Inuyasha az éjjel nem nagyon aludt. Egyre Kagome körül jártak a gondolatai:
"Démon lett. De mitől? A Shikon-gyöngy még nem teljes, az nem tehette azzá. Varázslat? Vagy valami más okozta? És most hogyan tovább? Mert attól, hogy szellem lett, ugyanúgy a barátomnak, vagy talán többnek érzem. De ő vajon mennyire változott meg? Démonként lenézi-e az embereket és a féldémonokat? Nem tudom. Ha felébred, kiderül."
Hirtelen felkapta a fejét, amikor bátyja kilépett a kunyhóból. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, és Inuyasha megint megdöbbent. Sesshoumaru szemében ridegség és gyűlölet helyett - halványan ugyan, de - pozitívabb érzelmeket vélt felfedezni. A hanyou tanúja volt Yaken felrúgásának és a youkai parancsának. Bármily halkan adta ki azt a Nagyúr, Inuyashának jó fülei voltak.
"Hmm... A bátyám a gnómot mindkettejük megvédésére utasította. Ezek szerint Kagomét is beleértette. Vajon mi történt, amíg ő nem volt velünk? És miért vigyáz rá Sesshoumaru?! Mi köze hozzá?! Meg kell tudnom! De most alszik. Ezzel is várnom kell, míg felébred. Ch..."
Hátát szokása szerint egy fatörzsnek támasztva ült, és meredt a messzeségbe, de finom orra hamarosan ismerős illatot érzett. A szél a Goshinboku felől fújdogált.
- Kikyo! - pattant föl a hanyou, és - eddigi töprengéseit, valamint Kagomét feledve - a halott miko felé sietett.

Kagome felébredve természetesen megérezte, merre is van kedvenc veszekedőpartnere. Elszomorodott, de magában vállat is vont: "Hiszen mindig is ezt tette velem. Csak pótlék voltam és ékkődetektor... Most mit tegyek? Viselkedjem vele úgy, ahogyan azt megérdemli? De hiszen már nem érzek iránta szerelmet. Mégis rosszul esik. Nos...
meglátjuk. Megnézem őket." - döntött a lány. Elindult az ősi fa felé. Lassan haladt, mindenféléről gondolkodva.
Arra lett figyelmes, hogy egy idegen szag tolakodik érzékennyé vált orrába. Egy alantas oni bűze. Megtorpant.
- Inuyasha annyira elfoglalt, hogy észre sem vett téged? - suttogta szinte hang nélkül. Nem hozta magával nyilait. De nem hátrálhatott. "Lássuk, mire vagyok képes fény-démonként!" - határozott, majd ismét elindult.
A szellem már észrevette. Undorító, formátlan teste az ösvény közepén tornyosult, elállva a lány elől az utat.
- Nocsak! - hahotázott a nyálkás, ormótlan szörnyeteg - Egy ritka csemege! Ma különösen remek napom lesz, ha te leszel az ebédem.
- Belőlem nem fogsz enni, te visszataszító féreg! - válaszolt Kagome. Nem tudta, mit kezdjen démoni energiájával, de ösztöne cselekedett. A lány maga elé tartotta kezeit, és az ujjai végeiből fehér fénysugár tört elő.
A vékony sugarak egy katanává formálódtak. A miko a megszilárdult, de ragyogó fény-fegyvert megragadva védte magát a rá támadó szellemtől. Mozdulatai szabályosak, biztosak voltak. Mindezt elképedve vette tudomásul, de az ellenfelére volt kénytelen koncentrálni. Egyedül kellett vele szembeszállnia. Segítség nélkül. A különleges katana erőt adott neki. Felugrott, és az oni nyakára célzott a fegyverrel. Az feltartotta karmos mancsát, és végigszántott vele a lány oldalán - de az volt az utolsó mozdulata. Kagome lesújtott a karddal, vérző oldalával nem törődve.
Ezzel egyidőben egy fényes villanás szelte át a féregszerű, de nyálkás, alaktalan dudorokkal tarkított szellemet.
Egy energiaostor.
Kagome kábultan zuhant vissza a földre, de mielőtt rácsapódott volna teste az ösvény göröngyeire, egy kéz elkapta. Fájdalom járta át. Egyre gyengült. Még megérezte az ismerős illatot, azután öntudatlanságba süllyedt.

