Kezdetek

A reakció általános ledöbbenés volt. Ezúttal még Hieien is meglátszott, elég erősen.
- E-ezt kifejtenéd? –Hebegte hátrahőkölve.
- Természetesen. –Arcomra gyengéd mosoly ült ki. –Mint láthattad Hiei úrfi, úgy egy perce születtem. –Még jobban ledöbbentek. Ki hitte volna, hogy ezt még tudják fokozni? –Mivel nem akartál átváltozni, a barlang úgy döntött megteremt neked. Én testesítem meg a tökéletes ellentéted, a magasságot és a kort leszámítva. A barlang nem látta értelmét ezeken is változtatni.
- Én még mindig nem értem. –Bambult Kuwabara.
- A tökéletes ellentét alatt mit értesz? –Kérdezett ismét Kurama. Persze én megint nem válaszoltam, mire Hieire sokat mondóan pillantott. Ő még mindig igencsak zavart volt, de azért válaszra utasított.
- Mint láthatod én lány vagyok, és fekete helyett, fehérben. –Rávilágítva a nyilvánvalóra egy kis szüntet tartottam, még végigmértek. Már amennyire ez megoldható volt egy fél térdre ereszkedett, lánynál. –Emellett természetemnek azok az alapjai, amik belőled Hiei úrfi hiányoznak, vagy amiket elnyomsz magában. –Ezzel lezártam rövid beszámolómat. Ha valamit még tudni akarnak, kérdezzenek. Kérdeztek is.
- Az, hogy a barlang Hieinek teremtett pontosan mit jelent rád nézve? –Eszmélt fel Yusuke is.
De lassan kapcsol. Eddig is csak egy személy kérdéseire válaszoltam. Ugyan mitől változott volna ez meg? Kuwabara viszont kapva kapott az alkalmon.
- Hát nem egyértelmű? –Vigyorgott pimaszul. –A barlang rájött, hogy Törpike az életben nem lenne képes becsajozni, ezért megszánta és teremtett neki egy nőt.
Kicsit örültem, hogy már nem kellet leszegnem a fejem. Még (többé-kevésbé) Hiei része voltam, kívülről nem láthattam ilyen jelenetet. Pedig mennyi hasonló volt már…
- Mit mondtál Hígagyú? –Sziszegte türelmét vesztve „gazdikám”, majd a választ meg sem várva rontott a pimaszkodónak. Ismét meglepődtem. Nem hittem volna, hogy a vörösnek ilyen árnyalata is van. Úgy két perc intenzív Kuwabara verés után higgadt le annyira, hogy folytathassuk a társalgást. Sajnáltam szegény fiút, de nem kelhettem fel, és nem mehettem oda hozzá.
- Nem kényelmetlen ott térdelni? –Szegezte nekem a kérdést Yusuke. Egy sóhaj kíséretében, két kezembe temettem arcom pár percre. Elképesztő, hogy még nem vette észre, hogy én csak Hieinek válaszolok.
- Légy oly jó és kérd meg, hogy válaszoljon, kérlek! –Fordult a tűzdémon felé enyhe gúnnyal.
- Ezentúl mindig ez lesz? –Morgolódott. –Mostantól nekem kell tolmácsolnom? –Fordult felém bosszúsan.
- Nem, ha megengeded, hogy szabadon beszéljek. –Már megint padlót fogtak. Ki érti?
- Neked Hiei engedélye kell, hogy beszélgethess? –Kuramáról lerítt a döbbenet, pedig ő általában jól palástolja az ilyesmit. Gondolom feltűnhetett neki, hogy nem a „meglepő” kérdés miatt nem válaszolok, mert pár másodperc múlva a fejéhez kapott, és sokatmondó pillantással kérte barátját, hogy válaszra intsen. Ő még mindig úgy nézett rám mint valami elmebetegre.
- Beszélhetsz szabadon. –Sóhajtotta lesajnálóan. Ismertem annyira, hogy tudjam szánalmasnak tartja ezt az egészet rámnézvést, és abban is biztos voltam, hogy azon töri a fejét, hogy vajon én vagyok-e hülyébb vagy Kuwabara. Az eredményt már nem tudtam volna megmondani, talán jobb is.
- Nos akkor miért nem kelsz fel? –Kezdte ismét Yusuke.
