13. fejezet

Keiko egy pillanatra megdermedt, majd a földön hagyva a könyveket lassan felállt, és szembe fordult Yusukével. Egyikük sem tudott mit mondani, s közben megérkeztek a többiek. �Beszélnem kéne vele.�
- Menj! �Mondta halkan Hieira megfordulva, majd a többiekkel együtt elsétáltak a közelből, hogy egyedül hagyják Keikóval. �Ez az egyik legjobb a barátokban. �Pillantott utánuk Urameshi. �Ki sem kell mondanom. Tudják.� Mosolyodott el. Keiko kezdeményezett, még mielőtt a fiú visszafordult volna felé. Félénken lépkedett előre.
Fél óra telt el azóta, hogy kettesben hagyták őket. Azóta megkezdték a kutakodást, de egyikük sem tudott igazán odafigyelni. Nem mentek messze, de nem hallottak semmit, és nem igazán tudták, hogy ez jó-e vagy rossz. Kuwabara adta fel először.
- Ebből elég! �Fakadt ki. �Nem érdekel, ha épp egymáson vannak, vagy egymás hulláját próbálják elkaparni, én akkor is megnézem mi van velük. Max besegítek ásni.�Azzal megindult arra, ahol a párost hagyták, nyomában a többiekkel.
A két fiatal már nem volt ott. Feltételezték, hogy nem lesznek a közelben, de azért nem tudták megállni, hogy körül ne nézzenek. Végül Anako lelt rájuk. Csöndben odaintette a többieket is a polcok takarásába. Yusuke két könyvespolcsor közt ült befészkelve magát a szűk kis hely egyik sötét sarkába. Újonnan érkezett társaságát nem vette észre, ami elég érthető volt. Ők viszont mosolyogva figyelték egy darabig, ahogy az ölében kuporgó Keikóval csókolózik.

A félhomályban egy női alak rajzolódott ki. Egy erdős területen ácsorgott egy kicsiny tó előtt. Hamarosan megreccsent pár ágy körülötte, és az avar ropogását is hallotta, ahogy a földön heverő száraz, őszi levelek megadják magukat a rájuk nehezedő súly alatt. Nem fordult a hang irányába. Továbbra is csak a víztükröt figyelte, ahogy a holdsarló és csillagok táncolnak a szél kavarta fodrokon. Tudta, hogy a közeledő személy úgyis mellé fog sétálni, és azt is tudta ki ő. Nem kellett sokáig várnia. Egy kedves, hosszúkás pofi dörgölőzött óvatosan a lány karjának, nehogy a feje búbján lévő szarvval megsebezze őt. A lány kedvesen megsimogatta az érkezőt.
- Neked is hiányzik a gazdi, ugye? �Tette fel szomorúan a költői kérdést, amire csak egy halk nyihogás volt a válasz a hozzábújótól. A lány lágyan arrébb tolta a barátságos kis teremtményt ösztönözve, hogy igyon egy kicsit a tóból. Ő engedelmesen kortyolt párat, majd lefeküdt a tópartra és könyörgő szemeit társaságára szegezte. Értve a pillantást letérdelt, finoman végigsimított a teremtmény szőrén, mire az szárnyaival betakarva közelebb húzta a tüneményt. A lány hozzábújt, és simogatta mindaddig, míg az unikornis el nem aludt, majd egy puszit lehelt annak buksijára, és távozott.

A szorgos kutatócsapat már holtfáradt volt a könyvek sokaságának átnyálazásától, és minél többet olvastak, annál többnek tűnt, ami még hátravan. Anako égő szemekkel próbálta kivenni a lámpafényben, mennyit mutat az órája, de a mutatók és a számok elmosódtak előtte.
- Három húsz. �Segítette ki Hieira.
- Mennyi? �Élénkült fel a lány. �Már négy órám sincs a reggeli ébresztőig. �Tőrt le. �Aludni akarok. �Mondta nyűgös, könyörgő hangon. Már-már elsírta magát.
- Menny csak, én még maradok. �Jelentette ki a démonlány határozottan, majd egy újabb könyvet vett a kezébe.
- Hiei, most már elég lesz! �Vette ki kezéből Kurama. �Majd tanítás után folytatjuk legközelebb is. Ideje pihenni.
- Menjetek csak. �Vont vállat. �Én még nem vagyok álmos. Jó éjt! �Megpróbálta visszaszerezni a könyvet, de nem sikerült.
