Lehet ezt még fokozni?

A folytatással sem jártam sokkal jobban. Fél órával később, Kuwabara utánam jött megnézni, hol maradok eddig. A patakparton talált rám zokogva. Nem értette az okot. Odajött, elég sutácskán ugyan, de megpróbált vigasztalni. Kérdezgette mi bajom, de a könnyektől fuldokolva nem tudtam válaszolni. Aztán jött a kegyelemdöfés: Az újdonsült nevemen szólított. Erre még inkább rákezdtem. Itt kattanhatott be neki, hogy Kurama hogy reagált a névre.
- Hallottál mindent, ugye? –Kérdezett rá gyengéden. Csak bólintani tudtam, erre ő dühösen elrohant. Szerintem az erdő minden pontja hallotta, ahogy elkiáltja magát.
- Te mocsok! –Gondolom, folytatta volna, ha nem sikítok fel a fájdalomtól. Fél pillanaton bellül mindenki ott volt körülöttem. A három fiú aggódva térdelt mellém, még Hiei úgy fél méterrel arrébb ácsorgott, unott képpel.
- Mi van? Megriasztott a víztükör? –Vetette oda flegmán, miközben Kurama gyengéd erőszakkal a kezemet próbálta leoperálni arcomról.
Hieinek igaza volt. Morbid látvány lehetett vörösre sírt, lázas arcom, tejfehér bőröm mellett. Könnyeim még mindig potyogtak, csak most már egyel több okom volt rá. Kuwabara elég hevesen reagált társa iménti megjegyzésére. Képen akarta törölni, de az ellépett. Az ütés a karját súrolta. Ebben a pillanatban ismét felsikoltottam a fájdalomtól, miközben vállamhoz kaptam. Szegény Kurama, még mindig mellettem volt. Kész csoda, hogy nem süketült meg. Döbbent tekintetek hada szegeződött rám. Sejtettem, hogy az eddigi látványomon csak rontott, hogy most az orrom alatti vértócsa is látszott, amit olyan szorgosan takargattam. Véres kezeim egyike csak lógott mellettem, a másikat újonnan szerzett karsérülésemen nyugtattam. Yusuke és Hiei arcáról nem igazán tudtam leolvasni, hogy rémálmaik lesznek-e a látványtól, vagy csak azért próbálják a döbbenet látszatát fenntartani, hogy röhögő görcsöt ne kapjanak. Kuwabarán látszott, hogy nem tettet. Tényleg nem értett semmit. Mindezek mellett az előttem térdelő Kurama értelmet és aggodalmat sugárzó szemei igazi felüdülést jelentettek.
- Téged is érnek a sebei, igaz? –Tette fel költői kérdését gazdimra utalva. Szipogva-könnyezve bólintottam. Megszólalni nem mertem, mert tudtam, hogy abból megint csak bőgés lenne. –Ez is változik majd? –Erre is csak egy vállrándítással válaszolta, hogy nem tudom, de csakis éppen maradt karomnál mertem megkockáztatni ezt a mutatványt. Nem éreztem valami igazságosnak, hogy még Hiei alig érezte meg az ütéseket, addig nekem betört az orrom, és megrepedt a karom. Csak Kurama maradt ott velem ellátni a sebeimet, a többiek visszamentek a tűz köré aludni. Szegény Kuwabara csak engem akart védeni, most meg pont ez okoz neki lelkiismeret furdalást. Míg a rókadémon a lehető leggyengédebben próbálta letisztítani rólam a rámszáradt vérmennyiséget és ellátni sebeim, addig én gondolataimat próbáltam elterelni fájdalmamról. Eszembe jutott, hogy azt terveztem, ha esetleg Kurama mögé már nem bújhatok, akkor Kazunál keresek majd menedéket. Ezt az ötletet most vetettem el. Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg egy ilyen alkalommal, mikor hozzá menekülök Hiei elöl leüssön azzal, hogy ájultan nem érzek majd fájdalmat mikor gazdikám cafatokra táp, vagy épp fojtogat. Yusukéval nem tudtam hogyan állok, de Keikotól félt. A lány elég féltékeny típus, ebből még baj lehetett volna. Jobb lesz jó viszonyban maradni védelmezőmmel. Mialatt sebeimet kezelgette, talán többször is felszisszentem, mint ahányszor hozzámért. Pedig tényleg igyekezett minél gyengédebben bánni velem. Végezve együtt érzően és némileg megkönnyebbülten mosolygott rám.
