Édes bosszú

Kicsit mintha megenyhült volna, majd letelepedett a pokrócra, velem szemben.
- Tudod, igazán kár érted. –Kezdte. –Ha nem kerültél volna olyan közel ahhoz a pokolfajzathoz, megérhetnéd a holnapot.
Elég egyértelmű volt a célzás. Ezek szerint azzal akar bosszút állni, hogy engem megöl. Sóhajtottam egyed és keserédes mosolyra húztam a számat.
- Úgy tűnik, a sérültek tudják a legmélyebb sebeket ejteni. Ezek szerint úgy tervezed, nem érem meg az egyhetes kort.
- Egy hetes? –Kicsit meglepettnek látszott. Bólintottam.
- Nem egész egy hete teremtett a barlang, Hiei úrfi tökéletes ellentétének.
- Akkor tényleg egy szent vagy. –Állapította meg.
- Elmondod mi történt? –Kérdeztem rá óvatosan ismét.
- Nem bírnák az idegeid. –Arcára és szemeibe kiült fájdalma. Ebből csak egyvalamire tudtam következtetni.
- Hogy hívták? –Kicsit zavartan nézett rám. –Akit elvesztettél emiatt. –Egészítettem ki magamat.
- Narua. –Szegte le fejét. Fura, de valamiért mindenkinek padlobámúlhatnékja van ilyen helyzetekben. –Ő is rab volt a mágusnál, de különleges képességgel. Az a szemét irányította a cselekedeteinket és a szavainkat, de a gondolatainkat nem tudta. Naruával sokat beszélgettünk telepatikusan. Szerettük egymást és meg akartunk szökni. Nem tudom, hogyan törte meg a varázst arra a kis időre még megpróbálhattuk, de rosszul sült el a dolog. –Fájó volt őt hallgatni. Szavaiból, hol a gyűlölet, hol a fájdalom sugárzott. –Addig jutottunk, ahol megtaláltál. Őt elhamvasztotta a mágus, velem kegyetlenebb volt. Babává változtatott és otthagyott, de előtte még megátkozott. Az átok lényege szerint, ha zsinórban három napot túlélek, visszanyerem felnőtt alakomat, és szabad maradhatok. Azt viszont elfelejtette közölni, hogy egy nap maximum öt percre vagyok látható mások számára, és ha ez idő alatt rám kell találnia és felvennie valakinek. Ez három éve volt.
- Hogy lehet azt túlélni? –Döbbentem le.
- Sehogy. –Válaszolta egyszerűen. –Rendszerint minden nap, vagy minden másnap éhen, vagy szomjan haltam és újra meg újra feltámadtam. –Ettől görcsberándult a gyomrom. Így már nagyon is meg tudtam érteni őt, bár nem vagyok bosszúpárti. –És mindez a miatt a nyamvadt kis korcs miatt. –Sziszegte. –Hogy a jó életbe tudtál összejönni egy ilyennel? –Förmedt rám.
- Úgy, hogy ismerem. Ő nem gonosz. Sosem volt igazán az, és az elmúlt öt évben sokat változott.
- Vettem észre. Sokkal rosszabb lett.
- Miért gondolod?
- Azt leszámítva, hogy képes lett volna otthagyni egy kisbabát az erdő közepén? –Gúnyolódott cinikusan. Ez után sikerült rendesen felbosszantanom azzal, hogy véletlenül kicsúszott a számon egy aprócska észrevételem.
- Sok mindenben hasonlítotok. – Iszonyatos dühbe gurult. Hirtelen felpattant mellőlem és akkorát kaptam visszakézből, hogy a padlóba verve fejem, elájultam.

Eközben gazdikámék még mindig úton voltak. Lemertem volna fogadni, hogy magában bosszankodik, és olyasmikre gondol mint például, hogy: „Miért kellett annak a kis ostobának meghallani azt a borzalmat? Egyáltalán ki mondta neki, hogy szedjen össze minden szemetet a földről?” Yusuke gondolatvilága sem volt egy nagy talány: „Tehát nem leszek egyedülálló apa. Akkor meg kell győznöm Keikót. Babát akarok!!!!!!”
Furán éreztem magam. Zúgott a fejem, szédültem és szinte semmi erőt nem éreztem magamban. Kicsit másképp mint eddig, de hallottam a körülöttem lévő hangokat és mindent értettem is. Először rohanó léptek zaja, majd aggódva szólongattak páran, aztán mintha puffanások lettek volna, végül egy gonosz nevetés, melynek gazdája beszélgetést kezdeményezett.
- Fölöslegesen töritek magatokat. Ezt a pajzsot nem tudjátok áttörni.
- Mit tettél Kimivel, te szemét? –Ordított rá gazdikám. De jó volt hallani a hangját.
