Apróbb javulás

Utunk további része is hasonlóan telt. Nem igazán értettem, hogy Hiei miért zárkózik el ennyire, ha egyszer épp a magány az, ami a leginkább bántotta egész életében. Talán miattam nem akar idejönni beszélgetni? Nála ez nagyon is valószínű.
Valamit viszont egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, amire rá is kérdeztem.
- Nem tudjátok miért csinálja ezt Hiei úrfi? –Mutattam rá. A fiúk ránéztek, majd egy kis kuncogás után válaszoltak.
- Azért kaparja magát néha, mert a növénytől, amiben hempergett viszket a bőre. –Ismét Kurama elégítette ki kíváncsiságomat.
- Így már érthető miért olyan, mint koldus kutyája tavasszal. –Nagyot sóhajtottam. –Hát igen, a bolhaidény. –Már megint mi vicceset mondtam? Sosem fogom megérteni őket.
- Imádlak kislány! –Karolta át hátulról vállaimat Yusuke nagy vidáman. Még egy puszit is kaptam. Nekem speciel semmi gondom sem volt ezzel, sőt jól esett, amit mondott. Kurama viszont rosszallóan szólt rá a fiúra.
- Ehhez nem kell a mellét fogdosnod. –Azzal lecsavarta rólam barátja kezét.
- Az ilyesmi tilos? –Néztem rá nagy, kerek szemekkel. Tényleg nem értettem semmit. Látszott, hogy meglepte őket a kérdés.
- Te nem tudtad, hogy ez tiszteletlenség. –Kérdezte enyhén bamba arckifejezéssel Kuwabara, majd Hieire sandított.
- Honnan tudtam volna? Az ő mellét nem sűrűn fogdosták. –Néztem arra én is ártatlanul. Kezdtem megszokni, hogy ha megszólalok vagy ledöbben a környezetem, vagy egy jót nevet. Most is az utóbbit tapasztalhattam.
- Tényleg aranyos kislány vagy Kimi. –Ölelt át ezúttal Kuwabara. Kurama arca megint kezdte felvenni hajszínét. Elkapta a karom és azzal a lendülettel bemosott Kazumának.
- Perverz barmok! Türtőztessétek magatokat!
Kicsit megijedtem, mire elmagyarázta, hogy azt sem szabad hagynom, hogy az ilyen „idióták” a fenekemet fogdossák. Annak mindenesetre örültem, hogy mindenki Kiminek szólított, Akimira helyett. Persze gazdikám kivételével. Ő hozzám sem szólt.
Ezúttal egy tisztáson töltöttük az estét. Párperccel érkezésünk után már lobogott a tűz. Mind körülötte ültünk. Kurama a növényeivel babrálva létrehozott pár gyümölcsfát. Hurrá kaja! Most Hiei sem tűnt olyan morcosnak, úgyhogy evés után összeszedtem minden bátorságomat és megszólítottam.
- Hiei úrfi. –Ez minden bátorságommal együtt is igencsak megszeppenten hangzott.
- Mit akarsz? –Morgott vissza, rám sem pillantva.
- Meggyógyítani, ha szabad. –Feszengtem. A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet. Végre rám nézett, és mos nem szórtak szikrákat azok a gyönyörű karmazsin szemek. Elég meglepettnek tűnt.
- Te képes vagy rá? –Csak bólintottam. –És ezt eddig miért nem mondtad? –Vicsorgott rám. Hajjaj… Megint Kurama háta. Hogy ennek a fiúnak milyen szépen ki van dolgozva a teste… Mondjuk nem csoda,hogy eddig nem vettem észre bármennyit is kuksoltam itt. Hiei nagyon jó megfigyelő.
- Nem látod, hogy fél tőled te lökött? –Rivallt rá védelmezőm. Gazdikám nagyot sóhajtott.
- Akkor most jössz vagy nem? –Megint nyugodt volt a hangja, amolyan beletörődő. Persze, hogy pattantam. Méghozzá elég vidáman. Tőle ez már kifejezetten kedvesnek számított.
Kezeimbe vettem arcát kétoldalt, ezzel együtt járt, hogy fel kellett emelnie a fejét. Elég fáradt volt a tekintete. Kezeim enyhén felfénylettek, majd lassan halványodni kezdett páciensem sminkje, mígnem teljesen eltűnt. Elégedett voltam munkám eredményével. Csak mikor elvettem kezem tűnt fel, hogy gazdimnak milyen puha, selymes bőre van.
