Bágyadt lassúsággal kezdett egészen aprókat pislogni Azuka, de hosszú időn keresztül még így is csak sejtelmes homályba burkolózó képeket látott. Testét ólomsúlyúnak érezte, és nagyon nehezen tudta elképzelni, hogy bármely egyéb tagját megmozdítsa, szemhéját leszámítva. Az oldalát furdaló kíváncsiság mégis úrrá lett rajta annyira, hogy legalább kevéske érdeklődést mutasson - a számára jelenleg újnak tűnő - környezete iránt. Minimális megfigyeléssel azonnal rájött, hogy valami ágy-féleségen fekszik, ami jóval kényelmesebb, mint a szekerek henger alakúra kidolgozott fahasábokból készült alja. Amint jobban magához tért, némi kelletlenséggel ugyan, de azt is megállapította, hogy egy nagyon hasonló, sátorra emlékeztető emelvény belső terében tartózkodik, mint amilyennel - nem is túlzottan régen - kellemetlen közelségből is megismerkedhetett. A jelenlegi azonban, - főleg ami a belső terét illeti - előkelőbb volt, mint amiben a harcosok mulatták éjszakába nyúlóan az estéket. A pórul járt cselédlány testén természetesen, még mindig szinte üvöltve árulkodtak az őrülten kegyetlen kínzás nyomai, de bármily hihetetlenül is hangzik: még a körülményeket figyelembe véve, így is szerencséje volt. Hiszen ha Sesshoumaru Nagyúr nem sietett volna a megmentésére, akkor egészen bizonyosan halálig kínozták volna, bár meg kell hagyni, hogy az Úr hosszadalmas késlekedése miatt, így is aligha maradt - egy cseppnyi szerencse nélkül - esélye a túlélésre.
Egyre jobban tisztuló elméjével már, Azuka is kénytelen volt elismerni, és teljes mértékben belátni, hogy az eddig legnagyobb ellenségének tartott személynek köszönhette, hogy még most is életben van. Hatalmasat sóhajtva űzte el magától mégis ezeket a gondolatokat, mondván: majd később ráér tépelődni miattuk, mikor már legalább testileg nem lesz ingatag, még ha lelkileg, akarata ellenére ugyan, de az is marad. Kimért lassúsággal próbálta megmozdítani először kéz- és lábujjait majd - hogy ezen fájdalommentesen túljutott -, csuklójával és bokájával próbálkozott. Érezte lassanként gyógyuló bőrén a már viszonylag régen keletkezett varrok húzódó feszülését, de már egyik sem szakadt fel, vagy repedezett meg egy kicsit sem. Legalábbis nem kerülgette ilyen érzet, mivel látni viszont nem látta a sebeket, hiszen nem kis meglepetésére bokától kezdve, szinte egészen nyakig teljesen be volt fáslizva, és csupán egy vastag takaró védte még a testét. Egészen hasonlított így egy múmiára, akinek az évek már lassanként megcsonkították a "ruháját", mivel a kéz- és lábfején illetve az arcán nem volt kötés, de őszintén szólva teljesen felesleges is lett volna, hiszen - lehet ugyan, hogy kizárólag - ezen testrészein nem éktelenkedtek hatalmas sebek. Több mint valószínű, hogy élete végéig viselni fogja testén annak a bizonyos szörnyű éjszakának a nyomait. Pszichikailag azonban be kell vallani, hogy egészen különös módon még jót is tett számára, hiszen végtelenül kegyetlen, könyörtelen és emberséget nem ismerő gazdájának láthatta az érző oldalát. Azt a felét, mely talán egy szívet, és - ha ugyan nem is olvadozó trubadúr, de érzelmeket rejtő - lelket takar. Túlságosan is új volt ez számára ahhoz, hogy egykönnyen feldolgozza, főleg ha mindehhez hozzá gondoljuk még a nem sokkal előbb játszódó eseményeket a folyópart szélén, vagy akár a csata kellős közepén.
