12.fejezet

Tagadhatatlanul élvezte a helyzetet Azuka, szemei mégis könnybe lábadtak, és ahogy a csók megszakadt, Sesshoumaru Nagyúr láthatta is ezt, noha sohasem hatotta meg semmi hasonló érzelmi megnyilvánulás. 
- Engedjen el... kérem! - alázkodott meg életében először a cselédlány Ura előtt, aki habozott ugyan, mégis elengedte, teljes tudatában annak, hogy talán élete legnagyobb hibáját követi el. Ha maga mellett tartotta volna a lányt, akkor megóvhatta volna a harcosoktól, Katsumától és a megaláztatástól, így viszont néhány óra múlva már csak egy utolsó riherongy lesz belőle - tudta jól, mégis elengedte. Azuka pedig még mindig elgyengülten, meg-megrogyó térdekkel igyekezett a partra, és kapkodta magára ruháit, majd kicsit felocsúdva a bűvöletből, szinte futva sietett vissza a többi nőhöz, hogy felvehesse a kapott ruhadarabokat és elindulhasson bizonytalan útjára. Tulajdonképpen őt is meglepte az, hogy ilyen könnyedén szabadult, minden viszontagság nélkül, de nem hagyta, hogy ez a fajta fejbevágó élmény megbénítsa tagjait, vagy gondolatait. Pedig attól, hogy minden erőt bevetve igyekezett elhessegetni magától a kínzó, ugyanakkor gyönyörű emlékképeket, azok még álnok módon ott motoszkáltak és nem hagyták nyugodni a lányt. Mégis szótlanul, rezzenéstelen arccal vette át a néhány aprócska ruhadarabot, melyeket Katsumától kapott. Egy kissé kopottas ugyan, de fekete színű melltartó, melyről aranylóan csillogó, halkan csilingelő érmék lógtak le, és egy két oldalt szinte teljesen végig felhasított bordó szoknya, mely a csípőjére lógott Azukának. Ezek a tipikusan olyan ruhák voltak, melyek mindent eltakarnak, amit illetlen fedetlenül hagyni, ugyanakkor éppen ezért sejtelmesen izgatóak, ami miatt a férfiak fantáziáját is jobban felkorbácsolják.
Azuka némaságát a többi nő betudta annak, hogy bizonyosan nem kimondottan leli örömét a gondolatban, hogy neki kell szórakoztatnia a harcosokat, és ezért mindössze hallgató elszántság telik ki tőle. Nao volt az egyetlen, aki kiolvasta a lány szeméből, hogy nem csak a nyugtalanító helyzet miatt olyan csendes, hanem meglátta a körülötte lebegő mámoros ködfelhőt is, melyet ugyan nem tudott mire vélni, mégis elelmélkedett rajta egy darabig. Arra eszmélt föl újra, mikor az éppen indulni készülő cselédlány még az ajtóból visszafordulva megszakította a társaságra nehézkesen telepedő, kínosan hosszú némaságot.
- Nao, semmi esetre se a járt úton vezesd el őket innen. - tanácsolta Azuka, mire egy bólintást kapott válaszul, melyből azonnal lehetett tudni, hogy a megszólított is hasonló gondolatmenetet dédelget. - Sok sikert nektek! - tett is végül pontot mondandójára. 
