Kagome - Sesshoumaru meglepetésére - okosabbnak és felnőttebbnek bizonyult, mint azt ő annak idején látta, és ahogy mostani találkozásuk előtt feltételezte. A lány az évek során rengeteget változott. Nem hisztizett, és a harcok, csapások megedzették. Azt, hogy valójában démon, aránylag könnyebben fogadta, mint azt régen tette volna. No igen!
Miyogának igaza volt abban, hogy mindenre el kell jönnie a megfelelő időpontnak. A pillanatnak, amikor bizonyos információk kevésbé sokkolók a páciensre nézve... És milyen igaz ez a két fiútestvér esetére is!
A Nagyúr csendben hallgatta végig fogadott unokahúgát. Számtalan kérdés fogalmazódott meg benne, de nem látta elérkezettnek az időt, hogy feltegye azokat. Szerencsére a lány most nem használta gondolatolvasási képességét...
A démon a futonon ülve merengett. Kagome már befejezte mondandóját, és némán figyelte "bátyját", aki - szokása szerint - mozdulatlan jégszoborként ült a szobában. A youkai végül lassan elfordította a fejét, és a lányra emelte
különös szépségű szemeit.
- Szeretnék találkozni Tenshivel. Miyogán kívül ő az egyetlen, aki a rég történteknek élő tanúja. A múltunk sok - a jelenben létező - gondunkra válasz. De előbb el kell mennünk Nyugatra. Ott zavartalanul megtanulhatod az erőid használatát.
- Rendben, Mesterem! - mosolyodott el Kagome, és álmosan pislogott a démonra.
- Menj aludni, mert holnaptól kevés pihenésben lesz részed! - dörmögte, de hangjában megint ott bukált a gyengédség pici, halvány szikrácskája.
- Jó éjszakát! - vackolta el magát a lány a kisebb mellé. Hamarosan már az álmok csalóka birodalmát járta.
- Nektek is jó éjt! - suttogta ekkor a démon, és ismét betakarta őket a meleg, puha, fehér szőrmével. Ő maga árnyékként suhant ki a kunyhóból, és megállt előtte. Felemelte fejét, szembenézve a széllel, és érzékeivel feszülten
vizslatta végig a környéket. Csend volt. Túl nagy csend. A levegőbe emelkedett hát, és úgy pásztázta körbe a terepet. Miután semmi gyanúsat nem tapasztalt, kissé nyugodtabban tért vissza a házba. A bejáratnál öccse fogadta:
- Láttál valamit?
- Semmit. Túl nagy a nyugalom.
- Engem is ez aggaszt. Egyébként mi történt veletek?
- Este összefutottunk Kagurával.
- Hmm... Akkor ezért voltatok kissé megtépázva. Mit akart?
- Amit máskor is. Információkat az ura számára.
- Megtudott valamit, ami fontos lehet?
- Igen. Hogy a pokoldémonnak nem sikerült eltennie láb alól. És azt is, hogy Kagome nem halandó.
- Tehát a sötét démon szövetkezett Narakuval.
- Úgy néz ki.
- Akkor nagyon komoly a helyzet. Mi a terved, bátyám?
- Reggel elviszem a lányokat Nyugatra. Ott nagyobb biztonságban vannak, és Kagomét tudom tanítani is. És ti?
- Nem tudom.
- Felejtsd el végre azt a halott papnőt! Ő csak a vesztedet kívánja.
- Te nem?
- Baka! - mordult fel az inuyukai - elfelejtetted, miről volt szó a tóparton?!
- Nem. Csak...
- Velünk jöttök? Egyszer kérdezem, többször nem.
- Veletek megyünk. Együtt erősebbek vagyunk.
- Na végre!
- Tudod, régen nem hittem volna, hogy egyszer ilyet mondok neked, de - büszke vagyok rá, és örülök, hogy a bátyám vagy.
Sesshoumaru erre nem felelt, csak morrant egyet, és bement a szobájukba. Öccse elmosolyodott. A maga módján a bátyja mégis elfogadta őt.

Pirkadatig a két fivér éberen őrködött az egész társaság felett, ki-ki a saját szobájában üldögélve. Majd ahogy világosodott, az idős papnő motozása és csoszogása keltett halk neszeket. Kagome mocorogni kezdett, ahogy az őszi nap bágyadt sugarai tapogatózni kezdtek a kunyhó belseje felé. A lány félig álmában nyújtózott, és nem is tudta,
hogy "bátyját" ezzel szinte sokkolta. A rettenthetetlen Sesshoumarut két napon belül már másodszor futamította meg egy nőnemű egyén... a kicsi tudatosan, a nagy öntudatlanul.
Inuyasha már kint ült a bejárat előtt, hátát egy fának vetve. Kérdően nézett bátyjára, aki - szerinte - igen fura arcot vágott. Ha nem tudná, hogy ez lehetetlen, még azt hinné... na nem, képtelenség! Nyugat Nagyura zavarban?!
Mindenesetre bölcsen hallgatott, amivel elkerült egy összetűzést. Sesshoumaru a hasonló megjegyzésekre igen érzékenyen szokott reagálni, és ha dühös...