- Kész vagyok. Sajnálom, de fájdalommentesebben nem ment.
- Tudom. –Szipogtam. –Köszönöm.
- Nincs mi. –Kelt fel, majd kezet nyújtott. –Gyere, menjünk vissza.
- Inkább nem. –Bólogattam. –Szívesebben maradnék kicsit egyedül. –Füllentettem egy cseppet.
Tényleg nem vágytam társaságra, de nem csak ezért nem mentem vissza. Tudtam, hogy mivel Hiei nem tenné, én biztos végigbőgöm majd a fél estét, a testi-lelki sebek miatt. Kurama megértette, hogy nem szeretnék még visszamenni és otthagyott azzal, hogy ha valami kéne nyugodtan keltsem föl, és mindenképp menjek vissza reggelre. Elképesztő, hogy mennyire más tud lenni két barát.
Megérzésem nem csalt, tényleg végigsírtam a fél estét. Még jó, hogy nem mentem vissza. Hallgathatták volna órákig a nyüszítésem. Mondjuk gazdikámnak igencsak fa hangja van, úgyhogy az enyém biztos kellemes, de ez gondolom csak az éneklésre és nem a hisztire vonatkozik. Két óra intenzív könnyzápor után jutott csak eszembe, hogy mivel Hiei nem használja anyja örökségét, nekem talán sikerülhet. Kezembe vettem egy kevés vizet, és koncentráltam. Sikerült megfagyasztanom. Hurrá jegelgetek! Erre tényleg nagy szükségem volt, hogy orrom és karom ne dagadjon föl. Nem sokkal később ismét ritka hülyének éreztem magam, mikor már készült lefagyni a kezem. Hisz a hótündérek gyógyítani is tudnak! Szerencsére ez is sikerült. Már hajnali három is elmúlhatott mire sikerült elaludnom. Napfelkeltekor sikerült felébrednem arra, hogy valami szurkál. Feltűnt, hogy közvetlenül engem semmi. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy Hiei direkt akar-e ezzel piszkálni, vagy másról van szó. Az érzés hamarosan elmúlt. A patakba nézve megnyugodva vettem észre, hogy olyan vagyok, mint újkoromban. Tejfehér bőr tiszta, jégkék szemek, hófehér, derékig érő haj, és megegyező színű ruha. A tegnapi gyaloglás fáradalmainak és porának nyoma sem volt rajtam. Végre valami jó. Nekem ez is elég volt, hogy jól induljon a napom. Váratlan hangoskodást halottam a táborhely felöl, odasiettem.
Érdekes látvány fogadott, pontosabban egy veszekedés.
- Csak magadnak köszönheted. –Jegyezte meg nagy bölcsen Yusuke.
- Befogod. –Morogta összeszorított fogakkal gazdikám. Ekkor még háttal volt nekem.
- Mi történt Kurama úrfi? –Érdeklődtem a mellettem állótól. Ő csak a jelenetet nézve mosolygott.
- A sors büntetése. –Jelentette ki. Még mindig nem értettem semmit, úgyhogy figyeltem tovább.
- Ne Kuwabarára morogj! –Szólt közbe Yusuke is. –A fene sem mondta, hogy ölelgesd álmodban a mérgesszömörce bokrot.
- Ne rám morogj, amiért ott támadt dagonyázhatnékod! –Förmedt rá Kazu is. Hiei erre megfordulva sziszegett vissza, majd ugrott a srácnak ismét. Nem tudtam visszafogni magam. Gazdikám új sminkjétől röhögve dőltem a mellettem álló rókadémonnak. Roppant mulattatóan nézett ki. A helyzetet csak tetézte Yusuke újabb megnyilvánulása.
- Már én is hallottam a „csak az fürödjön, aki lusta vakarózni” beszólást, de nem kellett volna ennyire komolyan venni Hiei.