- Neked is pihenned kéne egy kicsit. �Tanácsolta a rókadémon.
- De én nem vagyok álmos. �Ezzel csak azt érte el, hogy barátja kedves tekintete szigorúra váltson. �Jó, még ez a könyv és megyek. �Ismét megpróbálta megszerezni a kötetet, de nem járt nagyobb sikerrel.
- Majd legközelebb, tanítás után. �Zárta le a témát Kurama, mire Hieira bevágta a durcit, és karba tett kézzel fordította el fejét sértődötten.
- Hiei, ne csináld ezt légyszives! �Kezdett el atyáskodni a rókadémon. �Majd honlap elolvashatod. �Semmi reakció. Közelebb ment hozzá, és megpróbálta maga felé fordítani, de a lány megmakacsolta magát és nem volt hajlandó megmozdulni. �Ne gyerekeskedj már. �Sóhajtotta fáradtan a rókadémon, majd ismét megpróbálta. Ezúttal sikerült. Legalábbis arra az időre, még Hieira kikapta a fiú kezéből az áhított könyvet és hátrébb ugrott. Kuwabara már nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végül úgy döntött, hogy inkább aludna végre, és elköszönve társaitól elindult a szobájába.
- Jól van, elviheted haza, csak hozd vissza holnapra. �Egyezett bele Kurama, a könyvét ölelgető, boci szemű lány láttán. Az elmosolyodott, majd előre küldte barátját és Anakót azzal, hogy ő még meglátogatja a mosdót, és majd beéri Anát útközben.

- Mindig ilyen? �Érdeklődött a lány egy folyosón haladva.
- Makacsabb is volt már. Amit a fejébe vesz, abból nem enged. �Tájékoztatta. �De ezt ilyen formában még nem láttam megnyilvánulni nála. Őszintén szólva el sem tudnám képzelni, hogy Hiei azután is így viselkedjen, miután visszakapta a régi testét. Bár biztos aranyos lenne. �Mosolyodott el.
A továbbiakban csöndesen sétálgattak, majd Anako hirtelen megtorpant. Fényt látott kiszűrődni az egyik teremből, ami kíváncsivá tette. A résnyire nyitott ajtóhoz sétált és bekukucskált rajta. Kurama is követte példáját. Az ajtó egy kisebb előadó terembe nyílt. Hét-nyolc soron keresztül koncentrikus körökben, székek voltak elhelyezve lépcsőzetesen lefelé egy tíz méteres sugarú leparkettázott színpadszerűség körül. Ezt derékig érő korlát ölelte körül, aminek peremén ott ült Kira. Csak a színpad közepe volt halványan megvilágítva. A lány félénken érintette annak talajára egyik lábát, majd el is kapta. Ő tovább ücsörgött a korláton, és figyelte, ahogy a varázs hat.
A kör közepén lassan két alak bontakozott ki a halvány világítás fényében. Az egyik, tizenhét éves önmaga volt, a másik egy fiú. Rövid királykék haja volt és kedvesen csillogó mélybarna szemei. Fél fejjel lehetett magasabb a lánynál, finoman kidolgozott testalkata volt. Nem az a tipikus sportolói, inkább csak annyira, hogy izmai látható formát öltsenek. A fényben két gyűrű csillant meg, mire Kira is a sajátjára pillantott, ami még mindig ugyanúgy ékesítette kezét, mint akkor. Szemei könnybe lábadtak. Visszaemelte tekintetét a párosra és tovább figyelte őket. A lány csettintett, s megszólalt a zene. Egy lassú szerelmes szám kezdődött, amire a páros összebújva kezdett táncolni. Idővel táncuk, a zenéhez igazodva, lendületesebbé, szenvedélyesebbé vált, majd egy forgás közben jéggé vált alattuk a talaj, s cipőik korcsolyává. Szabadon siklottak a jégen, tovább folytatva táncukat, amit forgások és egy-egy dobás tarkított, de az aggódó fiú félelme egyszer sem vált valóra. Mindig sikerült elkapnia partnerét. A tánc hamarosan ismét változni kezdett, és ismét egy forgás közben. Cipőik is visszaváltoztak, ahogy a levegőbe emelkedve folytatták még, a zene hallatszott, s annak megszakadásával lágy csókot leheltek egymás ajkaira. Ez volt az utolsó, mielőtt a varázs szertefoszlott volna. Nem maradt belőle más, csak az zene utolsó felcsendülő hangja, ami még vízhangzott pár pillanat ereéig a teremben, mielőtt elhalt volna, és a korlát szélén ücsörgő, könnyáztatta arcú lány. A sós cseppek még mindig az előbbi szám ritmusára törtek elő szemeiből, de testét nem rázta zokogás.
