Hajnalodott, de a palotán belül ennek semmi jelét nem lehetett tapasztalni. A hóvihar még egyre dühöngött odakint, az épület belsejébe fényt nem engedve. A cselédség ennek ellenére elkezdte a kora reggeli sürgés-forgást. Szép is lenne, ha nem ezt tennék! Halk neszek keltek palota-szerte. A folyosók kőlámpásaiban éjjel ellobbant lángokat újra meggyújtották. A konyhában előkészítették a reggelihez valókat, és nekiláttak készíteni az ételeket. Az őrök rendületlenül jártak fel-alá az egész épületkomplexumban. Egyhangúan koppanó lépteik egyenleteségét csak az időnkénti őrségváltások törték meg.
Inuyasha némán, tűnődve ücsörgött futonja szélén. Egész éjjel mozdulatlanul meredt a hálóhelyen kényelmesen fekvő alakra.
Yume vörös, hosszú haja szétterült körülötte. Arcán angyali nyugodtsággal pihent. A tudat, hogy a kutyadémon vigyáz rá, biztonsággal töltötte el. A fiú pedig ígéretéhez híven egész éjjel nem hunyta le a szemeit. Borostyánszín írisze folyton a lány alakján időzött, miközben a lelkében kavargó érzelmekben kísérelt meg rendet tenni.
Ahogy haladt előre a reggel, úgy sikerült neki is rendezni a fejében örvénylő kérdéseket. Határozottan arra hajlott, hogy Yume jóval többet jelent számára még Kikyonál is. Kagomével azért nem vetette össze, mert rá testvéreként tekintett már eléggé régóta. Néma megnyugvással vigyázta tovább a gyönyörű teremtés álmát.

Sesshoumaru jobb lábát felhúzva, alkarjával lazán térdére támaszkodva, mozdulatlanul ült a szobájában, a futon szélén. Az ablak világosodó négyszögére meredt, rezzenetlen arccal. Már jó ideje nem moccant. Látszólag maga volt a megtestesült nyugalom. Különleges képességeivel azonban szüntelenül fürkészte a környezetét. Lelke pedig a látszat ellenére koránt sem volt aggodalomtól mentes. Biztos volt benne, hogy a hóviharok múltával a keleti tartományúr és a hozzá csatlakozott semmirekellők hada - élén a pokoldémonnal és Narakuval - megindul ellenük.
Tekintetét elszakította az ablaktól, és rápillantott a széles futonon alvókra. Egész éjjel éberen őrködött felettük, és sokféle gondolat fordult meg agyában ezalatt.
A támadás fenyegető képét elhessegetve nézte a gondtalanul pihenő Kagomét és kishúgát. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy belőle, a magányos kutyából hirtelen családfő lett, elég népes rokonsággal. Azaz... még nem teljesen - majd akkor igen, ha feleségül veszi jegyesét...
"Akár holnap megtehetném. Igen. Megtartjuk a kézfogót." - gondolta. Féltette a számára kedves személyeket. Legalább a csata előtt még több kötelék fogja egymáshoz fűzni jegyesét és őt. A Nagyúr biztos volt döntésében: feleségét és családja egy részét nem fogja engedni a harc közelébe sem. Az élete árán is megvédi őket.
Zaklatott lelke a döntések után megnyugodott. Hangtalan szusszanással dőlt el az alacsony, hatalmas ágyon. Kagome álmában is megérezte, hogy párja ott van mellette. Befészkelte magát az erős karok ölelésébe. Sesshoumaru - arcán nem titkolt elégedettséggel - még jobban magához húzta, miközben lehunyta szemeit.