Azuka ismét jobbnak látta, ha teste helyre rázásával foglalkozik, gyötrően keserédes gondolatai és érzelmei helyett. Óvatosan elfordította fejét, hogy kipróbálja: mennyire veheti igénybe kissé meggémberedett nyakát, de rájött, hogy az elmeszesedés okozta tompa fájdalmon kívül ezzel a testrészével nincs is egyéb problémája. Amint jobbra tekintett, csak a sátor vékonyka ponyváját látta, de bal keze felöl viszont a nem túlságosan nagyméretű, kör alakú helyiség teljes egésze szemei elé tárult. Rövid vizsgálódás után megállapította, hogy egy kis asztalon, és egy nagyobb ágyon kívül semmi egyebet nem tartalmaz a hordozható "otthon". Legvégül tekintete a sátor ajtaja felé siklott, ahol a kivágás két oldalán lógó lepellel könnyedén játszott egy-egy gyengébb vagy néhol erősebb fuvallat, a bent tartózkodók szeme elé tárva a kinti táj egy darabkáját. Rövid ideig csupán nyugalmat sugárzó erdőket, és rózsaszín csipkével díszített felhőket látott Azuka, majd hirtelen figyelmes lett egy kint mozgolódó alakra, aki most is hófehér, itt-ott piros virágmintás kimonót viselt, páncélja nélkül. Ezüstszín haja lebegett utána a fel-feltámadó szélben, de szép ívű arcát mégis düh torzította, bár - egyelőre - nem lehetett tudni, hogy jelenleg mi oka lenne a haragra.
- Meghoztuk a szökevényeket, Uram! - jelentette undorodó keserűséggel egy férfihang, mely Katsumához tartozott, aki most több harcos társával együtt jelent meg, nők egy csapatát terelve maguk előtt. Azuka természetesen azonnal ráismert Nao vörösen izzó copfjára, mely magas termetének köszönhetően, könnyedén észrevehető volt még a nagy tömegben is. Amint eljutott agyáig a felismerés, úgy hirtelen megfontolatlansággal ült fel ágyában, de azonnal vissza is zuhant, hiszen sietségének köszönhetően iszonyatosan megszédülve hullott párnájára, hogy onnan figyelje tovább az eseményeket, percről-percre fokozódó izgatottsággal.
- Nem parancsoltam, hogy induljatok utánuk! - jelentette ki hűvösen Sesshoumaru Nagyúr, majd jelképesen hátat fordított a társaságnak, és éppen nyugodt lassúsággal indulni készült - valószínűleg ő maga sem tudta, hogy merre - mikor Katsuma utána lépett, és szinte halált megvető bátorsággal merte továbbra is szóval tartani Urát.
- Úgy véltük örömödre szolgálna, ha visszaszereznénk meseszép foglyaidat - kissé derékból előre dőlve hajolt meg Katsuma, talán annak érdekében, hogy ellensúlyozza a hangjába vegyülő pimasz kéjencséget.
- Meseszép? Érdekes... nekem fel sem tűnt ilyesmi - nézelődött unottan a Nagyúr. - Bár meg kell hagyni, hogy ez a kis vörös egészen szemrevaló - Nao állát megragadva, fölényes arckifejezéssel vizsgálgatta a nő arcát, majd taszítva rajta egyet elengedte, és közömbös tekintettel nézett végig újra a foglyokon.
- Nos, mi legyen velük, Uram? - érdeklődött Katsuma, reménykedve benne, hogy mintha mi sem történt volna, úgy folytathatják tovább az eddig megkezdett kegyetlen játékukat, melyhez a csapdába esett nőkre is szükségük van.
- Nekem semmi szükségem rájuk! - jelentette ki újfent elsötétülő, és közömbösből gonoszba csapó tekintettel Nyugat Ura. - A palota így is zsúfolásig tele van nőkkel, akik meglehetősen nagy létszámban csak azért tartózkodnak ott, hogy a ti kedvetekre tegyenek. - gondolatmenete hatására Azuka érdeklődve kapta fel a fejét, és szemében újra csillogott a remény sugara, miszerint barátai megmenekülhetnek. Az egyetlen dolog, ami hitetlenkedésre adott okot, hogy éppen Sesshoumaru Nagyúrnak köszönhetnék szabadságukat, ha már ilyen szerencsésen alakulnának az események.
- De Uram... - kezdett volna egyre bátortalanabb meghúzódással Katsuma a feleselésbe, mikor végleg betelt a pohár az Úrnál, és magából kikelve kezdett üvöltözni hűséges harcosaival.