- Vigyázz magadra! - lépett elé Nao, hogy búcsút inthessen - Mindent köszönünk! - mondta még, társai nevében is beszélve, és be kellett érnie egy halvány mosollyal, mert Azuka szinte közvetlenül utána már el is sietett a hatalmas sátor felé, melyből már kiszűrődött a harcosok hangos beszéde, könnyed nevetése és a bortól kótyagosan csengő hangja. Zene szűrődött még ki a könnyű anyagból szőtt lepel alól, melyből a sátor készült. A muzsikát valószínűleg szintén foglyok szolgáltatták, de ahogy Azuka hallgatta arra a következtetésre jutott, hogy a kontinensről érkezhetek, mert zenéjüknek egészen különös hangzása volt. Mielőtt azonban belépett volna a sátorba, egy hirtelen érkezett, kósza, sejtelmes remény futott át az agyán: 
~ "Vajon Ő itt van?" ~ első kételkedését tiszta, és mondhatni magától értetődő gondolatok váltották fel. ~ "Persze, hogy itt van, hiszen merre máshol kóborolna az éjszaka közepén, mikor pillanatokon belül az én megaláztatásomon fog mulatni az egész társaság. Ezt bizonyosan Ő sem hagyhatja ki." ~ az eszmefuttatás befejeztével Azuka mély levegőt vett, és lassú, fáradt sóhaj hagyta el ajkait, majd belépett a sátorba. 
Először tudomást sem véve róla, mindenki tovább foglalatoskodott azzal, amivel addig, de rövid idő eltelte után egy-két harcos felfigyelt az érkezésére, néhányan még mutogatni is kezdtek felé. Egyesek arcára kiült egyfajta kihívó vigyor, és elégedetten, nyílt szemtelenséggel méregették a cselédlányt. Azuka mégsem volt megszeppenve egy kicsit sem, sőt büszkén kihúzta magát, és kíváncsian kutakodó ében tekintetével egyetlen egy szempárt keresett, melynek színe olyan volt mint a méz, mégis gazdája miatt a tekintet maga édes helyett keserűvé lett. Legnagyobb meglepetésére azonban, hosszas vizsgálódás után, rá kellett döbbennie, és további kérdésekkel küzdve elkönyvelnie magában, hogy Sesshoumaru Nagyúr nincs a társaságban. Miután ennek a felfedezésnek köszönhetően tekintete felszabadult láthatta, hogy a harcosok félkör alakban helyezkedtek el, és ennek az alakzatnak a tőle legtávolabb eső pontján ült Katsuma, aki most is, mint mindig vágyakozó sóvárgással tekintett a nőre. Hirtelen rövid nevetésben tört ki a férfi, talán minimális döbbent értetlenséget okozva ezzel, majd jelezte Azukának, hogy menjen hozzá közelebb, mire a lány lassú, kimért mozdulatokkal megindult, de nagyjából félúton meg is állt, és egyik kezét csípőjére téve várta az utasításokat.
- Táncolj nekünk, szépségem! - kiáltott Katsuma. - Zenét! - tette még hozzá vigyorogva, majd szemeit Azukára tapasztotta, aki életében először egy egészen kicsit zavarba jött, minthogy sohasem tanult táncolni, és nem is űzte kimondottan gyakran ezt a mesterséget. Mégis a zene szinte adta a mozdulatokat, ahogy minden apró porcikáját átjárta és egészen képzelgős öntudatlanságba taszította a lányt. Tehetsége magától értetődően már az első pillanatban megcsillant, vad, érzékien szenvedélyes táncot járatva vele. Szoknyájából gyakran kivillantak hosszú, formás combjai, melyek csak még jobban gyönyörködtették a tánctól már amúgy is megbabonázott férfi szemeket. Tánca olyan csodálatosan gyönyörű és vad volt, mint a hétfátyoltánc, amelyért Salome azt kérhetett, amit csak akart.
