Sango elnézett mindkét lehetséges irányba, aztán tűnődve megszólalt:
- Az igaz, hogy Kaedee-hez is mennünk kellene. De akkor hogy tudjuk megmenteni Kagomét? Hiszen őt amarra hurcolták. - mutatott a völgy felé vezető útra.
- Akkor menjünk egyenesen. Kagome nem tétovázna, ha rólunk lenne szó. - jegyezte meg Shippou.
- Ebben igazad van. - bólintott a démonvadász lány.
Inuyasha csak morgott valamit, amit nem lehetett érteni, de nem tetszett neki, hogy a kisróka érettebben gondolta végig a lehetőségeket, mint ő. A hanyout vonzotta a Szent fa környéke. Be nem ismerte volna, de Kikyoval szeretett volna találkozni. A papnőt még mindig szerette, bár az úgy tekintett hajdani kedvesére, mint potenciális áldozatára.
Inuyasha most mégis továbbindult arra, amerre Kagomét sejtették. Róla sem tudott volna lemondani. Mivel ez ügy túl bonyolult volt szívének és agyának, megpróbált egyensúlyozni a két lány között. Mintha csak egy láthatatlan kötélen táncolna. Az volt a kérdés, mikor esik le, és melyik oldalra.
"A másikat akkor azonnal el fogom veszíteni." - gondolta keserűen, majd elhessegette komor gondolatait - "Most tényleg arra kell koncentrálnom, hogy Kagomét megtaláljuk."

Rövidesen megtorpant, és a mögötte settenkedő Yaken - nem figyelve rá - lepattant a lábáról.
- Csendesebben, te csúfság! Már elég közel lehetünk. Nem hiányzik, hogy idő előtt felfedezzenek bennünket. - vicsorgott a megszeppent gnómra. Nem is értette, miért tűri el bátyja lótifutiját...
- Nem néznél körül, Inuyasha? Addig mi elrejtőzünk itt. Ez a terep eléggé alkalmas rá. - nézett rá a szerzetes.
- Már épp akartam javasolni. Valami fura érzésem van. Ismeretlen erőt érzek, bár mintha csak a maradványa lenne. A bátyámnak meg a vére illatát.
- Shessoumaru Nagyúr! Szeretett Uram! - tolakodott megint melléjük Yaken.
- Te csak maradj itt, hátul! Ne akadályozz engem! Nem lesz semmi baja a szeretett uradnak. - sziszegte oda gúnyosan a dülledt szemű zöld törpének, majd átgyalogolt rajta.
Pillanatok alatt eltűnt a fák sárguló lombjai között. Yaken feltápászkodott, és mérgében emelte a kétfejű botját. Őt egy korcs nem alázhatja így meg!
- Nem ajánlom, Yaken! - hallott egy hangot közvetlenül a feje fölött - Elég lenne csak Shippou rókatüze, hogy semlegesítsen. De még itt van Sango és én is.
A gnóm fel- és hátranézett. Miroku magasodott fenyegetően föléje, és felmutatta kezét, amelyre az olvasó volt tekerve. Ez elég volt a varangyszellemnek arra, hogy teljesen megfékezzék. Megvert ebként - azaz békaként - kullogott félre.

Inuyasha sebesen szökellt a fák tetején. Hamarosan odaért a völgy bejáratához. Nem tetszett neki az egyre töményebben érezhető vérszag. Szerencsére Kagoméét nem tudta belőle kiszűrni, így abban reménykedett, hogy a lánynak nincsen baja. Viszont Sesshoumaru vérét egyre jobban érezte. Ez aggodalommal töltötte el. Miféle lény az, amelyik a bátyjával, a legerősebb szellemek egyikével így elbánik?! Most már óvatosan, szinte lopakodva haladt előre. Apró mozgást érzékelt az erdő egy ősöreg fája tövében. Közelebb kerülve meglátott két rémült lányt, akik a fa gyökerei és az avar közt rejtőztek, eléggé rosszul álcázva magukat.
Váratlanul előttük termett, mire az onnák egyike elájult, a másik pedig minden ízében reszketve sunyta le a fejét, várva a halálos csapást.
- Kik vagytok? Miért bújtatok ide? - morrant rájuk Inuyasha, a tőle telhető legcsendesebben.
Amint a lányok konstatálták, hogy nem akarja őket megölni, ijedt, suttogó hangon mondtak néhány szót az éjjel történtekről. Azt persze ők nem tudták, hogy Kagomével, Rinnel és Sesshoumaruval mi történt, csak az öldöklés egy részének voltak a tanúi, majd menekülni kezdtek.
- Értem. Induljatok az otthonotokba. Még világosban hazajuthattok. - válaszolt erre a hanyou, majd eltűnt a lányok elől. Most már tudta, hogy az ismeretlen, akit érzékelt, nem lehet ott. Viszont terepszemlét kívánt tartani, hogy mi történt Kagomével és kedves rokonával. Magának sem merte bevallani, de szórakoztatta állandó rivalizálása Sesshoumaruval. A szíve mélyén nem gyűlölte a bátyját. Csak irigy volt rá, mennyivel könnyebb élete volt nála. És titokban felnézett, büszke volt rá. Most aggódott, hogy a családja utolsó tagját is elveszítheti.
Gondolataiból a rettenetes látvány térítette magához, ami a völgyben elé tárult. Vér mindenütt. Már félig alvadt tócsákba gyűlt, és bennük testrészek, darabok áztak. Néhol még felismerhetőek voltak: itt egy emberi láb fele,
ott egy szétzúzott koponya...
"Sesshoumaru"- gondolta borzadva, a pusztítást látva. De sejtette, hogy bátyja nem véletlenül volt ennyire durva és vérengző - "lehet, hogy bántották azt a kislányt?"
Eközben jelenlétet érzékelt. Körülnézve a gyenge forrás után, meglátott egy pokoldarazsat lebegni az egyik faág mellett. Mivel több nem volt a környéken, ezt az egyet nyugodt szívvel és kárörömmel iktatta ki. Ne szállítson Narakunak híreket!