- Ha már egyszer annyira elragadott benneteket a mértéktelen figyelmetlenség, hogy képtelenek voltatok egy tucat nőre odafigyelni, akkor megérdemlitek, hogy elrontsam a szórakozásotokat, ahogy ezek a foglyok is megérdemlik, hogy szabadon távozzanak, ha már ilyen sikeresen kijátszottak benneteket! - ezekkel a szavakkal zárta le a vitát véglegesen a Nagyúr, és ellentmondást nem tűrő hangját hallva ellenkezni senkinek sem támadt kedve. Végül egy másodpercnyi hatásszünet után, sarkon fordult és rendületlen határozottsággal indult előre, pedig pontos úti célja még nem volt. Egyszerűen csak minél jobban el akart távolodni a harcosoktól, akik mélyen megsértették önérzetében, mikor egyre nagyobb engedetlenséget tanúsítva inkább egy megbízhatatlan, kéjenc alakra hallgattak, mint őrá: Nyugat Urára. Másfelől pedig ez a fajta szófogadatlanság felett még hajlandó is volt szemet hunyni, de Katsumát - aki azt vette el tőle, ami számára a legértékesebb - már soha többé nem bírta hosszan megtűrni tíz méteres sugarú körön belül.
Amint ilyen módon, céltalanul bóklászott Sesshoumaru Nagyúr, egyszer csak hirtelen elgondolásból maga alá hívta azt a felhőt, melyen előszeretettel, és viszonylag gyakran szokott utazni egyik helyről a másikra. Közepes magasságba emelkedett, ahonnan jól láthatta az egész ideiglenes tábort, melyet már egészen közel a nyugati palotához vertek fel. A magasból figyelte, hogy miként engedi el a foglyokat Katsuma, meglehetősen komor, és kelletlenül fancsali arckifejezéssel. Ezt követően a harcosok lassanként szerteszéjjel szóródtak a táboron belül, hiszen nem volt már semmi indokuk arra, hogy mindnyájan együtt mulassák az időt. Kettes-hármas csoportokban természetesen a legtöbben még együtt maradtak, és más-más témákat választva, előszeretettel elemezgették az elmúlt néhány nap eseményeit, és néhol szinte egymást túlkiabáló lelkesedéssel szónokoltak, máshol pedig kavarodást, és vitákat okozott a csoportos beszélgetés.
Nyugat Urának figyelmét mindössze elenyészően rövid ideig tudták lekötni ezek a jelenetek, mert rendkívül hamar elterelődtek gondolatai a saját sátrában fekvő legyengült cselédlány irányába. Előző éjszaka, mikor a folyóparton elájult Azuka, akkor döntött úgy Sesshoumaru Nagyúr, hogy azért ennyire mélyre már mégsem ereszkedhet, így inkább rábízta az ápolást az orvosra, akit mindig magukkal visznek, ha háborúról van szó. Nem akarta, hogy bárki is gyanút fogjon azok közül, akik számára még ezek után sem vált teljesen világossá a helyzet, ugyanakkor egyszerűen nem bírta teljes mértékben magára hagyni a lányt, ezért úgy rendelkezett, hogy az ő sátrába tegyék a fekhelyét, és ezzel együtt ott is ápolják. Szintén elrendelte, hogy nap közben - amikor úton vannak - hordágyon szállítsák Azukát, és fokozottan felügyeljék, nehogy bármi baja essen. Sosem érzett még hasonlót, de most úgy gondolta, hogy számára végzetes lenne, ha meghalna a lány. Nem törődött még így senkivel, főleg ha az illető már a halál közbelében volt, hiszen mindig úgy volt vele, hogy aki ilyen gyenge kis ember vagy félvér, az meg is érdemli, hogy meghaljon - jelen esetben egyszerűen képtelen volt így gondolkodni.
Mély lélegzetet véve, és nagyot sóhajtva igyekezett lenyugtatni elméjét, és pontot tenni kavargó gondolatai sokaságára. A következő pillanatban azonban a szeme sarkából megpillantott egy számára nagyon felkavaró, és egyben nem várt képet, miszerint egy nyakig bekötözött lány, lazára kötött kimonóban támolyog ki a sátrából. Egyszerre érzett dühöt és aggodalmat, de csupán az utóbbi nem volt jellemző a Nagyúrra. Amint egy egészen kicsit felocsúdott döbbenetéből, és képessé vált arra, hogy döntsön - leereszkedett felhőjéről a talajra, szinte közvetlenül a gyengeségtől térdre rogyó lány elé.