Sesshoumaru iszonyatosan dühös volt. Nem találta sehol azt az átok Miyogát. Ráadásul arra kellett visszaérnie, hogy szolgája a fejét tömi, míg Kagome kószál. Viszont most nem ért arra rá, hogy Yaken büntetésének módozatait fontolgassa. Finom orra jelezte a lányra leselkedő veszélyt, de még oda kellett érnie. Időben.
Elégedettséggel vegyes döbbenettel figyelte, mire képes az átalakult miko, de közbe kellett lépnie. A lány még nem tudta kezelni erejét. "Meg kell tanulnia, és egyre kevesebb az időnk." - gondolta - "Akár tetszik az öcsémnek, akár nem, Kagome velem kell, hogy maradjon. Tanítani fogom. Amúgy Inuyasha most is a halott papnővel enyeleg. Lehet, hogy Kagome megérezte, és ezért indult erre?!"
Dühe eközben aggodalommal keveredett, amikor észrevette: a szellem megsebesíti a lányt. Iszonyú erővel vágta az oniba az energiaostorát. A szörny két halált halt egyszerre. Ugyanis Kagome találata is végzetes volt.
Sesshoumaru óvatosan ereszkedett a földre, karjában a sérült démonnővel. Majd elindult vele a kunyhó felé. Érzékelte, hogy öccse lélekszakadva próbálja utolérni, de nem törődött vele. Minek? Eddig nem is törődött a lánnyal! Csak a papnővel...
Amikor Kaedee kunyhója mellé ért, szolgáját szólította:
- Yaken! - a hangsúly felért egy ostorcsapással.
- Igenis, Nagyuram!
- Mit mondtam én neked hajnalban?!
- Bo.. bocsáss meg, kérlek... Sesshoumaru Nagyúrrrr! Nem vettem észre, hogy elmegy innen...
- Ne haragudj rá, Sesshoumaru-sama! Csak velem játszott. - védte Rin a gnómot.
A youkai tudta, hogy a kislány Yaken védelmében kicsit füllent, de a ragyogó, ártatlan barna szemek mindig megenyhítették.
- Nos - csak Rin kedvéért: Még nem veszem el az életedet. Ehelyett rád bízok egy feladatot. Azt viszont - ha törik, ha szakad - teljesíted. Megértetted?! - mordult ridegen a zöld szellemre.
Az csak lelkesen bólogatott, félelmében megszólalni sem mert.

Kagome kezdett magához térni. Kaedee kimosta a sebet, és az hamarosan össze is forrt. Sesshoumaru kifürkészhetetlen arccal őrizte. A lányok által reggel gondosan összehajtogatott prémet a démonlány feje alá tette. Rin később bejött szólni, hogy Yaken elment, és magával vitte Ah-Unt. A démon bólintott.
- Rin! Kagomének velünk kell maradnia. - szólalt meg alig hallhatóan.
- De jó! Miért, Sesshoumaru-sama?
- Mert démon. Az volt valaha is. Most tér vissza az ereje. Az öcsémék nem tudnának mit kezdeni ezzel. - maga sem tudta, miért magyarázza el kis útitársának, de úgy érezte, tartozik ezzel neki. Yaken az már más eset... neki nem volt köze ahhoz, Ura mit határozott. Eközben érzékelte, hogy Kagome magához tért. Tudta, a lány szintén hallja
Rinhez intézett szavait. Így zöld-arany szemeit rászegezte.
Kagome barna szemei nyitva voltak. Különös tekintettel nézett az inuyoukaira.
- Rendben van. Veletek maradok. - válaszolta csendesen, de derűsen - ha nem tévedek, te segíteni tudsz nekem a démoni képességeim megismerésében.
- Igen.
- Mi változtatott a véleményeden? Hogy átalakultam, és már nem vagyok halandó?
- Nem.
Kagome elképedve nézett Sesshoumarura, akinek szemeiben a vidámság szikrája csillant egy pillanatra.
- Akkor nem értem.
- Egyelőre én sem. - hangzott a felettébb meglepő válasz.
Kagome felnevetett, és önmaga számára is váratlanul felült, majd egy puszit nyomott a kővé meredt Nagyúr arcára:
- Aha... Köszönöm. Megyek, és közlöm a többiekkel. Mert ha nem tévedek, hamarosan indulni akarsz.
- Igaz. Reggel. - bólintott még mindig meglepetten Sesshoumaru. Szemei furcsán csillanva követték a fiatal nő mozdulatait.
Rin magában kuncogva üldögélt, majd megszólalt, miután a démon-miko távozott:
- Szép és aranyos anyukám lesz.
Sesshoumarut már annyira magával ragadta a döbbenet, hogy meg sem bírt szólalni, csak rémülten kimeredt szemekkel nézett a kislányra. Majd menekülőre fogta... Levegőznie kellett. Gondolkodnia.