Finálé

Csak remélhettem, hogy a címzett hallotta, és elhitte. Miután a kés elért és elmetszette torkomat, még éreztem, hogy zuhanok, ahogy a földetérést is. Hallottam a fiuk kétségbeesett hangját, de reagálni rá képtelen voltam. Szegénykék. Sosem felejtik el, amit láttak. Azt ahogy eltűnik a szememből a fény, nem kellet végignézniük, de látták ahogy Kazamaru kivégez. Látták azt a mozdulatot, ahogy a kés átszúrja a nyakam, ahogy ömleni kezd nyakamból a vér, ahogy véremben ázva a földre zuhanok, és ahogy testem ismét azzá válik, amiből kialakult. Először felfénylett testem, majd mintha csillámport szórt volna szét a szél, eltűnt minden, ami addig voltam.
Állítólag ezután rogyott térdre gazdikám. Egyszerűen nem tudott állva maradni, térdei felmondták a szolgálatot és összecsuklottak.
- Megígérted. –Suttogta maga elé. –Megígérted, hogy nem halsz meg.
Társai ledermedve által mögötte. Nem tudtak mozdulni, talán fel sem tudták fogni még egészen, mi is történt. Kazamaru elégedetten nézte Hiei szenvedését, hisz ez éltette eddig. A remény, hogy egyszer így látja. Nem engedte, hogy a fiúk észrevegyék rajta felismerésének, akárcsak legkisebb jelét is. Halálom után azonnal rájött, hogy bár elérte célját, ez fájdalmán mit sem enyhített. Még mindig gyűlölte gazdikámat, és cseppet sem sajnálta hogy így látja, de ettől neki nem lett jobb.
Mire a bátyuskáim magukhoz tértek, gazdikám már túl volt az első könnycseppeken. Védelmezőm tudott először reagálni a helyzetre, bár maga sem tudta mit tehetne. Odament barátjához, nyugtatólag vállára tette a kezét, hogy jelezze együttérzését és támogatását. Hamarosan Yusuke és Kuwabara is csatlakozott hozzá. Többet akartat segíteni barátjuknak. Ennél mindenképp többet. Legalább mondani valamit. De mit? Mit lehet ilyenkor tenni vagy mondani? Néma csönd sújtotta a termet, amit az tört meg, amitől a leginkább féltem.
Gazdikám fájdalma és gyásza gyűlöletre váltott. Mindent elsöprő haragra. Az első energiahullám, ami előtört testéből, miközben felállt, hátrasodorta barátait. Kis híján a falhoz vágta őket. Hiei körül felcsaptak engedelmes fekete lángcsóvái. Hiába kiabálták barátai, hogy ez őrültség, és emlékeztették, hogy a védőfal vissza fogja verni a támadást. Minta meg sem hallotta volna, folytatta tovább. Még az sem zökkentette ki mikor Kazamaru fél perccel később leengedte pajzsát, bár úgy látszott nem szándékosan. Szemei elkerekedtek, s valahogy képtelen volt koncentrálni, de nem Hieien, vagy a készülődő támadáson akadt meg tekintete. Csak ő vette észre a barlangban kicsit hátrébb felvillanó fényeket. Gazdikám már támadni akart, mikor…
- Semmi értelme. –Zavarta meg egy hang. –Már megbűnhődött.
És tényleg. Mintegy végszóra roskadt össze a jéghideg kőre. Gazdim körül eltűntek a lángok. Csak lassan mert a hang irányába fordulni. Rögtön el is kapott, amint meglátott, és legnagyobb meglepetésemre megcsókolt, méghozzá nem is akárhogy. És még ő akarta, hogy titokban tartsuk mi is van köztünk! Alig több mint egy napig bírta titkolni. Az a csók viszont hihetetlen volt. Olyan erősen és mégis gyengéden ölelt, hogy álmodni sem lehet volna tökéletesebbre. Ajkai szenvedélyesen, mégsem vadul érték az enyémeket. Egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy ott álltunk szorosan összebújva és csókoltuk egymást. Ahogy a csók véget ért még szorosabban ölelt magához. Végre megnyugodott.
- Én is szeretlek. –Suttogta fülembe.
Kuwabara szép nagyokat pislogott a fejlemények láttán.
- Mi van?
- Ezekből egy pár lett? –Hüledezett Yusuke is.
- Kész mázli, hogy még előző este összejöttek. –Sóhajtott megkönnyebbülten Kurama
- Mi? –Visított fel Kazu. –És erről mi miért nem tudunk? –Támadt a rókadémonnak.
- Nem gondolod, hogy közölnöd kellett volna? –Követte barátja példáját Urameshi is. –Mégsem járhat akárki a húgunkkal.
- Akárki? –Sziszegte gazdikám, még mindig engem ölelve. Volt egy olyan érzésem, hogy ez már nem tart sokáig, és hamarosan gyógyíthatom Yusukét.
- Csak finoman. –Kuncogtam, mielőtt elengedtük egymást. Hiei máris fenyegető léptekkel haladt áldozata felé.
- Kit minősítesz te „akárki”-nek?
- Én nem úgy értettem… -Hátrált az áldozat.
- Na megállj csak! –És ezzel kezdetét vette szokásos kis műsoruk.
Mellettük gyorsan fogom fejlődni a gyógyító képességem. Kurama és Kazuma kihasználták a lehetőséget, és üdvözöltek újra az élők sorában. Valamiért nem voltam benne biztos, hogy Kuwabara ölelését túlélem, Kurama pedig természetesen feltette a nagy kérdést.
- Hogy maradtál életben?