- Mármint Akimirával? –Gúnyolódott. –Mert ha jól tudom így nevezted el. Találó. Egy szentnek egy olyan utolsó, aljas, tömeggyilkos, szuka nevét adni. Rád vall.
- Elég! –Szólt közbe Kuwabara, majd egy energia-kitörést éreztem és egy puffanást hallottam.
- Mondtam, hogy nem tudjátok áttörni. –Emlékeztette őket. –Ellenben én…
Megrémítettek e szavak és a közelről érzett energiahullámok. Résnyire sikerült kinyitnom a szemem, így bár elég homályosan, de láttam, ahogy egy elég erős energiagömb száguld Yusukéék felé. Szerencsére el tudtak ugrani a becsapódás előtt. Ennek örültem, bár a hatalmas robbanás meg is ijesztett. Még mindig nagyon zúgott a fejem, és mintha még mindig szivárogna belőle a vérem. A kép alig akart tisztulni, de a hangokat tisztábban halottam.
- Hát nem elképesztő ez a pajzs. –Dühítette tovább gazdzkámékat. –Megismeri az erőmet és átengedi.
- Dögölj meg! –Morogta Yusuke.
- Majd egyszer. –Reagálta le. –De előbb még…
- Meg ne merd próbálni! –Kiabált rá Hiei. A nyitva hagyott mondat és a kiváltott reakció egyértelművé tették, hogy velem akar tenni valamit. Talán épp rám nézett, mikor elhallgatott.
- Ugyan mit tudnál tenni ellene? –Gúnyolódott ismét.
- Az Akaria erdő miatt akarsz bosszúz állni, ugye? –Magamban elmosolyodtam. Elképesztő, hogy Kurama még ilyen helyzetekben is képes nyugodt hangon beszélni.
- Szóval a kis korcs elmondta.
- Hagyd már abba a korcsozást! –Sziszegte Yusuke.
- Igen. Azért. –Siklott át az „utasítás” felett.
- Úgy, hogy Kimit bántod? –Folytatta a faggatást védelmezőm.
- Úgy, hogy megölöm. –Helyesbített.
- Ha csak egy újjal is hozzáérsz… -Reagált egyszerre gazdim és Kuwabara.
- …akkor sem tudtok tenni semmit ellenem. –Fejezte be a félbeszakított mondatot. –És talán jobb is neki így.
- Ezzel mire célzol? –Lepődtek meg, bár úgy láttam Hieien mintha sejtené, és egyáltalán nem tetszett az a gyászos ábrázata. Hogy tud valaki ilyen kivert kutya képet vágni? Ilyenkor az ember szíve szerint odamenne és megölelné, de sajnos nem voltam abban az állapotban.
- Tudtommal, teljes engedelmességgel tartozik a kis korcsnak, vagy nem? –Lépett kicsit előrébb. Így már láttam az arcára telepedő szadista vigyort. Egyértelmű volt, hogy most akar belekezdeni lassú bosszújába és úgy döntött, kiélvezi minden pillanatát.
- De igen. –Válaszolt gazdám lehajtott fejjel.
- Látom neked már ki sem kéne mondanom. –Szélesedett mosolya. –De mégsem tudom kihagyni.
- Nyögd már ki mire célzol! –Visította Kuwabara.
- Örömmel. A kis szentnek engedelmeskednie kell és megtenni mindent, amit gazdája elvár tőle.
- És? –Értetlenkedett Yusuke.
- És ahogy láttam törekszik is erre. Vagyis felmerül a kérdés, hogy vajon nem ez volt-e az egyetlen oka annak, hogy hagyta magát bemocskolni. –Innentől kezdve egyre inkább rászállt gazdikámra. –Igaz imiko? Te mit gondolsz? Volt más, ami megakadályozta, hogy elhányja magát? Elvégre tudja mi vagy. Azt hiszem remekül kijönnétek Akaria mágusával. Sikerült az ő szintjére süllyedned.
- Azt hiszed nekem nem jutott eszembe? –Suttogta leszegett fejjel, bűnbánóan. Csak most értettem meg mit is mondott azon az éjszakén azzal, „kicsi szentem”. Eszembe sem jutott, hogy képes lenne ekkora marhasággal kínozni magát miattam. Legalább kérdezett volna rá! Mégis mitől félt, hogy nem tette? A választól? Bár nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy legalább gyanús legyen, hogy utálja a „gazdikám” megszólítást.
- Mégis milyen eredményt vártál egy szent meggyalázásától? Csak nem képzelted, hogy boldog lehetsz? –Gúnyolódott, majd valami hihetetlenül ördögi kacaj tőrt ki belőle. Nálam meg itt telt be a pohár.