Azukának azonban nem volt ilyen szerencséje, ugyanis a zene varázslatából lánccsörgés kergette vissza a zord valóságba, és hirtelen a másodperc tizedrésze alatt megérette, hogy miért tátongtak olyan különös sebek, az előtte lévő szórakoztatólány testén. Ezzel párhuzamosan azonban már repült is felé egy láncnak a vége, fenyegetőn, mint egy csörgőkígyó, amint áldozatára veti magát, és bekebelezi. Azuka mégis egy ügyes mozdulattal elkapta a láncot, melynek vége ezáltal a karjára föltekeredett, könyökén pont eltalálva az ideget, melynek hatására hirtelen fájdalom, majd zsibbadás hasított a lány kezébe. Így sem hagyta abba táncot, és kihasználva azt, hogy erősen tartják a lánc másik végét, fejét és egész felsőtestét hátra vetette, így hosszan megnyúlt nyakától a csípőjéig, és medence csontja illetve bordái enyhén kiemelkedve hangsúlyozták még jobban, tökéletes alakját. Gyorsan fel kellett azonban emelkednie, mert már repült is felé a következő lánc, melyet, hogy el tudjon kapni másik kezével, meg kellett fordulnia, és ennek az óvatlan mozdulatnak köszönhetően első lánca csak még jobban rátekeredett testére, de ezzel nem is törődve fogta meg a másikat, és hagyta karja köré fonódni. Most, hogy már duplán tartották, szinte szétfeszítették két oldalról, könnyedén hátradőlve felrúgott lábával spárgába, és a következő láncot már azzal kapta el. Bármilyen erősnek is mutatkozott, minden alkalommal, lehetett tudni mégis, hogy a fém fájdalmasan megütötte testét, és vörös nyomot hagyva szorította tagjait egyre jobban. 
Testét már szinte minden egyes ponton vaskos láncok keretezték, mégsem hagyta abba a táncot, mert közel sem volt annyira megtörhető lány, hogy ennyitől összeomoljon. Nem tartott már sokáig, és komolyabb eredménye is lett annak, hogy nem adta be inkább engedelmesen a derekát, és hagyta, hogy a legerősebb harcos odahúzza magához a lánc segítségével. Inkább ellenállt, és ezért a fém felhorzsolta bőrét több helyen is, majd a sebek mélyülni kezdek, és lassan szivárogni kezdett vére, mire a körülötte már amúgy is felbolydult férfiak csak még inkább megvadultak, és még erősebben húzták jobbra-balra, így a láncok még mélyebb barázdákat vájtak testébe, és élesebben martak húsába. Lassacskán patakokban folyt végig bőrén bíborszínű vére, és egyre nagyobb cseppekben hullott a földre, így rövid időn belül vörösesen fekete szőnyeg terült el a sátor alján. Azuka érezte, hogy a vérveszteség akkora, hogy egyre jobban legyengülő teste már nem bírhatja sokáig, de mégsem engedett a húzásnak, így hagyta, hogy egyre türelmetlenebbül folytassák a kínzást.

Miután végignézte, ahogy a folyóparton Azuka egyre jobban eltávolodik tőle, úgy lassan felocsúdva a bűvöletből kiment a ruháiért, és öltözködés után elindult. Ment amerre a lába vitte, és végül egy dombtetőn állt meg, ahol talált egy nagyméretű, egészen sziklaszerű követ, melyre rátelepedett. Erről a helyről beláthatta az egész tábort, de nem akarta, még véletlenül sem - ne adj Isten, hogy kísértésbe essen -, ezért inkább elfordult ellenkező irányba és úgy mélyült el gondolataiban ismét. Bármennyire hajtotta is a kíváncsiság Sesshoumaru Nagyúr mégsem akart elmenni, hogy megnézze Azukát, mert a józanész minden szempontból ellene szólt. Régebben maga is előszeretettel vett részt ezeken a mulatságokon, és pontosan tudta, hogy mi vár arra a lányra, akit egyszer elnyel egy ilyen sátor, még akkor is, ha tudta, hogy ezt a nőt nehéz lesz megtörniük, de a végén úgy is sikerül majd nekik. Nem történt még olyan, hogy nem, és a harcosoknak kellett volna kiéhezetten maradnia, és megvárni a következő éjszakát, kevésbé ellenálló lány után kutatva. 