- Még erre sem kaptam engedélyt. –Jelentettem ki egyszerűen. Hogy ezen mit találtak még mindig meglepőnek?
- Na ez kész! –Temette arcát egyik kezébe lemondóan a kérdező. Kuwabara valamiért mókásnak találta válaszomat. Kuramának szokás szerint járhatott az agya, legalábbis arckifejezése erre utalt. Hiei meg csak rámmordult.
- Kelj már föl te szerencsétlen! –Ebben egyetértettem vele. Tényleg nem vall nagy mázlira, hogy pont neki teremtettek. Engedelmesen felálltam. Ez van.
- Szerintem meg kéne neki engedned a mozgásszabadságot is. –Vélekedett Kurama. Ugrálni tudtam volna örömömben, hogy valaki gondolkodik is. Na nem mintha ezen a téren többet várhattam volna a többiektől. De tulajdonképpen megkaptam. Mozoghattam szabadon. Elég érdekesen néztek rám mikor felálltam. Kigúvadt szemek, leeső áll. Tulajdonképpen szabályosan bámultak, bár a rókadémonnak sikerült csukva tartania a száját (nagyjából), míg Hiei inkább elfordult kicsit. Reméltem, hogy nem azért mert attól fél kiég a jagan ha rám néz. Ennyire ronda csak nem lehetek! Szerencsére Kazuma következő megnyilvánulása megnyugtatott ezzel kapcsolatban.
- Ezt a mázlit haver. –Majd odasétált Hieihez és a nyakát átkarolva folytatta a neki címzetteket. –Ez egy bombázó, és még engedelmes is. Jó szórakozást öregem. –Na itt kezdett el ismét vörösödni, de Kuwabara rá tett még egy lapáttal. Azt hiszem mazoista lehet. –Ugye tudod mi a dolgod? –Kérdezte kaján vigyorral, szemöldökét vonogatva. Én nem igazán értettem a dolgokat,csak az volt világos, hogy ismét sikerült összeveretnie magát. Hogy Yusuke ezen mit talált megint olyan mókásnak? Kurama viszont igencsak unta a jelenetet, talán ezért szólított le.
- Ha jól látom teljes engedelmességgel tartozol Hieinek.
- Igen.
- És vele együtt változol is, hogy az ellentéte maradj? –Úgy tűnt nagyon érdekli az esetem. Természetesen kedvesen és mosolyogva válaszoltam neki.
- Nem. Innentől magamtól változok. Eddig tulajdonképpen félig-meddig a része voltam, de mivel önálló életre keltett a barlang, én is úgy fogok változni mostantól, mint bárki más.
- Hogy érted, hogy a része voltál? –Látszott rajta, hogy tényleg nagyon érdekli. Jádezöld szemeiben csillogott az érdeklődés, és ez nagyon jól esett.
- Mint mondtam, én az vagyok, ami ő nem. De mivel a barlang általa hívott életre, bennem élnek az emlékei, mintha ott lettem volna vele mindvégig. –Még kijelentésem hallatán, míg oda nem ért mellém az említett, észre sem vettem a néma csendet, ami körülvett engem és Kuramát.
- Ha ki mered nyitni a szád ezzel kapcsolatban, addig éltél. –Fenyegető, szikrázó tekintetétől olyan szinten megijedtem, hogy egy pillanat alatt a rókadémon háta mögé bújtam, megszorítva annak karját.
- Na de Hiei! –Szólt rá.
- Mi van? Nem csináltam semmit, csak egy jó tanács volt. –Védekezett ingerülten.
- Elfelejted, hogy ő az ellentéted.
- És?
- Elmondanád mikor volt rád jellemző a félénkség? –Na végre! Leesett neki. Csak ekkor mertem elődugni a fejem védelmezőm háta mögül. Félszegen bólintottam, hogy felfogtam, és hallgatni fogok. Kis gondolkozás után riadt kifejezés ült ki arcára.
- Ezek szerint mostantól a nyakamon fogsz lógni? El kell téged viselnem egész hátralévő életemben? –Szegény tényleg riadtnak tűnt, de mi mást mondhattam volna, mint az igazat.
- Nem. –Kezdtem, ő pedig megkönnyebbülten sóhajtott. –Meg is ölheted magad.