Azuka, amit meghallotta Sesshoumaru Nagyúr döntését a foglyokkal, és egyben barátnőivel kapcsolatban, azonnal úgy érezte, hogy megalázkodás ide vagy oda, a hála nem szégyen, és ennek jegyében meg kell köszönnie az Úrnak ezt a nemesnek nevezhető tettet. Természetesen a hatalmas vérveszteség miatt még mindig alig állt a lábán, és már az ágyból kikelnie is nagyon nehezére esett, ráadásul a húzódó, mély sebek miatt még fájdalmas is volt, de ezt igyekezett figyelmen kívül hagyni. A sátor kijáratáig pedig még csak-csak eljutott össze-összecsukló térdei, és remegő lábai ellenére, de kívül már szinte azt mondhatjuk, hogy a szél is ledöntötte volna, amit Sesshoumaru Nagyúr kavart, hirtelen érkezésével. Most görnyedő háttal, és lehajtott fejjel térdelt, aminek hatására hosszú, tisztára mosott haja a vállára omlott, és szinte teljesen eltakarta meggyötört, de még így is csinos arcát.
- Mit keresel itt kint? - kérdezte keményen csattanó hangon az Úr, és igyekezett minél közömbösebb maradni minden szempontból, így arc megfeszült, és szemei szinte teljesen üresen, egészen kicsit szúrósan meredtek Azukára, aki nem láthatta ezt, mert szinte arra sem volt ereje, hogy felemelje fejét - bár talán ha lett volna, sem tette volna meg. A Nagyúr elsétált mellette, és látszólag teljesen magára hagyta a szenvedő lányt, akinek így ki kellett találnia, hogy hogyan jut vissza ágyáig, ám ekkor valami egészen váratlan történt. Valaki fél térdét leeresztve guggolt mögötte, és egyik karját dereka köré fonta, a másikat pedig térdei alá csúsztatta, és egészen óvatosan felemelte az ölébe. A feketés-barna hajtincsek közé ezüstösen fehérek keveredtek, ahogy Nyugat Ura visszavitte a szolgálólányt az ágyhoz, és szép lassan elengedte. Szinte azonnal el is akart fordulni a nőtől, nehogy bármilyen érzés kiüljön az arcára, és ami még rosszabb: ennek szemtanúja is legyen, még akkor is, ha csak egy személy.
- Sesshoumaru! - szólt utána azonnal Azuka, aki valószínűleg fel sem fogta, hogy az életével játszik, amiért ilyen egyszerűen szólítja az Urat, mintha valamiféle haveri viszonyban lennének. A Nagyúr már éppen készült is felmordulni, hogy megkövetelje a neki kijáró tisztességes megszólítást, de amint sarkon fordulva belenézett a lány hálától és - életében először - mélységes tisztelettől sugárzó szemébe, képtelen volt bármit is tenni. Pontosan ügyelt arra, hogy az ő tekintete közömbös maradjon, arcával együtt, de megszólalni nem tudott. Valahol elismerésnek érezte, hogy a lány ilyen szemekkel néz rá, hiszen elérte, amit akart: tiszteletet kapott a világ legintelligensebb, de egyben legönfejűbb cselédlányától. Korábbi eszméi szerint egészen máshogy kell kivívni a megbecsülést, nem olyan dologgal, mint amit ma tett, így nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy Nyugat kegyetlen Ura ebben a pillanatban is tanult valamit. - Köszönöm! - mosolyodott el végül Azuka, mikor látta, hogy Sesshoumaru Nagyúr figyelmét magáénak tudhatja. A férfi ajkai résnyire szét is nyíltak a döbbenettől, hiszen még soha életében senki nem köszönt meg neki semmit, és meg sem fordult a fejében, hogy a lány most ilyesmire készül. A másik dolog pedig, hogy fogalma sem volt arról, hogy ennyire jó érzést, hogyha valami olyat teszel, amiért egy másik személy kinyilvánítja a háláját - tehát köszönetet mond. Egészen megzavarodott, hogy mit is szokás ilyenkor válaszolni, de végül nagy nehezen összeszedte a gondolatait.
- Nincs mit - felelte végül röviden, és továbbra is igyekezett minél ridegebb maradni, de most már Azuka átlátott rajta, így egyre szélesebb és kedvesebb mosollyal fürkészte Sesshoumaru szemeit, aki már alig bírta titkolni, hogy mennyire megzavarodott az elmúlt néhány pillanatban. Mindemellett mélységes csodálattal töltötte el a gyönyörű mosoly, amit ő eddig nem is láthatott, hiszen a lánynak nem volt túl sok oka a vidámságra, mikor Urának a közelében volt. A foglyok elengedése azonban olyan tett volt, ami nem csupán véglegesen fordított Azuka korábbi igen kedvezőtlen véleményén, de elkezdett tiszteletet ébreszteni a lányban - életében először - Nyugat Ura iránt.
