira furdalta az oldalát ez Sesshoumarunak, hogy nem bírta tovább megállni, rákérdezett. Ha ezt megtudná, azzal fény derülne minden titokzatos ostobaságra, ami a lány körül kering.
- Nem teljesen mindegy? Ő már régen meghalt, és én azóta nem vettem számra a nevét. - látszólag nyugodt maradt, pedig kétségbeesetten kereste a kibúvót most Azuka. Ez a válasz persze korántsem elégítette ki a Nagyurat, de volt, ami most még ettől is jobban zavarta.
- Mitől, áruld el nekem: mitől lettél ilyen engedetlen? - összehúzta szemeit, és csöppnyi ingerültséggel hangjában lépett közelebb a lányhoz Sesshoumaru, de mivel még mindig a háta mögött állt, nem láthatta sem a reakcióit, sem a mimikáját, bár talán ha belegondolunk elképzelhető, hogy jobban jártak mindketten így.
- Belegondolt már Uram, hogy kerek húsz évig nem volt kinek engedelmeskedjek?
- Ez nem ok a viselkedésedre! - kezdett véglegesen kikelni magából, míg Azuka teljesen nyugodt tudott maradni.
- Oknak talán nem ok, de kibúvónak tökéletesen hangzott. - jegyezte meg mosollyal a szája sarkában.
- Szemtelenségedért foglak halálra ítélni! - csak még egy lépést kellett tennie, hogy kényelmesen beletéphessen a lány hajába, így vállához érintve fejét, és szinte a fülébe lihegett. Ennek ellenére higgadt lassúsággal pillantott csak rá a cselédlány.
- Hóhérját szeretné kötélen látni, Uram? - szinte őszinte érdeklődésnek nevezhető a hangnem, melyben kérdését intézte Azuka, nem csillapítva Ura haragját.
- Most azonnal akasztófára küldhetnélek, de nem teszem! Megkísérlem beléd nevelni a tiszteletet, mert tudom, hogy ez jobban fáj! - azzal taszított is egyet a lányon, aki így saját vérében landolt a földön, égő tekintettel fölfele pillantva, de megszólalásra már nem volt esélye. - Térden csúszva fogod egymagad takarítani a palotát, mosni a ruhákat, és még a főzésbe is besegítesz. Nem lesz többé egyetlen szabad perced sem, melyet nyelved élezésére hasznosíthatnál. Gondoskodom róla, hogy ájulásig dolgozd magad, így már nem lesz esélyed a szemtelenségre. - sarkon fordult és az erkélyajtóhoz sétált, hogy kinézzen hatalmas birodalmára. A földön mozdulatlanul ülő Azuka pontosan tudta, hogy mekkora bajban van most, és azt is tudta, hogy ha ellenszegülne az nagyobb kielégülést jelentene Sesshoumarunak, mintha szó nélkül végigcsinálja ezt a kínzó-hadműveletet, és utána egy szemernyi változás sem áll be jellemében.
- Mondjuk kezd azzal, hogy feltakarítod a padlómról ezt a vértócsát, mert már rosszul vagyok a szagától. - parancsolta a Nagyúr, de még mindig háttal állt a lánynak, aki most szótlanul felemelkedett, és elindult az udvarra, hogy vizet merjen. Kimonójának ujját felgyűrte, és aljából leszakított egy darabot, hogy az ne kerüljön állandóan lába elé, zavarva ezzel a mozgásban. Húzott vizet, és beletöltötte egy fából készült vödörbe, majd azt csípőjénél oldalt kitámasztva tartotta meg kezével, és úgy indult be a palotába, hogy aztán egy megfelelő rongyot keressen az amolyan raktárnak használt szobában, ahol az összes szükséges dolgot tartották a takarításhoz. Miután ezzel végzett, újra Nyugat urának szobája felé vette az irányt, s mikor megérkezett szótlanul nyitott be, lépett oda a tócsának nevezett, de valóban mindössze pár csepp vérfolthoz. Letette a vödröt, letérdelt, és a rongyot megmártva a vízben, majd kicsavarva elkezdte feltakarítani a padlót.