Eközben irigyelt bátyja Kaeede kunyhójában szenvedett. Sebei maguktól rég begyógyultak volna, ha nincsen az a méreg.
De volt, és lassú, kegyetlen halált ígért, ha nem talál ellenszert a miko. Sesshomarou összeszorított fogakkal tűrt, és maga sem tudta, miért, de megbízott a lányban. Rin és az idős papnő próbálták enyhíteni a fájdalmait azzal a
gyógyteával, amit Kagome is itatott vele. Ki kell tartania addig, míg a lány visszatér!
A youkai azzal próbálta terelni a kínjairól a figyelmét, hogy elmélkedett. Végiggondolta eddigi életét, azt a néhány száz esztendőt. Démonok közt ifjúnak számított. És most így kell végeznie?! Értelmetlenül. Ugyanolyan értelmetlenül, mint azoknak, akiknek a vérét ontotta, csak azért, mert ningenek, halandók voltak. És a családja... Anyja rideg, érzéketlen szépség volt. Soha nem kapott tőle egy mosolyt, egy kedves szót. Elismerő pillantást is legfeljebb akkor, ha fia egy szolgát megölt valami apró vétségért. "Egy démon nem érezhet!"- mondogatta mindig a nő. Apjára
gyermekként mindig felnézett. Éretlen fejjel nem értette, miért lett elege Inu no Tashionak démon családjából.
Anyja pedig apja ellen oltogatta. De most visszatekintve: talán mégsem apjában volt a hiba...
"Apámnál erősebb démont nem ismertem. Igaz, az érzelmei vitték a vesztébe, de önmagát feláldozva sikerült megmentenie az öcséméket. Eközben én gyűlöltem őket hosszú évekig, évtizedekig - milyen paradoxon - hiszen jó démonként nem érezhettem volna semmit! Az életem értelme csak a bosszú és az öldöklés lett. Üres lettem, és ebbe az űrbe sétált bele Rin..." - nézett furcsán csillogó szemmel a kislányra, aki ezt nem vette észre, de Kaeede annál inkább. Nem szólt, de magában mosolyogva elkönyvelte: a Nagyúr még sem érzéketlen. Egyre nagyobb az esélye, hogy végre kitörjön abból a börtönből, amit gyermekkora óta anyja építgetett köré.

Sesshoumaru észre sem véve a közjátékot, továbbra is elmerült gondolataiban, néha némán felsóhajtva a benne munkáló fájdalomtól:
"Rideg létembe ez a kicsi és védtelen halandó lány cseppentett egy kicsi reményt. A ragaszkodása, az, hogy mellettem maradt, megváltoztatott. Már nem a bosszú éltet. Most értettem meg, hogy a hatalom nem minden. Ott "fent" csak magamra számíthattam, hiszen mindenki meg akarta kaparintani a koncot tőlem - míg nem találkoztam ezzel a hálás és önzetlen, pici lénnyel. Ő adott a létezésemnek új értelmet. Kezdem megérteni az öcsémet. Ő az egyetlen élő rokonom. A papnő... talán Kikyo a neve? Nos, Inuyasha még mindig szereti őt is, a reinkarnáció élő és csábosabb
mivolta ellenére. De nem tud választani. Hmm... ha nekem választanom kellett volna, kit mentek, Rint, vagy Kagomét - én sem tudtam volna. Az a fura lány különös, nyugtalanító érzéseket ébreszt... Jólesőt, de egyben kínzót. Vétkeimért ő a büntetés: tudom, hogy nem maradna mellettem, mert az öcsémhez ragaszkodik. Hát most bűnhődöm...
Ha életben maradok, szenvedni fogok minden lélegzetvételemmel, minden újabb találkozáskor... mert hamar elválnak újaink, de minduntalan keresztezni fogják egymást. Vezeklek majd érted, apám, Inuyasháért, Rinért és Kagoméért... meg az összes eddigi értelmetlenségért."