A két leskelődő ámulva figyelte a történteket, különösen Kurama, mivel semmit sem értett. Látta, hogy amint megjelent a két alak a színpad közepén, Anako megremegett, s majdnem el is ájult. A fiúnak kellett őt megtartania, de a lány rá sem nézett. Képtelen volt levenni szemét a párosról, és valószínűleg megszólalni se tudott volna. A zenét meghallva könnyek szöktek a szemeibe. Megbűvölve figyelte a táncot, bár látását néha elhomályosították, egyre sűrűbben potyogó könnycseppjei. Kuramát is megragadta a látvány, de képtelen volt elvonatkoztatni attól, hogy az egészből nem ért semmit. A két alak eltűnése után Ana is magához tért, és azonnal elhagyta a helységet rókadémonostól.
- Mi volt ez az egész? �Kérdezte kicsit zaklatottan, de annál nagyobb kíváncsisággal a lányt.
- Emlékkivetítés. Pontosabban Kira és Seto szalagavató tánca. �Kurama alig értelmesebb tekintetét látva letörölte az utolsó könnycseppet is arcáról, és folytatta. �Nálunk az a szokás, hogy a végzős diákok a szalagavatón táncolnak. A tánc bármilyen koreográfiát követhet, csak az az egy szabálya van, hogy földön, jégen, és levegőben is táncolni kell benne. Abban az évben, különleges eset lévén, felkérték őket egy saját, külön produkcióra. Ezt láthattad most.
- Gyönyörűen oldották meg. �Látta be a démon is.
- Ezt a táncot azóta is gyakran emlegetik. Állítólag még a kőszívű Kasharut is meghatotta, és a többi teremben lévő is könnyes szemekkel tapsolt a meghatottságtól a végén. Nem hittem volna, hogy valaha is láthatom. �Nehezedett ismét könnyfátyol szemeire.
Kira észre sem vette Anako és Kurama jelenlétét, így az sem tűnt fel neki, mikor azok elhagyták a termet. Bizonytalanul lépett ismét a padlóra, s sétált a kör közepére. A terem most is úgy volt megvilágítva mint akkor, csak ő változott négyévnyit, és most egyedül volt. A párja nélkül. Halkan ismét felcsendült az a szám, és ő ismét táncolni kezdett rá, akárcsak akkor. Nem tűnt fel neki az idő. Mozdulatai maguktól követték egymást. Már a jégen siklott, mikor egy feketeköpenyes, csuklyás alak is megjelent a semmiből és bekapcsolódott a jól ismert táncba. Finoman ölelte, majd dobta a magasba a lány, majd mikor elkapta, arcáról lehullott a csuklya. Ugyanolyan féltőn nézett az a barna szempár, mint annak idején, csak a kék fürtök voltak kicsivel hosszabbak. Nemsoká ismét a levegőbe emelkedtek, és egy ugyanolyan gyengéd csókkal zárták le táncukat, mint négy éve, majd a földre ereszkedtek. Ismét megcsillant a két gyűrű, de ezúttal Kira kezén, és nyakláncán volt egy-egy.
- Ezt nem lenne szabad. Túl kockázatos. �Aggodalmaskodott a lány, párjához bújva.
- Nem lesz semmi baj. �Nyugtatgatta egy selymesen búgó hang. �Tudom, meddig maradhatok gond nélkül. Megérzem, ha vissza kell mennem. �Suttogta kedvese fülébe, majd finoman megcsókolta őt. Egy örökkévalóságnak tűnő percekig voltak így.
- Térj vissza, kérlek. �Próbált finoman eltávolodni a lány, de az ölelésből ő sem tudott engedni. �Menj vissza a testedbe, kérlek. A varázslat már így is csak ingatagon tudja életben tartani, és ha kiszökdösöl belőle és arra használod az erődet, hogy megtestesülj, azzal csak gyengítesz rajta.
- Rendben visszamegyek. �Sóhajtotta. �Csak még egy pár percet had maradjak. �Súgta, majd ismét megcsókolta. Aztán újra és újra, végül mindketten eltűntek a teremből.