- Látja, ilyen egy igazán nagy uralkodó, Sesshoumaru Nagyuram - kezdett beszélni a szolgálólány, mikor látta, hogy Ura nem fog egyhamar megszólalni. A férfit külön megdöbbentette a megszólítás, melyben a lány immáron életében először a saját uraként tartotta számon őt, nem csupán az etikett kedvéért használta a „Sesshoumaru Nagyúr” kifejezést. - Mert aki valóban nagy uralkodó annak nincs szüksége eposzi jelzőkre és titulusokra ahhoz, hogy tényleg rangosnak érezze magát még akkor is, ha letegezik. Másrészt pedig egy igazán nagy uralkodónak nemes tettei vannak és tudja, lehet, hogy csak a harcosain való bosszúállás végett engedte el a nőket, de ez akkor is végre méltó volt a nevéhez - folytatta Azuka, továbbra is boldogan csillogó szemekkel. Nyugat Ura pedig nagyot nyelve gondolkodott, hogy mit is mondjon, amivel megőrizheti méltóságát. Bár éppen ebben a pillanatban kellett rájönnie arra is, hogy a méltóság és tisztelet szavak jelentésének értelmében talán inkább a lánynak van igaza, és ő értelmezte félre korábban - az pedig, hogy ezt elismerje hatalmas nagy lépés, hiszen annak idején sosem akart engedni a nézeteiből egy szemernyit sem.
- Szóval tényleg a te ötleted volt a szöktetés, ahogy azt Katsuma is megmondta - terelte a szót végül a Nagyúr, és mostanára már kicsit sem meglepő módon Azuka egyáltalán nem jött zavarba, szégyellte el magát, vagy semmi egyéb. Csupán szelíd derűvel mosolygott tovább, és őszinteségének hatására kezdett Sesshoumaru Nagyúr is kicsit nyitottabbá válni, így már nem igen volt kedve eltitkolni egyetlen érzését, vagy gondolatát sem. Meg kell vallani azonban, hogy minden egyes apró kifejezés előtt hatalmas vívódás játszódott le benne, hogy kéne-e ezt vagy sem egyáltalán. Pedig tényleg olyan egyszerű gesztusokról volt csak szó, hogy arca elől lehullott a jégpáncél, és szemei immáron nem szúrtak vagy égettek, csupán kellemes mézarany színben ragyogtak. Azuka megdobbanó szívvel nyugtázta, hogy így milyen kellemesen megnyugtató tekintete van a szellemnek, és mennyire mássá válik az egész megjelenése már csupán ennyi változás után.
- Számít ez tulajdonképpen? - kérdezte végül, ahogy néhány pillanat múlva visszatért a valóságba. - A saját szökésem is éppen elegendő indok arra, hogy felakasztass, ha hazaérünk - nézett fel Urára most inkább kicsit szomorkás szemekkel.
- Tudod jól te magad is, hogy ha a halálodat kívánnám, akkor egészen egyszerűen hagytam volna tegnap, hogy a harcosok áldozatául essél. Akkor eszem ágában sem lett volna, hogy kimentselek onnan, majd meggyógyíttassalak - felelte Sesshoumaru könnyeden.
- Persze, hogy tudom - mosolyodott el ismét a cselédlány, majd lehunyva szemeit csendesen pihent, hiszen még mindig rendkívül kimerült volt. Nyugat Ura pedig csak állt az ágy mellett és figyelte a gyönyörűen lágy arcot, mely hajdanán magabiztosan konok és gyanakvóan bizalmatlan volt valahányszor ránézett, de most… Barátságosan sugárzott, amihez hozzájárult az is, hogy még mikor elnyomta a mély, pihentető álom, akkor is ott bujkált íves ajkai szegletében egy egészen aprócska mosoly, mely csinos arcát, minden vonásával együtt megszelídítette. Sesshoumaru Nagyúr pedig egészen óvatosan végigsimított a kedves kis arcon, mielőtt hátat fordítva minden érzelemnek újra elhagyta a sátrat, és magára öltötte megszokott rideg küllemét.