Nem is akart inkább ezeken, a már amúgy is alaposan megrágott gondolatokon tépelődni tovább az Úr, mert még a végén olyat találna tenni, amit később ő maga is megbánna. Inkább emlékében előidézte a folyópart eseményeit: a kínzó önmegtartóztatást, a lány gyönyörűségét, ahogy testük összesimult és a csókot, mely mindezen dolgokat követte. Mindennél meglepőbb volt számára, hogy a lány mennyire nem tiltakozott, sőt mondhatni kifejezetten ellentétes módon viselkedett, minthogy érezhetően őt is hasonló vágy fűtötte, mint Urát. Újra meg újra lejátszva elméjében az események, Sesshoumaru Nagyurat csak még jobban gyötörte a gondolta, hogy mi történhet most a lánnyal. 
Mindezen ragadósan cukormázas gondolatok édes fellegét elhessegette magától Nyugat Ura, és hirtelen költözött szívébe a düh, melyet legfőképpen saját maga iránt érzett. Első, legfontosabb és talán az ő esetében megkockáztatható, hogy legérthetőbb oka erre a haragra a gyengítő emberi érzelmek előtt való egyre mélyebb meghajlás volt, és kellőképpen gyűlölte magát a tehetetlenség miatt, melyet tanúsított. Elméjében az eleinte gyönyörűnek tűnő képek egy nőről, és csodálatosnak tűnő emlékek csókjaikról, egyre inkább elsötétültek szemében, és egészen addig hergelte magát, míg végül valósággal undor fogta el, mikor újra eme dolgok villantak föl agyában, hasogatóan kínozva őt.
Aztán hirtelen eszébe jutott Katsuma, és - ha lehetséges - még erősebb utálatot, még őrjöngőbb, elvakultabb dühöt érzett, mint eddig bármikor, pedig hajdanán legkedveltebb harcosa volt, természetesen azon keretekbe zárva, melyek között a Nagyúr még képes kedvelni. Egyetlen hibája most is csak annyi volt, hogy el akarta venni az Úrtól Azukát - kitudódástól leginkább féltett álmainak tárgyát, melyekről még ő sem vallott számot magának hiszen, hogy is merne bevallani ilyesmit. Katsuma pedig nem foglalkozott olyan dolgokkal, hogy emberi gyengeség, szégyen vagy bármi hasonló, és ezt Nyugat Ura egyszerre csodálta, de még intenzívebben megvetette. Annak ellenére, hogy nem ismerte be, ő csak és kizárólag magának akarta az engedetlen cselédlányt, aki bár oly sok bosszúságok okozott neki, mégis ő akart lenni az egyetlen férfi a Földön, aki érintheti puha bőrét, csókolhatja őt és ő akart lenni az, aki elveheti a lány ártatlanságát. 
A következő dühroham akkor érkezett, mikor véglegesen felfogta, hogy elengedte maga mellől azt a nőt, akit élete minden másodpercében maga mellett akart tudni, és aki most valószínűleg már beadta derekát az egyik harcosnak, aki ott, a többiek előtt fogja elvenni a lánytól az egyetlen értékét, amije van. Utoljára az Úrnak már csak azon jutott eszébe dühöngeni, hogy ő mégis minek foglalkozik ilyen dolgokkal, mikor inkább fényes diadalának dicsfényében sütkérezne, hogy sikeresen legyőzték a déli csapatokat is, és hamarosan egész Japánt az uralma alá tudja hajtani. Akár meg sem kellett volna állnia és visszaindulni - azonnal mehetett volna tovább Keletre, és egy kalap alatt elintézhetett volna minden háborúzást. A szíve mélyén azonban a Nagyúr is tudta: ez a háború, nem a területszerzésről szólt.