Közben a többiek is előszállingóztak, ki frissebben, ki álmosabban. Gyorsan felébredtek azonban a csípős szélben.
Tiszta idő volt, de igen hűvös. Észak lehelete érződött a levegőben. Kagome a hófehér prémet odavitte a youkainak:
- Köszönjük!
- Legalább jól aludtatok? - kerülte el a választ a démon.
- Remekül. Nagyon jó puha és meleg ez a szőrme. - mosolygott a lány.
" Kamik! Mi van velem? Már megint legszívesebben eltűnnék... és ezt ő is jól tudja." - gondolta a Nagyúr, de csak hidegen bólintott a mikonak. Majd megkérdezte:
- Indulhatunk? Hosszú az út a Palotáig. Főleg nektek. - nézett öccsére.
- Elbírjuk. - mormogta a hanyou.
- Kirara majd elvisz.- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a démonvadász lány.
- Rendben.- bólintott az idősebbik fivér - Kagome, Rin!
A két lány már összekészített holmijával állt mellette.
- Mivel sietni kell, Kagomét viszem. Rin, te ülj fel Ah-Un hátára!
A kislány és a többiek is csodálkoztak, hogy került vissza a sárkányló, ha Yakenbe sehol nem botlanak, de a démon nem árulta el a rejtély nyitját. Felkapta "húgát", és szellemgömbbé változott. Rin felült Ah-Un hátára, majd a levegőbe emelkedtek. Kisvártatva már két olyan apró ponttá zsugorodtak a messzeségben, hogy csak káprázó,
erőltetett szemekkel tudták követni... aztán már nem is látszottak.
- Induljunk, mert a végén még igaza lesz! Elég messze van a Nyugati Palota. Jó, ha Kirara estig odaér.

Kagome zavarban volt. Kétszeresen. Túl kellemesen érezte magát Sesshoumaru karjaiban, és jól tudta, hogy a démon ismeri a gondolatait. De emellett kaján mosolyra húzódott a szája, mert a Nagyúr fejébe ő is belelátott.
Igaz, az inuyoukait leginkább az foglalkoztatta, hogy gyorsan a palotájába érjenek. Agya legrejtettebb zugaiban azonban nagyon is más zsongott. Igazi férfi-gondolatok. Kagome villámgyorsan visszakozott. Nyugat Nagyura rávetette gyönyörű szemeit, amiben most egy kis huncut vidámság csillogott:
"Nos... játsszunk adok-kapok játékot a gondolatokkal, vagy inkább békén hagyjuk egymást, és szükség esetére tartogatjuk ezt a - nagyszerű - adottságunkat?"
"Utóbbi. A zavarba ejtésben verhetetlen vagy, bátyus!"
"Csak abban?!"
"Áh... javíthatatlan, nagyképű youkai! A legutóbbi komoly összecsapás után én mentettem a te bőrödet!"
"Meg is van az eredménye... Még egy titkolt gondolatom sem lehet előtted!"
"Akár nekem. A Kamik büntetése. Legszívesebben veled is megismertetném közelebbről a földet, mint az öcséddel szoktam!"
"Még jó, hogy rajtam nincs ilyen hatalmad... mert ha megpróbálnád, te is velem esnél hasra!"
" Öntelt kutya!"- duzzogott a lány, mire Sesshoumaru mosolyogni kezdett.

Nem sokáig tette. Kagomével egyszerre kapták fejüket a szél irányába.
- Valami jön - mondta a lány - és ékkőszilánk van benne. Elég sok. Van a fejében és a szívében is kettő-kettő.
- Hmm... én is érzem. Egy oni. Nem jelentene veszélyt, de a szilánkok miatt megnőtt az ereje. Leszállunk, pedig már nem sok kellett volna, hogy meglássuk messziről az otthonunkat.
- Otthonunk?
- Te is Nyugatról származol.
- Igaz. De nem nagyon emlékszem belőle semmire.
- Majd csak feloldódik a blokkolás... Vigyázz Rinre, és maradjatok itt! Abban a barlangban!
- Rendben.
- Mi történt, Sessshoumaru-sama? - kérdezte a kislány, aki út közben elaludt, és arra ébredt, hogy Ah-Un a földre ereszkedik.
- Egy alantas szellem. Rád nagy veszélyt jelent. És Kagomére is, a szilánkok miatt. Maradjatok itt. Ha valami történne, Ah-Un elvisz benneteket a palotába.
- Vigyázz magadra, kérlek!
- Igyekszem! - bólintott a Nagyúr, és eltűnt.
- Gyere, Rin! - fogta kézen Kagome a kislányt, majd felkaptak pár száraz gallyat is, és bementek a barlangba.
A sárkányló a bejárat elé feküdt, testével védve a bent tartózkodókat.