- Sehogy. –Elég érdekes képet vágott a válasz hallatán, de mást nem mondhattam. Tényleg nem éltem túl.
- Talán halhatatlan vagy? –Nézett rám „értelmesen” Kazu.
- Nem.-Na, még bugyutább ábrázat.
- Akkor elárulnád mégis hogyan…? –Vette vissza a szót védelmezőm.
- Feltámadtam. –Megint nagyon értelmesen néztek rám, úgyhogy úgy döntöttem nem várom meg, hogy rákérdezzenek. –Hiei úrfihoz tartozok. Hozzá vagyok kötve, és ő még él.
- Vagyis amíg Hiei él addig te is? –Fogta föl Kazu.
- Igen, de fordítva ez sajnos nem mükszik. –Szontyolodtam el.
Kuramáék úgy döntöttek, megpróbálják szétválasztani a két verekedőt mielőtt megölnék egymást. Kazamarurol mindenki megfeledkezett, bár ő sem próbált meg a középpontban maradni. Szörnyen festett. Belegondolva, hogy miken ment keresztül… Az egyetlen épkézláb ötletem az volt, hogy odamentem és megpróbáltam vigasztalni szegényt. Hagyta magát és hamarosan el is aludt. A fiuk először meglepődtek, majd beleegyeztek, hogy ne hagyjuk itt szegényt és vigyük magunkkal. Kuwabara lett a hordár. Reggel hatra vissza is értünk a szállóba, és persze azonnal mehettem főzni. (Yusuke kiskutya szemeinek nem lehet ellenállni.) Időközben örömmel vettem észre, hogy újjászületésem közben kitisztult a ruhám, vagyis nem kell kimosnom, és a fésűre sincs szükségem. Koenma is remekül időzített. Fél kilencre már mind az átjárónál voltunk, de szegény Kazu cipelhette a nemrég még pihekönnyű kisbabából lett fejvedászt.
- Sziasztok. –Kezdte vidáman Koenma, majd a népszaporulat láttán kicsit meglepődött. –A kisasszonyban kit tisztelhetek?
- Kimi vagyok Koenma úrfi. –Mutatkoztam be és nyújtottam kezet. A várt kézfogásból viszont kézcsók lett, amin én meglepődtem, Hiei meg kiakadt.
- El a mancsokkal! Magántulajdon. –Rántott el tőle. –Ha még egyszer hozzá mersz érni szilánkosra töröm a karod. –Fenyegette meg. De legalább magához rántott.
- És ő ki? –Célzott az ájultra.
- Ő Kazamaru úrfi. –Válaszoltam egyszerűen. Mivel láthatóan Hieitől már így is megrettent, többet nem mert kérdezni.
Végül is ahogy gazdikám eredetileg is tervezte, Genkainál kötöttem ki. De Hieiestől. Mivel „védencemet" nem tudtuk hova rakni, őt is oda vittük, amint az emberek világába érkeztünk. Hogy ez a Yukina milyen édes kislány? Azonnal összebarátkoztunk. Genkei anyó is kedves volt, egy-két napig ott tanyázott nála az egész csapat barátnőstől, rokonostól. Yusuke és Kuwabara roppantmód élvezték, hogy ki tudták harcolni, hogy Keiko, Yukiní, Seriyu, Botan és én, versenyt főzzünk.
Szegény Kazamaru csak két nap után tért magához, erre:
- Na de Keiko, kérlek. –Puncsolt Uramashi.
- Nem Yusuke. Felejtsd el! –Válaszolta határozottan.
- Legyen szíved! –Kuncsorgott tovább.
- Szívem az van, de egyetemi végzettségem, lakásom, munkám és férjem még nincs.
- Vőlegényed viszont van. Kezdetnek ez sem rossz. –Hozta fel magát ellenpéldának. –Kérlek! Csak egyetlen babát. Na, Keiko!
- Majd ha olyan helyzetben leszünk, hogy vállalhatjuk. –Próbálta lezárni a vitát.
- És ha sikerül Kazamarut visszaváltoztatni? Akkor ugye örökbe fogadjuk? Babának olyan aranyos volt.
Na, ez után az érintett kijelentette, hogy szívesen börtönbe vonulna, csak vigyék mielőbb. Végül Koenmának kezdett el dolgozni. Hieit még mindig utálja, de mi egész jó barátok lettünk.

- Nagyjából ennyi, úgyhogy édes kisbabám könyörgök, aludj már el. Máskor elég, ha öt percig mesélek neked, most meg már fél órája hallgatod az esti mesét. Kérlek Youko! Segítenem kell Yusuke bácsinak, hogy elkészüljön a felesége születésnapi bulijára, de így nem mehetek el.
- Ne aggódj lányom, így is bírok majd vele.
- Higgye el Genkai mester nem maga miatt akarom, hogy elaludjon.
- Tudom. Különleges egy kisgyerek.
- Az. A vörös haj és zöld szemek miatt Hiei egy álló hónapig azzal gyanúsította Kuramát, hogy megitatott velem valamit, amitől őt Hieinek láttam, és a gyerek az övé.
- De legalább a hűségedben nem kételkedett, és a pici is bebizonyította, hogy apja fia.
- Na igen. Nem tetszett neki, hogy egy pillanatig nem rá figyeltem, és felgyújtotta a lakást.
- Legalább a mosolyát tőled örökölte.
- De természetében száz százalékig apja fia.
- Mit mondtál? –„Ajjaj!”
- Csak azt, hogy szeretlek drágám. –„Segítség!”
- Hihihihihihihi appa!