Sesshoumaru Nagyúr eközben visszafordult a szoba felé, és az ajtófélfának támaszkodva nézte a cselédlányt, amint az szorgosan végzi a rá kiszabott munkát. Túl nagy Pálfordulás volt ez ahhoz, hogy semmiféle gyanút ne ébresszen az Úrban, de egyenlőre úgy vélekedett, hogy aggodalomra semmi oka. Szívesebben csodálta meg újra és újra a lány szépségét, aki még így is elképzelhetetlenül gyönyörű volt, hogy frizurája szétbomlott, zilálttá vált, és négykézláb térdelt a földön, kezében egy vizes és véres ronggyal. Az idilli képet csak az zavarta meg, hogy Azuka végzett a takarítással, és kicsit nagyobb energiával, mondhatni ráhajította a vödörre a rongyot, és csípőre vágott kézzel, egyik szemöldökét felhúzva kérdőn nézett Urára. Ezzel csak szimplán jelzést adott arról, hogy ezzel a feladattal végzett, és várja, hogy most mit talál ki Sesshoumaru.
- Holnap fontos dolgot bízok majd rád, ahol egyetlen rossz mozdulat is elég lesz, hogy korokat dönts romba. Aztán következhet a palota minden napi felsikálása. Gondolom a többi cseléd is örülni fog, hogy végre lesz egy kis szabadidejük. - jegyezte meg gonoszan a férfi, várva, hogy esetleg támadható módon reagáljon cselédje.
- Egyetlen kérdésem lenne ezzel kapcsolatban: mi legyen az északi oldalon magasodó toronnyal? Tudtommal oda bejutni lehetetlenség. - nézett megemelt szemöldökkel Azuka.
- A harangtoronyra gondolsz?
- Arra, Uram.
- Felesleges foglalkoznod vele, én az épület többi részét akarom tisztaságtól csillogón látni. - minthogy a lány reakciója erre csak egy bólintás volt, Sesshoumaru Nagyúr befejezte a vele való társalgást. - Mára végeztél. - legyintett is egyet kezével, annak kifejezésére, hogy elmehet, és ezt gyorsan ki is használva, amilyen sietősen csak tudott távozott a helységből a cselédlány.
Szobájába beérkezve, becsukva az ajtót, azonnal neki is vetette hátát annak, és hatalmas sóhaj hagyta el ajkait. Pontosan tudta, hogy nagyon-nagyon kemény időszak vár most rá, mely még egy tiszta vérű szellem apával, és félszellem anyával rendelkező lány szervezetét is megviseli. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy ha ájulásába kerül, akkor is ki fog tartani, és amint véget ér a Nagyúr kínzó hadművelete, azonnal megcsillogtatja előtte a sokirányú bombázás ellenére, még mindig makulátlanul csillogó jellemét, és élesnek, pörgősnek nevezett eszét. Ha pedig sorsa mégis az akasztófa lenne, hát ott addig beszél, míg a hóhért akasztják helyette; nincs dolog, helyzet, vagy kínos kérdés, melyből ne tudná kimagyarázni magát, ha kell hosszas meséken, és miegymáson keresztül.
Miután sikerült egy kicsit megnyugodnia Azukának, és tisztázni magában az eseményeket, úgy látta jónak, ha elmegy aludni, minthogy sejthette holnap mennyire nehéz nap elé fog nézni. Mégis, mikor már ágyában fekve próbálta felidézni a nap eseményeit, egy ponton megtorpant, melyet a pillanatnyi helyzet gyorsasága, és ingerültsége miatt nem vett észre azonnal. Honnan tudhatta Sesshoumaru, hogy összetörte a kancsót, hogy az agyag vágta el a kezét? - a rögtönözve megfogalmazott kérdések hatására hirtelen felnyitotta szemeit a szobájában, teljes csöndben fekvő lány. Egyetlen gondolata élesen hatolt elméjébe, és onnan eltávolítani már lehetetlenséggé vált: "Figyelnek!"
Azuka felkönyökölt ágyában, és elsősorban körülnézett, még akkor is, ha tudta, hogy most nem lehet a közelében senki, mert azt érezné. Nyugtalanul helyezkedett el újra, már nem volt biztos benne, hogy mikor csinál olyasmit, amit láthat Nyugat ura, és mikor vannak azok a percek, mikor végre békén hagyják. A másik nyugtalanságra okot adó kérdés pedig az volt, hogy kit állíthatott Sesshoumaru kémnek, hogy megfigyelje minden mozdulatát? - mindezen kavargó gondolatok ellenére, a nap eseményeiben kimerült lány sikeresen mély álomba zuhant, csakhogy a reggeli ébresztő hamarabb, és kellemetlenebbül érkezett, mint általában, pedig meg kell hagyni: azok sem voltak kellemesek sosem, most mégis visszasírni készült őket Azuka, mikor meghallotta Nakashima hangját:
- Sietősen szedd össze magad, mert a Nagyúr mihamarabbi megjelenésedet kéri a szobájában!