Fő a változatosság! Most a szépszemű kapott a megjegyzésért. Lassan már meg is tudtam szólalni, így ismét Kuramától érdeklődtem.
- Mi történt Hiei úrfival?
- Álmában begurult egy bokorba, ami összeszurkálta. Ezért lett ilyen foltos. –Mosolyogta. Megint okosabb lettem. Most már legalább azt tudom, hogy mi volt az a szúró érzés, ami ébresztett. Kész mázli, hogy csak a fájdalma terjedt át rám. Még ő Yusukét püfölte, én Kuwabarát gyógyítottam meg, ezzel szép kis meglepetést okozva neki és Kuramának. Rögtön vallatóra is fogott a páros.
- Hogy csináltad ezt Kimi? –Kezdte döbbenten a rókadémon. Kazu meg sem tudott szólalni.
- Éjjel eszembe jutott, hogy Hiei úrfi csak az apjától örökölt képességeket fejlesztette ki magának és használja. –Mosolyogtam lágyan, majd ez a mosoly lehervadt arcomról. Bűnbánóan pillantottam az érdeklődőre. –Sajnálom, hogy fölöslegesen kellett rámáldoznod a pihenési idődből.
- Ugyan, semmi baj. –Látszott, hogy tényleg nem haragszik, ettől ismét felvidultam. Elképesztő mennyi türelme van. És milyen kedves hozzám…
A két verekedő már a patakban püfölte egymást. Kicsit magrémültem látva, hogy gazdikám a víz nyomja Yusuke fejét. Kurama és Kuwabara ekkor léptek közbe és választották szét őket. Szépen elázott mindkettő. Hiei új frizurája csak fokozta az eddigi látványt. Nevetési hajlamomat sikerült kuncogás szintjére csökkentenem. Igazság szerint szerettem volna odamenni és meggyógyítani a két ázott harcost, de gazdikám tekintete elvette minden bátorságomat, így Yusukéhoz sem mertem odamenni. Ha az ő sebeit ellátom, de Hieiét nem, abból még baj lehet. Kérdőn néztem Kuramára. Úgy tűnt érti mi vívódásom tárgya, és alig láthatóan nemet bólintott.
Szedelőzködtünk és mentünk tovább. Hiei ment elöl, mi négyen meg kicsit lemaradtunk beszélgetni. Azt nem sikerült kitalálnunk mi is vagyok tulajdonképpen, de jól el voltunk. Yusuke és Kuwabara mesélni kezdték kalandjaikat, mire Kurama volt szíves emlékeztetni őket, hogy most épp duzzogó barátjuk emlékei bennem is élnek. Ez nem törte le lelkesedésüket, szóbahozták a sulit. Kedvenc tantárgyaik megnevezésénél két válaszban a testneveléssel, egyben a növénytannal találkoztam. Szép nagyokat pislogtam a szó hallatán.
- Mi az a növénytan Kurama úrfi? –Halványan elmosolyodott, majd előhúzott egy szál rózsát tincsei közül és átnyújtotta.
- Az ilyen növények tanulmányozására és a velük való bánásmódra tanít. –Válaszolta közben. Nagyon tetszett az átnyújtott szépség. Hihetetlenül örültem neki. Csillogó szemekkel szagoltam meg, majd egyik kezemet az ajándékozó csípőjére téve elrugaszkodtam, hogy felérjem őt és egy jó nagy puszival háláltam meg a gesztust. Pár másodperc múlva már ismét csak a virággal foglalkoztam, végül a dekoltázsomban kötött ki. Felemelve tekintetem észrevettem, hogy Kurama arca a hajához hasonló színt vett fel. Yusuke is ekkortájt kiáltotta el magát.
- Héj Hiei! Kurama lenyúlja a csajod.
- Nem a csajom. –Morogta hátra a megszólított. Ezután olyat láttam, amit el sem tudtam volna képzelni: Védelmezőm lecsapta a hangoskodót. Kérdőn néztem rá.
- Miért?
- Mert megérdemelte. –Jött az „egyértelmű” válasz. Hát ha ő mondja…