- Az lesz. –Szóltam közbe erőtlenül, miután minden megmaradt energiámat sikerült összeszednem, és feltérdeltem. –Azok leszünk.
Nem igazán érzékeltem a környezetem, de a beálló dermedt csend arra utalt, hogy nagyon is hallották, amit mondtam. Egyre jobban szédültem és zúgott a fejem, de küzdöttem az ájulás ellen. Most nem hagyhattam magam. Most nem hagyhattam cserben. Kazamaru volt szíves odajönni, és hátulról belemarkolva a hajamba megemelni kicsit. Nem volt valami kellemes, de önerőből már nem tudtam volna sokáig tartani magam, úgyhogy tulajdonképpen még hálás is lehetnék neki.
- Látom felébredtél. –„Sas szemed van.” Gondoltam, de beszélni nem igen tudtam volna, és nem akartam pocsékolni azt a kevés energiámat, ami még volt. Alig láttam, de a srácok riadt képét nem lehetett nem észrevenni. –Ekkorát kaptál volna? –Gondolkodott el. –Bocs, de nem kellett volna hozzá hasonlítanod. –Vetette oda flegmán.
- Kimi! –Kiabálta aggódva gazdikám, miután magához tért. Azt hogy mi értelme volt ezután nekimenni az energifalnak, ami vagy kétméternyire hátrarepített, máig nem értem. Szép tőle, hogy félt, de önkínzással nem megy sokra. Szegénykém nincs túl jól.
- Hugi, jól vagy? –Kiabálta kérdését Kuwabara is. Na ha most ki tudtam volna nyitni a számat… „Persze, csak épp a fene tudja mióta ömlik a vér a fejemből, és félholtan lógok valakinek a kezében, aki a hajamnál fogva tart. Kimondhatatlan élmény.” Mondjuk az az arckifejezésükön is látszott, hogy úgy is nézhetek ki, ahogy érzem magam. Majd bevillant valami, amire nem sajnáltam a szót. Nehezen ment, de sikerült Kazamaru szemébe néznem.
- Narua biztos büszke lenne rád. –Nyögtem ki halkan. Nem tudom, hogy a fiúk hallották-e, de azt nagyon jól látták, hogy ezzel sikerült kivívnom magamnak egy újabb pofont. Ismét a padlónak csapódtam. Egy időre elcsendesült minden, csak halk kiáltásokat hallottam, ahogy Kurama és Yusuke megpróbálják visszatartani Hieit. Nem tudom, hogy maradt rá energiám, de kitört belőlem a nevetés. Ezzel mindenkit megleptem, de nem tudtam visszafojtani. Drága védelmezőm, hogy mennyire tud hiányozni a hátad…
- Nem értelek Kazamaru. –Tért magához az említett, rövid mulatozásom után. –Hieien akarsz bosszút állni és azt bántod, aki az elmúlt napokban a gondodat viselte és sajátjaként szeretett?
- Ahogy elnézem így a leghatásosabb. –Válaszolta ridegen. –Nem szívesen bántom pont őt, de nem egyedül az én lelkemen fog száradni a halála. Persze, ha meggyőzöl, hogy ne tegyem… -Sandított Hieire.
- Mit akarsz? –Kapott a lehetőségen gazdikám, bár nem nagyon mert reménykedni. Hisz, ha meg is teszi, amit Kazamaru kér sem biztos, hogy meghagyja a túsz életét, és a fiúk most tehetetlenek.
- Kérd szépen. –Vigyorodott el ismét. –Mondjuk térdre ereszkedve. –Szépen feldúlta a kedélyeket. Még a többiek háborogtak, és Hiei megpróbált magához térni és dönteni, a fejvadász ismét elkapott, úgy ahogy az előbb.
- Megígéred, hogy elengeded, ha megteszem. –Kérdezte szinte már teljesen megsemmisülten gazdikám. A válaszra már nem hagytam időt.
- Ne tedd! –Kértem halkan. Négy döbbent és egy mérges tekintet szegeződött rám. –Ne tedd! Nem halok meg ígérem, csak ne tedd. –Könyörögtem elhaló hangon. Nem akartam, hogy hagyja magát így megalázni miattam. Gazdikám ettől úgy tűnt lebénult, Kazamarunál viszont elszakadt az a bizonyos cérna. Valahogy éreztem a nyakam felé tartó kés jelenlétét, mielőtt elért volna. Kegyetlen látvány mikor egy halálnál az áldozat szemébe néz valaki. Nem Kívántam ezt gazdikámnak és bátyáimnak, úgyhogy becsuktam a szemem mielőtt elért volna a penge. Éreztem, ahogy átfúródik a nyakamon és örültem, hogy még ez előtt ki tudtam ejteni az utolsó szót, amit még akartam: Szeretlek.