Kagome az agyában jelentkező gondolatokra ébredt. Kedvese - tőle igen szokatlan módon - aludt, miközben szorosan hozzásimult.
Hosszú ezüst tincseik keveredtek, és szinte takaróként borultak rájuk, főleg a meztelen felsőtestű férfire. De az ő nyakát és a hálóruhával nem takart vállát is csiklandozták. A démonnő finoman megérintette Sesshoumaru selymes bőrét, ahogy a haját óvatosan félresöpörte. A csiklandozó érzés azonban nem szűnt meg. A Nagyúr egyenletesen szuszogott az ő nyakába, miközben
pihent. A lány elmosolyodott, és apró csókot lehelt a youkai arcára.
Érzékelte a másik gondolatait, tudta, hogy a démon éjjel megfeszítetten töprengett, majd döntött. A végeredmény észlelésekor elpirult. Holnap már az asszonya lesz...
A futonon mocorgás támadt. Húga, az örökmozgó Rin is megébredt. A kamaszlány zajosan ropogtatta csontjait, majd vidáman felpattant. Meglepődve vette észre a nővére vállán nyugodtan alvó Nagyurat. Ő sem látta még sokszor pihenni...
Önmagához képest csendesen kivonult a fürdőbe, majd megmosakodva, átöltözve sietett át a hálón, és kiment. Könnyű gyakorló felszerelést vitt. Shippou már várta. Gyors reggeli után indultak edzeni, a hóvihar miatt a palota egyik alagsori edzőtermébe.

Sesshoumaru kinyitotta a szemeit. Tekintete egy vidáman csillogó őzbarna szempárral találkozott.
- Jó reggelt! - mormogta álmosan.
- Neked is. Végre pihentél egy kicsit.
- Szükségem volt rá. Már rég nem aludtam. A hó után pedig egy darabig nem is lesz rá alkalmam. Biztos forrásból tudom, hogy az olvadáskor megindulnak ellenünk. Tegnap, amíg Reitával edzettél, akkor kaptam a hírt.
- Miért nem láttam a gondolataid között?
- Mert szinte rögtön utána tűnt el az öcsém.
- Értem. Utána már csak arra koncentráltál, hogy megtaláljuk.
- Igen.
- Nos, egy pozitívuma volt a kalandjának...
- Kikyotól többé nem kell tartanunk.
- Hát, igen. Kérdés, hogy viseli Inuyasha ezt az egészet. Bár...
- Te is érzékeled? - vigyorodott el a démon kajánul.
- Lesz, aki segít neki túlélni. - kacsintott rá jegyese.
- Reita nem lesz tekintettel arra, hogy az öcsém - ha Yumét csak bolondítani fogja.
- Nem fogja. Jobban szereti már most Kikyonál.
- Tényleg, te látod a gondolatait!
- Arra vagy kíváncsi, irántam mit érez.
- Hát...
- Nem tudod elrejteni. Szóval, féltékeny kutya vagy! De komolyan: valamikor, rég érzett valamennyi szerelmet. De már rég a testvéreként tekint rám.
- Na, azért! - morogta kis pajkossággal a hangjában Sesshoumaru - Nem akarom, hogy az asszonyomra másként tekintsen. Holnap meg akarom tartani az esküvőt.
- Miért is?
- Mert utána mindenki tudni fogja, hogy hozzám tartozol.
- Egoista eb! - duzzogott Kagome.
Sesshoumaru kaján vigyorral figyelte. Majd lágy morranással ölelte át a lányt.
- Tudod, hogy nem csak azért akarom megtartani holnap...
- Tudom. Nem kell mondanod semmit. - simította meg Kagome az ezüst hajtömeget.
A youkai megkönnyebbülten elmosolyodott. Még mindig nehezen beszélt érzelmeiről, és ilyenkor kapóra jött az, hogy egymás gondolatait ismerték. Szája mohón rátapadt kedveséére, aki a csókot hasonlóképpen szenvedélyesen viszonozta. Majd hirtelen szétváltak ajkaik.
- Nao. - állapították meg egyszerre a démonnő auráját érezve. A házvezetőnő Sesshoumaru lakosztálya felé tartott.
- Vajon mit akarhat?
- Ébreszteni - vigyorodott el a Nagyúr. - Nem mentünk még reggelizni. Utána mindenkit összehívok a dolgozószobámba.
- Rendben. Kimennél, amíg átöltözöm?
- Kimegyek. De ma teszem utoljára.
- Te perverz youkai! Kifelé! - villant látszólag vészjóslón a barna szempár, amire a démon újfent csak kaján vigyorral reagált, miközben elhúzta a fusumát, és kilépve a szobából felkapta magára hófehér haoriját.