Mire végre kitisztulni látszott elméje, és kicsit lenyugodott háborgó lelke, addigra a csillagok és a hold már oly fényesen ragyogtak az égen, hogy aki hosszan kémlelte őket, annak előbb-utóbb káprázni kezdett a szeme. Lágy fuvallat járt keresztül a tájon, melyet a fák suhogó suttogással üdvözöltek, majd el is hallgattak, amint a hirtelen kerekedett szellő, ahogy érkezett úgy ment. Ebbe az aprócska kis légáramlatba mégis belekeveredett valami, amiről Sesshoumaru Nagyúr azonnal meg is állapította, hogy mi, annak ellenére, hogy a csata hatására már egészen érzéketlenné vált rá. Tömény vérszagot hozott a szél, mely émelyítő bódulattal csapta fejbe Nyugat Urát, de mindenből a másodperc töredéke alatt képes volt kijózanodni, mikor hirtelen észbekapva rájött, milyen tökéletesen jól ismeri ezt a vérszagot. Legelőször akkor érezte, mikor a húszéves háború után visszatért Nyugatra, és az egyik ünnepi vacsora alatt a konyhából kiáramlott a szag. Azon az estén vágta el Azuka tenyerét az agyagkancsó egyik szilánkosra tört darabja. 

Szemei előtt egyre jobban elhomályosult minden, és az emberi alakok lassanként foltokká mosódtak össze, amint egyre közelebb került az elvérzéshez a szórakoztatásra ítélt cselédlány. A harcosok már nem csak egyszerűen fel voltak hergelve, de egyre türelmetlenebb dühvel értetlenkedtek is, hiszen közel sem ehhez voltak hozzászokva. Az ekkora ellenállást kikérték maguknak, még akkor is, ha meglehetősen rövidtávon esetenként szórakoztatónak is találták. Azuka éppen érezte, hogy lábai már nem tartják meg, és a láncok gyűrűjében, hirtelen a földre rogyva kapkodta a levegőt, minden erejével küzdve az ájulás ellen, mikor hirtelen siető léptek hangja ütöttem meg minden jelenlévő fülét. Kíváncsian néztek a sátor bejáratának irányába, ahol hirtelen megjelent a mai estére a foglyok mellé rendelt két őr, akik természetesen nem végezték jobban a munkájukat, mint elődjeik.
- Katsuma! Az összes fogva tartott nő eltűnt a szekerekről! - hozták a hírt, melynek hatására az eddig legjobban szórakozó férfi tekintete és arca hirtelen elsötétülni látszott. Talán megsejtette az igazságot, mert dühösen csörtető léptekkel indult el a halál szélén táncoló lányhoz, aki ebből nem érzékelt semmit, mert hallani már nem hallott és látni is csak mértékkel tudott, de minthogy háttal volt a férfinak, erre még csak esélye sem nyílt.
Katsuma vészjóslóan fújtatva tépett bele a lány kibomlott, sötétbarna hajába. Azuka képtelen volt ellenkezni, hiszen már arra is alig volt ereje, hogy ülve maradjon, így hirtelen hátrarántott feje, és ezáltal megfeszülő bőre csak még tovább szaggatott néhány amúgy is mély vágást. 
- Erről is te tehetsz, rühes szajha! Tudom, hogy a te terved volt az egész, te kis boszorkány! - üvöltött vele a harcos, egészen közel hajolva hozzá és lehetett érezni, hogy tovább mondaná, de valami beléfojtotta a szót. Hűvös, éles pengének a hegye csiklandozta torkát, és ettől a legkevésbé sem volt kedve tovább beszélni. A legtöbben csak egy villanásnyi képet, és hirtelen széláramlatot éreztek, melyet a mozgás gyorsaságának lehetett köszönni. Mindössze értetlen szótlansággal állt mindenki, Katsuma felé meredő tekintettel, aki még mindig erősen markolva tartotta kezében a cselédlány vértől mocskosan összetapadó haját. 
