Születésem

Sziasztok! Akimira vagyok, és ez az én történetem lesz. Nos, hol is kezdjem…
Az egész az Urameshi csapat egy új küldetésével kezdődött. A feladat az volt, hogy öljenek meg egy alvilági szörnyet. Amolyan bandavezér volt, de nem a szokásos értelemben. Egy sereget irányított, ami az emberek világát és a szellemvilágot is veszélyeztette, de egyben ő maga volt a sereg is. „Embereinek” élete a vezérétől függött. Ha ő meghal, huszonnégy órán belül a serege is semmivé válik. A küldetés után Yusukééknek menekülni kellett a több ezres csapat elöl, melynek vezérük pusztulása által halálra ítélt tagjai, bosszút akartak. Az égen villámok cikáztak aznap este, a vihar vérfagyasztó görgéseinek félelmetes hangjával keveredve. Az üldözök kicsit lemaradtak az eső áztatta nyomok miatt. A csapat így jutott el hozzám, pontosabban a rejtett bejáratú barlangba, ami általuk később életet adott nekem. Szülőhelyem bejáratára Hiei akadt rá a jagannal. Egy hatalmas hegy belsejébe kerültek. Melegvizű forrásának köszönhetően szerencsére még csak tüzet sem kellett rakniuk, ez ugyanis elég bajos lett volna. A barlangban nem volt semmi éghető, a kinti faágak pedig szépen átáztak. A barlang falait feliratok díszítették, de reggelig ezt nem láthatta a csapat. Fáradtak és éhesek voltak, így hamar elnyomta őket az álom. Reggel Kurama vette észre az írásjeleket.
- Ezt nem hiszem el. –Igencsak meglepődött az olvasottakon.
- Mi van Kurama, találtál valami új gazt. –Vetette oda morcosan Kuwabara, de válasz nem érkezett. A rókadémon újra és újra csak a feliratot fürkészte, de akárhányszor olvasta el, ugyanaz maradt odaírva. A többiek kezdtek kicsit megrémülni.
- Elárulnád végre mi van? –Lépett mellé Hiei.
- Ez a szentek barlangja. –Válaszolta még mindig hitetlenkedve.
- Mi? Az csak egy legenda. –Mordult rá döbbenten.
- Olvasd el, ha nem hiszed! –Hangzott kicsit unottan a válasz.
- Ha-ha. Nagyon vicces. Ez egy ősi nyelv, már legalább ötezer éve nem használják. Elárulnád, hogy mégis hogy a jó életbe olvassam el. Én nem te vagyok. Nem a tanulás az életem.
- Nem lep meg. –Sóhajtotta.
- Ezzel arra célzol, hogy hülye vagyok? –Kiabált rá sértődötten.
- Jól hallottam? Végre beismerted? –Kiáltott oda Kazu. Meg is lett az eredménye.
- Hé haver! Elárulnád mi ez az egész? –Mászott oda álmosan Yusuke.
- A szentek barlangja egy legenda, miszerint régen élt egy Mikara nevű lány, aki szentnek született. Miután megszületett néhány gonosz démon elrabolt, hogy az erejét felhasználva pusztítson. Mivel sikerült őt megtörniük egy évszázadnyi kínzás után, a hatalmához is hozzáférhettek. Mire Mikarát kiszabadították, elrabolt ereje hatalmas pusztításokat végzett, így ő megszűnt szentnek lenni, és hatalma is semmivé lett. Ezek után századokig bolyongott, s miután vissza tudta szerezni erejét és sikerült ellensúlyoznia a vele elkövetett gonoszságokat, ide jött. Vissza akart térni eredeti sorsához, de nem tudta hogyan válhatna ismét szenté. Állítólag itt találta meg a megoldást, és hazatérte után bűbájt bocsátott a barlangra, hogy az utána következőket is segítse.
- És pontosan hogyan? –Érdeklődött Yusuke.
- Mond, hogy ez azt jelenti, hogy csak kívánnunk kell, és otthon vagyunk. –Reménykedett Kuwabara.
- Bocs, ez nem így működik. –Vetette hátra Kurama. –A barlang a szentéválásban segít annak, aki úgy mint ő, eltévedt.
- Vagyis semmi hasznunk belőle. –Tápászkodott fel. –Akkor húzzunk innen! Így is négy nap a hazaút, ne pocsékoljuk az időt.
Már indult volna, ahogy a többiek is, de Kurama nem mozdult.
- Még nem telt le a huszonnégy óra. –Emlékeztette őket.
- Mióta félsz egy kis harctól? –Gúnyolódott Hiei.
- Nem félek, de esélyünk sincs. –Sosem étettem, hogy tud mindig ilyen nyugodt maradni. Ezt is úgy mondta ki, mintha kémia egyenletet magyarázna. –Nekik már nincs vesztenivalójuk, és sokszor annyian vannak, mint mi. Ráadásul, tudtommal tegnap reggel óta nem ettünk semmit, és a nap egyik felét végigharcoltuk, a másikat meg végigfutottuk.
- Röviden: Rád jött a tanulhatnék. –Összegezte Yusuke.
- Így is fogalmazhatunk. –Azzal elindult körülnézni.
- Na mennyünk töri órára. –Sóhajtotta a fiú, majd megindult a rókadémon után, Kuwabarával és Hieiel a nyomában.
A barlangra bocsátott varázslatot híven tükrözte, hogy falai bar elrejtették a bent zajló eseményeket, a fényt beengedték. Ennek Kurama roppantmód örült. Szorgosan olvasgatta a feliratokat, nagyon tetszett neki felfedezése. A többiek kevésbé lelkesedtek, de követték az érdeklődőt. Három-négy óra lassú kóborlás után Hieinél betelt a pohár, és megszaporázta lépteit.