Egyáltalán nem megy ehhez a pokróc modorhoz, amit magára erőltet. Hisz ő nem ilyen. Én már csak tudom.
- Légyszives kezdj el vetkőzni. –Kértem meg kedvesen. Elég érdekes pillantásokat kaptam válaszul. Szép nagyokat pislogtam az értetlen tekinteteken.
- Miért? –Kérdezte zavartan
- Ruhán keresztül még nem megy a gyógyítás. Ha jól láttam a hasad és a karod is viszket. –Végre leesett nekik.
Hiei ledobta a kabátját és a pólóját. Úgy láttam kicsit feszengett miközben gyógyítottam. Nem értem miért, hisz jó ideig a része voltam. Tökéletesen ismerem a testét. Azt viszont el kell ismernem, hogy nagyon aranyos tud lenni, ha zavarban van.
- Kész is gazdikám. –Jelentettem ki elégedetten mosolyogva, dolgom végeztével.
- Gazdikám? –Kérdezett vissza zavartan. Lerítt róla, hogy megint nem tart normálisnak. –Ezt hogy értetted?
- Szó szerint. –Válaszoltam egyszerűen. Na mégis, hogy máshogy?
- Miért mondtad, hogy a gazdád? –Yusuke tekintete már megint értelmet sugárzott.
- Mert az. –Kézenfekvő válasz volt. Igyekeztem megszokott kedvességemmel folytatni. Körülbelül úgy nézhettem rájuk mint az óvó néni az ovisra. -A barlang neki teremtett, vagyis az övé vagyok. Ilyen egyszerű.
- Már eltörölték a rabszolgaságot. –Vetette oda Kuwabara. Nem bírtam nem elmosolyodni ezen.
- Ezt nem így kell felfogni Kazuma úrfi. –Kutattam a megfelelő példa után, majd a szemem megakadt Kurama gyümölcsfáin. –Azt hiszem ők erre a tökéletes példa. –Mutattam rájuk. –Kurama úrfi azért teremtette őket, hogy megetesse a csapatot, és így is lett, mert erre a sorsra születtek. Most már értitek?
- Én még mindig nem. –Nézett a szokásos értelmességet sugárzó tekintetével Kuwabara.
- De hülye vagy öregem. –Vágta fejbe Yusuke. Persze azonnal rohantam a sérültet ellátni.
- Az mindenesetre világos, hogy egy kis szent vagy. –Kedveskedett gyógyítás közben.
- Te kislány! –Szólított meg Uramashi. –Ez azt jelenti, hogy bármit kér teljesítened kell, ugye? És ha „azt” akarja? –Vonogatta vigyorogva szemöldökét. Hiei már épp lecsapta volna mikor válaszoltam. Talán épp ez akadályozta meg az újabb verekedés kirobbantásában.
- Mit? –Szerintem lerítt az arcomról, hogy tényleg nem értem mire céloz. Szépen zavarba hoztam a fiúkat.
- Hát azt, hogy… hogy is mondjam? –Borzolta meg haját faggatóm. Én szép türelmesen, de elég kíváncsian vártam a választ. –Áh! Kurama segíts! Hogy kell ezt elmagyarázni.
- Miért én? –Hátrált kínos mosollyal.
- Te vagy a bioszzseni. –Vágott vissza.
- Elmagyarázod Kurama úrfi? –Szép, nagy, kerek, csillogó szemekkel néztem rá. Könyörgő hangommal párosítva biztos, hogy egyértelművé tette kíváncsiságomat. Lassan vörösebb lett a feje, mint a haja. –Mi a baj Kurama úrfi? Lázas vagy? –Tettem homlokára a kezem. Igazán nem szép a többiektől, hogy barátjuk lebetegedésén nevetnek. –Szerintem pihenned kéne. –Fűztem még hozzá aggódva. Kicsit nyugodtabbnak tűnt ettől. –A válasz miatt ne aggódj, -mosolyogtam –majd holnap. Kicsit ismét pirosabbnak látszott ezután.
Az éjszakánk elég nyugodtan telt. A reggel már kevésbé. Arra ébredtem hajnaltájt, hogy valami a hasamra nehezedik. Még mindenki más aludt. Velem nagyjából szemben a két jómadár: Yusuke és Kazuma. Kicsit jobbra, egy fán Hiei. Kurama pedig… rajtam. Legalábbis a feje valahogy a hasamon kötött ki. Legalább tudtam mire ébredte. Olyan édes volt így. Még át is karolta a derekam. Nem bírtam ki, hogy meg ne simogassam vörös tincseit. Ekkor ébredt fel Yusuke. Elég érdekesen nézett ránk, mint aki nem hisz a szemének. Oldalba lökte barátját is ébresztésül. Kuwabara morogva felkelt, és miután Urameshi ránkmutatva közölte az ébresztés okát, még vagy percekig dörzsölgette a szemét. Úgy tűnt nem akar hinni neki. Yusuke ez idő alatt odaaraszolt hozzánk, és finoman megböködte Kuramát.