- Elengeded, vagy elvágom a torkod, de csak annyira, hogy lassan halj bele! - közölte egy fagyos ürességgel kongó hang, mely egész környezetének tiszteletet parancsolt, az utolsó fűszálig. Katsuma farkasszemet nézve támadójával elengedte a lányt, még taszítva rajta egyet, akinek így utolsó csepp energiájára is szüksége volt, hogy ne essen arccal saját vérébe. A harcos lassan felegyenesedett, és egyszerre undorodón dühös és ijedten engedelmes tekintettel nézte még mindig a másik férfi szemét, aki szépen, nyugodtságot tettető lassúsággal leengedte kardját, majd visszacsúsztatta annak hüvelyébe. Körbepillantott, de mindenhol csak kínosan hallgató tömegbe ütközött, és a csend egyre csak mélyült, és akkor sem szakadt meg, mikor Sesshoumaru Nagyúr a láncok gyűrűjébe fűzött lány mellé lépett, aki bágyadtan értetlen tekintettel meredt rá, de lehetett tudni, hogy alig látott valamit. A hallgatás acélosan nehézkes leple alatt, mindenki csak némán figyelte, amint Nyugat Ura óvatos mozdulatokkal kiszedte a fájdalomtól felszisszenő lány húsából a láncokat, végül pedig ölébe vette, mit sem törődve azzal, hogy hófehér ruhája, melyet most nem védett páncél, teljesen véres lett. Korcsosan keveredett vér szennyezte, amit sosem tűrt volna, most mégsem foglalkozott ezzel, csak a karjaiban félájultan, reszketve fekvő cselédlánnyal, akit a sátorból kilépve még erősebben szorított magához, talán abban reménykedve, hogy kihűlni készülő testét, saját testének melegével hevítheti fel. Pontosan tudta, hogy mennyire kevés esélye van Azukának a túlélésre, és ennek a gondolatnak hatására szíve - mert, hogy minden ellentmondást meghazudtolóan volt neki - fájdalmasan megvonaglott, és úgy érezte, mintha lelkét facsarnák ki, ahogy a vizes ruhát szokás. Hirtelen azt sem tudta, merre menjen a haldokló cselédlánnyal karjaiban, aztán félig-meddig önszántából a folyó felé vette az irányt, majd ahogy sikerült felocsúdnia kínzó gondolataiból, úgy már teljes céltudatossággal közeledett a vízpart felé.
Ahogy odaérkezett óvatosan letette a lányt a víz mellé, és guggolásból egyik térdét letámasztva vizsgálta a legmélyebbnek látszó sebeket. Hamar rájött azonban, hogy Azuka testét olyannyira elborította már az itt-ott rászáradt vér, hogy szinte semmit sem lehetett pontosan megállapítani. Soha nem gondolta volna Sesshoumaru Nagyúr, hogy ilyesmit fog csinálni, pláne nem egy félvér nővel, mégis megragadta a vértől tocsogó szoknyát, és könnyedén leszakította aljának egy darabját. Az anyag nyögő pattanásokkal hasadt szét, és ahogy a vízbe esett erőteljes piros színt árasztott magából. Rövid idő után a férfi kiemelte a darabka rongyot, és hátrasimítva Azuka haját, először arcáról és nyakáról kezdte eltávolítani a vért, és duplán hasznos volt tevékenysége, mert a hűvös víztől egy nagyon picit fel is élénkült, és észbekapott a szolgálólány, így elcsodálkozva azon, hogy Urát látja, amint fölé hajol és ápolja. 
- Miért...? - kezdett kérdésébe suttogva, hiszen rendesen hang még nem jött ki a torkán, de Sesshoumaru csöndre intő tekintetének köszönhetően azonnal meggondolta magát a beszéddel kapcsolatban. Nem mintha az engedelmesség lett volna legértékelhetőbb tulajdonságainak egyike, de bágyadt gyengeségének köszönhetően ebben az esetben hajlandó volt hallgatni, mikor csöndre intették. De a hűvös víz simogatásának jótékony hatására, amint Azuka előtt egyre élesebben kezdtek kirajzolódni a körvonalak - így Sesshoumaru alakja is - úgy eluralkodott rajta a döbbent kíváncsiság, mely egyszerre válaszolt meg néhány régebbi, és szült ezernyi újabb kérdést. Mégis akármennyire felélénkítette tudatát a váratlan esemény, teste mindennek ellenére végtelenül kimerült maradt, így ájultan hullott lelke az álmok birodalmába.