- Hova sietsz ennyire? –Szólt utána Yusuke.
- Ki ebből a borzalomból. –Kiabált hátra zabosan.
- Hiei ne arra! –Kiáltott utána Kurama.
- Nem érdekel, ha nem vezet ki a járat. Majd utat török magamnak. –Morogta.
- Na ebből mi lesz? –Temette egyik kezébe arcát.
- Mi a baj Kurama? Félsz, hogy eltaknyol? –Csipkelődött Kuwabara átkarolva barátja nyakát. –Ne aggódj, majd letöröljük a kicsi Hieied könnyeit. –Gügyögte.
- Épp oda tart ahol a lány visszaváltozott. Ha besétál abba terembe annak beláthatatlan következményei lesznek. –Nézett dermesztő komolysággal barátjára. Az kicsit eltávolodott, és Yusuke felé fordult. Tekintetük találkozott, egyértelmű volt, hogy ugyanarra gondolnak.
- Spuri! –Mondták egyszerre és futólépésben a tűzdémon után indultak. Kurama hamar leelőzte őket, de nem értek oda időben. Hiei már egy pentagram közepén lebegett a feltörő fényben. Társai megpróbáltak bejutni a tehetetlen imikóhoz, de az energiasugár nem engedte. Nem lökte hátra a fiúkat és nem is rázta meg őket, de áthaladni sem tudtak, mint ahogy az áttörés sem sikerült. Bent a fénnyalábban a démon is hasonló helyzetben volt. Tehetetlen volt mint társai, de a fény nem bántotta. Érezte ugyan, hogy egy erő gyengéden változtatni akarja, de ő nem akarta ezt. Nem érzett ugyan semmi rosszat a szándékban, de akkor sem akart engedni. A fény erősödött, majd gyengéden átjárta a testét, végül vigyázva letette őt és megszűnt. A barátok aggódva rohanta a földön térdeplő mellé.
- Jól vagy öregem? –Érdeklődött mellé térdelve Yusuke.
- Ugye semmi bajod? –Kérdezte féltő a másikoldalára térdelő Kurama.
- Élsz még Törpe? –„Kedveskedett” Kuwabara is.
- Nincs neked akkora szerencséd, hogy megszabadulj tőlem. –Vágott vissza. –Amúgy mi volt ez? –Nézett kérdőn Kuramára.
- Ha nem rohantál volna megint fejjel a falnak, lett volna időm figyelmeztetni erre. –Nézett szemrehányóan barátjára, minek hatására az kicsit elszégyellte magát. –Itt változott vissza Mikara és ez a hely szolgál az utána következők átváltoztatására is.
- Akkor Hieiből szent lett? –Döbbent le Yusuke.
- Nincs az a hatalom, ami erre képes lehet. –Rázta meg fejét Kuwabara. Jutalmul a tűzdémon olyan szúrós pillantást küldött felé, ami ha valósággá válhatott volna, biztos felnyársalja.
- Állítólag csak akkor változhat át valaki, ha maga is akarja. Ebben az esetben viszont lénye is megváltozik, új személyének megfelelően. –Válaszolt Kurama Yusuke kérdésére.
- Akkor ezt éreztem. –Gondolkodott hangosan Hiei.
- Csak azt ne mond, hogy tényleg átváltoztál! –Visított leesett állal Kuwabara.
- Hogy lehet valaki ilyen idióta? –Förmedt rá Hiei.
- Tehát nem. –Sóhajtott megkönnyebbülten. Az imiko feje paprika vörösre változott. Már készült lecsapni barátját, mikor alattuk a pentagram ismét felfénylett. Ők persze azonnal eltűntek onnan, és pár méterrel távolabbról figyelték mi történik. Figyelték, ahogy megszületek…
A szimbólumból ismét feltört a fénycsóva, közepén szívdobbanás ritmusát felvéve kezdett lüktetni egy lélek. Körülötte lassan női forma bontakozott ki, magába zárva a lelket. Hamarosan szilárd testet öltöttem, s mint előttem Hiei, én is fél térdre ereszkedve értem földet az eltűnő fénnyel. Derekamig érő fehér hajam eltakarta arcom, és ezáltal jégkék szemeimet is. Combközépig érő, vékony, pántos fehér ruha volt rajtam. Tudtam, hogy ott vannak, de nem mozdultam csak vártam. Lassan, értetlenkedve elindultak felém.
- Te meg ki vagy? –Kezdte tátott szájjal Yusuke. Nem reagáltam.
- Héj kislány! –Szólt rám Kuwabara. –Hozzád beszélünk. –Még mindig semmi.
- Talán süket vagy? –Vetette oda a kérdést Hiei flegmán.
- Nem Hiei úrfi, nem vagyok az. –Válaszoltam. Úgy hallottam kicsit meglepődtek, de nem emeltem fel leszegett fejem.
- Ki vagy te? –Szólított meg ezúttal Kurama. A válasz ismét némaság. –Megkérdeznéd?
- Miért éppen én? –A hang nyilvánvalóvá tette, hogy a kérdést a tűzdémonnak címezte.
- Mert eddig csak neked válaszolt. –Világított rá a rókadámon. Magamban elmosolyodtam. „Mindig is ő volt a csapat esze.”
- Emeld fel a fejed kislány és válaszolj! Lehetőleg arra is,hogy miért csak velem állsz szóba. –Utasított. Természetesen engedelmeskedtem. Felemelve fejem láttam,hogy mind meglepődtek kicsit, de nem szóltak egy szót sem.
- Az ellentéted vagyok Hiei úrfi. És azért válaszolok csak neked, mert hozzád tartozok. –Válaszoltam őszintén és lágyan.