Erre az arca megint felvette azt az érdekes vörös színt, bár most mintha kicsit lilásabb lett volna. Csodálkoztam is ezen egy darabig miután visszabújtam védelmezőm mögé. Lassan belőle is kiszakadt a nevetés, nem bírta sokáig visszatartani. Kuwabara és Yusuke hahotáját hallva talán én sem bírtam volna, ha nem tartok Hieitől. Nem értettem igazán a vidámság okát de látva, hogy drága imikóm fújtat, mint egy felbőszült bika, inkább nem kérdeztem rá. Hisz én csak az igazat mondtam. Ha ő meghal én is, mivel hozzá vagyok kötve. Ha pedig meghalok, nem kell elviselnie. Az viszont világos volt, hogy ha ez így megy tovább, hátralévő életemben bámulhatom Kurama hátát. Na nem mintha bajom lenne vele, de gondolom akad más látnivaló is a három világban.
- Tűnjünk el erről az átkozott helyről. –Morogta. Miután elindult, mertem csak kilesni védelmezőm mögül. Kedvesen mosolygott rám. Most már biztos voltam benne: A Kuwabarával való hülyeségversenyben győztem.
- Nyugi, majd meg nyugszik. –Próbált vigasztalni, majd belém karolt és elindultunk a többiek után. De rohadt hosszú út lesz!
Este egy erdőben ütöttünk tábort. Hiei nem bírta ki, hogy gorombán meg ne említse, hogy miattam elég lassan haladtunk. Persze, hogy bántott a megjegyzés, elvégre én nem ő vagyok. Kis híján elbőgtem magam. Nagyon nehéz volt visszafogni könnyeimet, úgyhogy elkéredzkedtem a közeli patakhoz fürdeni. Morgott valami, én beleegyezésnek vettem. Miután végeztem vizes hajjal indultam vissza, ami szépen áttetszővé tette lenge ruhámat ahol érte. Mikor meghallottam, hogy én vagyok a téma megtorpantam.
- Azért nem kellett volna ekkorát ránk vágni. –Nyafogta Yusuke.
- Nem kellett volna eszetekbe jutnia, hogy leskelődjetek a lány után. –Válaszolta Kurama és Hiei egyszerre.
- Amúgy mi legyen vele? – vetette fel a témát Kuwabara, szintén a fejét fájlalva, mint barátja. –A küldetésekre nem vihetjük magunkkal.
- Nem is fogjuk. –Morogta gazdikám. –Kiteszem Genkáinál, csináljon vele, amit akar. Nem érdekel.
- Genkai jó ötlet, de igazán lehetnél normálisabb is vele. –Helyeselt Yusuke.
- Minek? Erre a pár napra, míg el kell viselnem a kis koloncot. –Vágott vissza. Az eddigiek sem estek túl jól. Gondolom senki sem szereti, ha úgy beszélnek róla, mint valami tárgyról, de ez a „kolonc” megnevezés komolyan szívenütött. Mintha én akartam volna ezt az egészet. Én nem akartam teher lenni senkinek.
- Ez igazán nem volt szép Hiei. –Szólt rá Kurama. –Tudom, hogy elég esetlen, de még egy napos sincs.
- Ahelyett, hogy cseszegeted, inkább a nevén kéne gondolkodnod. –Ezzel a kitöréssel Kuwabara eléggé meglepte Hieit.
- Miért én? –Értetlenkedett.
- Mert hozzád tartozik. –Jött a válasz a furán vigyorgó Yusukétól. Ahogy elnéztem ettől csak még jobban megutált a címzett.
- Legyen mondjuk Akimira. –Vigyorgott gonoszan. A két nyaggatónak tetszett az ötlet, de Kurama a védelmemre kelt.
- Ezt nem teheted vele. –Ripakodott rá. –Ismeri az emlékeidet.
- Nem érdekel. –Vont vállat flegmán. –Ez lesz a neve.
Tovább már nem bírtam hallgatni. Visszarohantam a patakhoz, és sírva rogytam térdre a partján. Rendesen szívenütöttek a hallottak, de a név fájt a legjobban. Kurama reakciójából ítélve, bizonyára ő is tudta ki is volt Akimira Hiei életében és, hogy hozzá képest az imiko még Ruit is a rajongásig szereti. Akimiránál aljasabb, becstelenebb árulót tízezer évente ha egyszer megtűr a hátán a föld, és Hiei is gyűlölte. Nem csoda, hogy bőgőgörcsöt kaptam. Így kezdődött életem első estéje.