Épp csak pirkadt, amikor Sesshoumaru kinyitotta a szemeit. Az éjjel valamennyit aludt. Aludt?! De hiszen neki nincsen rá szüksége! Ő egy erős démon. Vagy még sem?! Meg sem bírt mozdulni, annyira gyenge volt. A méreggel harcolt a szervezete, de leküzdeni nem tudta. A youkainak pokoli fájdalmai voltak, bár rezzenéstelen arccal
tűrte. Fekhelye mellett észrevette Kagomét. A lányt virrasztás közben nyomta el az álom. Ahogy ült, úgy dőlt oldalra a futonon. A démon egy pillanatra levetette jeges álarcát, és villanásnyi mosoly ült ki arcára, ami olyan hirtelen tűnt tova, mint amilyen gyorsan megjelent. Mintha csak egy illúzió lett volna...
A gyönyörű, ám rideg szemek a kunyhó minden pontját feltérképezték, majd megállapodtak az ablakon. Sesshoumaru a szokott, rezzenéstelen tekintettel bámulta. Odakintről látszott egy kopár fa néhány ága, amin itt-ott még sárguló levelek zizegtek a szélben. A halk zajt, amit okoztak, kiválóan hallotta. A szélen és a leveleken kívül
semmi nem mozdult. Nyugalom volt. A Nagyúr ilyenkor mélázni szokott, és töprengeni a világ dolgai felett.
Most hát erre készült - de gondolatai közé minduntalan odatolakodtak komolytalanabbak is. Egy halk, de annál türelmetlenebb morranással kísérelte meg elhessegetni őket, és az előző napi összecsapás fölött elmélkedett.
"Ez a különös démon túl erős. Furcsa, hogy mégis egy halandó tudta megállítani - még ha csak ideiglenesen is. Az biztos, hogy a tiszta fény fölött csak neki van hatalma - a papnőnek. Ehh! Miért is foglalkoztat ennyire?! Talán, mert valami meghatározhatatlan, és mégis ismerős aura lengi körül? Évszázadok teltek el azóta, hogy hasonlót érzékeltem utoljára. Akkor még gyermek voltam..." - gondolta, majd a legtöbbet kivesézett téma ötlött
fel benne, amire még mindig nem talált ésszerű magyarázatot:
"Apám! Nekem te voltál A DÉMON. Ha élnél, talán nekem is könnyebb lenne. De neked fel kellett áldoznod magadat egy onnáért és egy hanyou-kölyökért. Miért?!"

Ekkor apró mozgás zavarta meg, ami Kagométől származott. A lány elzsibbadt tagokkal ébredezett. Álmos tekintete találkozott a démon rászegeződő jeges pillantásával.
" Miért nézel rám ilyen kérdőn?! Magyarázatot vársz?! Mire?! Én sem tudok válaszolni..." - mondta egymásnak a zöldes-borostyán és a barna szempár. Döbbenetes élmény volt mindkettőjük számára, ahogy egymás gondolatait szinte érezték... Kagome bírta kevésbé idegekkel. Felpattant, és készülődni kezdett. Sesshoumaru jeges pillantásai kísérték minden mozdulatát, és szinte égették a hátát. Váratlanul megperdült, és szembenézett a youkaival.
- Mi az ördögöt bámulsz?! Hiszen tegnap este elmondtam, hová megyek! - tört ki.
- Elmondtad. - válaszolt halálos nyugalommal a kutyaszellem - Ne feledd el, halandó, miért is indulsz!
- Baka! Azt az orvosságot legszívesebben elfelejteném... legalább addig, míg erőtlen vagy, nyugton maradsz.
- Ne játssz a tűzzel, onna!
- Tudod, ki az onna... Nem félek tőled. Te is csak olyan ugatós kutya vagy, mint az öcséd! Kiismertelek. Nem harapsz.
- Ne bosszants fel, mert megjárod! - próbált felülni Sesshoumaru dühösen, de próbálkozása kudarcba fulladt. Visszahanyatlott fekhelyére. Kínjában csak a szemeit csukta le, de a lány észrevette.
- Kit akarsz becsapni? Engem,vagy magadat?! Tudjuk, hogy gyenge vagy. Maradj nyugton, hogy gyorsabban visszanyerd az erődet! - térdelt le mellé - Idd meg ezt. Csillapítja a fájdalmat.
A youkai végre ránézett. Egy rövidke időre a szemei elárulták, mennyire kínlódik, de azonnal a lélek tükre elé hullt a jégfal. Duzzogva nyelte a teát a bögréből, amit a miko elétartott.

Az éjszakai és hajnali széltől teljesen kitisztult az idő. A rengeteg lehullt levél kupacokba halmozódott a nagyobb fák tövében. Még épp, hogy csak pirkadt, amikor a szétdúlt falu épen maradt kunyhójában Inuyasha kinyitotta borostyánsárga szemeit.
- Talpra! Gyerünk már! - ébresztette és sürgette társait. Majd nagy lendülettel elhúzta a fusumát. Az addig kívülről odatámaszkodó, és hortyogó Yaken pottyant a lába elé. A gnóm kissé kábultan nézett szét. Nem értette, mit keres itt... majd eszébe jutott, hogy Nagyura után kell mennie. De - egyedül. Vajon hogyan találja meg őt?!
- Hát te?! - mordult rá szeretve tisztelt gazájának öccse.
- Hagyd, Inuyasha! Úgy is egy a célunk: megtalálni őket. - intette le Miroku.
- Reggeli! - rendelkezett Sango, ezzel belefojtva mindegyikükbe még a vita csíráját is. Kiosztotta a porciókat, amiket villámgyorsan eltüntettek. Majd még sebesebben összekapkodták holmijukat, és loholtak Inuyasha után, aki illatnyomra talált.
Egy útkereszteződésnél megtorpant.
- Különös... a nyom abba a völgybe tart. De mintha valami azt súgná: menj jobbra. - jegyezte meg a félszellem tűnődve.
- Miért álltunk meg? - érdeklődött Shippou.
Inuyasha elismételte iménti megálapításait.
- Mit gondolsz? - kérdezte Mirokut.
- Nem tudom. Arra, jobbra Kaedee faluja van. A rablók meg - azt mondod - egyenesen folytatták az útjukat. Sango! Neked mi a véleményed?