- Tehát nem álmodok. –Vonta le a következtetést. –Hogy került ő oda?
- Nem tudom. Erre ébredtem. –Mosolyogtam bágyadtan, Kurama haját cirógatva. –Hát nem aranyos? –Pusmogtunk tovább.
- De. Nagyon. –Vigyorodott el, majd fölkelt. Felvett egy követ, és szó szerint ledobta vele az alvó Hieit a fáról. Még mielőtt ő dühöngve földet érhetett volna, elkapta és befogta a száját.
- Ezt nézd öregem. –Vigyorgott tovább felénk biccentve, miközben gazdikámat letette. Már megint a szokásos ábrázat. Legalább ebben egyetért velük. Szépen elkerekedett szemek, nagy pislogások. –Tényleg lenyúlja tőled.
Erre válaszul csak egy szúrós pillantást kapott, majd drága imikóm gonosz kis félvigyorával felénk indult. Szemben Kuramával állt meg és guggolt le. Ismertem már ezt a mosolyt. Akkor szokott kiülni az arcára, ha valakit nagyon meg akar leckéztetni.
- Ugye nem akarod bántani Kurama úrfit? –Néztem rá riadtan.
- Nyugi, nem esik baja. –Valahogy ezzel a hangsúllyal nem éreztem valami megnyugtatónak a szavait. –Csak maradj nyugton.
Na, most már tényleg pánikoltam. Szegény mi. Ebből mi lesz? Végül Hiei szemei felizzottak és fél pillanat múlva egy elég nagy démoni erőhullám hagyta el védelmezőm felé irányított kezét. Erre ébredni? Biztos nem lehetett kellemes. Valahol repülés közben térhetett magához. Kész mázli, hogy még időben. Így nem kenődött föl a fára, ami felé tartott, hanem el tudta kapni az egyik ágát. Fellendülve rá, nézett körül. A két lökött csak vihogott, gazdikám szemében kis elégedettség csillant meg. Előbbi „mosolya” még mindig kitartott.
- Jól vagy Kurama úrfi? –Szóltam föl neki aggódva a fára. Csak bólintott, hogy igen. Nem hittem volna, hogy ilyen szúrósan is tud nézni gazdikámra. Na, nem mintha nem lenne igaza…
- Elárulnád, hogy ez mire volt jó Hiei? –Sziszegte neki.
- Te is ezt tetted? –Vetette oda félvállról.
- Mikor is?
- Tegnap. –Fordult el a többiek felé. Védelmezőmön látszott, hogy nem ért semmit. –Nagyon jól emlékszem, hogy verted le Yusukééket, amiért tapizták a kiscsajt. Gondoltam át veszem a szereped.
- Mikor értem én hozzá? –Döbbent le.
- Nemrég még a hasamon aludtál. –Feleltem félszegen. Ez is meglepte de a srácok rátettek még egy lapáttal.
- És ahogy elnéztem kis híján a fenekénél fogva ölelgetted. –Vigyorgott Kuwabara. –Te aztán nem vagy semmi öregem.
- És még te szidtad le tegnap a fiúkat. –Tetézte Hiei. –Hihetetlen. Hogy rá másztál szegény védtelen lányra. –Sóhajtotta.
Kurama arca megint felvette rózsái színét.
- Té-tényleg ilyet tettem? –Pillantott rám riadtan.
- Szerintem az még a csípőm volt. –Morfondíroztam. –És csak a fejed volt a pocimon. Szerintem aranyos voltál. –Mosolyodtam el.
- Bocsánat. –Ugrott le a fáról megszeppenten.
- Semmi baj. –Mosolyom a tegnap kapott rózsára pillantva eltűnt. –Mi törtét vele Kurama úrfi?
- Semmi. –Felelte kedvesen, majd megérintette a virágot. Ettől az újra életre kelt. Talán még szebb volt, mint mikor kaptam.
- Köszönöm! –Ugrottam a nyakába örömömben. Kapott egy újabb puszit is. Úgy tűnt nem bánja, majd ismét útra indultunk.