14. fejezet

Hieira amint visszaért a Shivari házba, lerúgta magáról cipőit, beviharzott a szobájába, lehuppant az ágyra, és felkapcsolta az amelletti éjjeliszekrényen lévő kislámpát. Azonnal nekikezdett a kiharcolt kötet olvasásának. Halk léptek nesze törte meg a ház csendjét, de ez most nagyon nem tudta érdekelni. Kopogás hangját verte vissza a szoba, de oda se figyelt rá. Valaki lenyomta a kilincset látva, hogy a szobából fény szűrődik ki, de erre sem reagált. Anako lépett be a szobába, de abban a pillanatban, ahogy megpillantotta Hieirát, ő eltűnt.
Na, ezt már észrevette. Egy idegen, fényűzően berendezett kis szobában találta magát. Körbenézve egy egyre élesebben kirajzolódó alakot pillantott meg közeledni a hangulatvilágításos szoba egy homályosabb része felől. A közeledő nemsoká formát öltött, egy középmagas, helyes, sötét hajú és szemű fiú személyében. Hieira hamar ráismert.
- Neked mostam be reggel, ugye? �Jelent meg gonosz kis félvigyor arcán. A fiú is elmosolyodott.
- Nem hittem volna, hogy elég időd maradt megfigyelni az arcomat. �Felelte lágyan. �Hisz csak pár pillanat volt az egész.
- Mit akarsz? Még egyet? �Gonoszkodott tovább, de a mosolyt nem sikerült letörölnie a srác arcáról.
- Nem. Azért idéztelek ide, hogy bocsánatot kérhessek a reggeli faragatlanságomért. �Hieira már ettől is rendesen ledöbben, de mikor a fiú meghajolt előtte és kezet csókolt, már abszolút nem tudta mit higgyen, és ez az arcára is kiült.
- Hát, ööö� megbocsátva. �Nyögte ki nagy nehezen.
- Hálásan köszönöm. �Hajolt meg ismét a fiú. �Esetleg megkínálhatlak valamivel? �Mióta lánnyá változott, többször is csábította a gondolat, hogy leigya magát a sárga földig, most mégsem tartotta jó ötletnek az alkoholt.
- Egy hazaút jól esne. �Válaszolta közönyösen. A srác felnevetett.
- Én inkább egy italra gondoltam kedvesem. ��Kedvesed ám az a jó édes anyád!� Morogta magában.
- Köszönöm nem. �Udvariaskodott. �Inkább haza mennék. Késő van.
- Ezt sajnálattal hallom. Pedig szerettelek volna jobban megismerni. ��Vagy inkább megkettyinteni, mi? Felejtsd el, bájgúnár!�
- Nincs bennem semmi érdekes. �Vont vállat. �Mit vigyorog ez, mint akit utcalányhoz visznek? Nem igaz, hogy nem görcsöl a képe. Ráadásul az idegbaj kerülget ettől a nyálas alaktól.�
- Engem nagyon is érdekelsz, és ha jól tudom, még nincs barátod. ��Ez az! Kurama!�
- Rosszul tudod. Van, és roppant féltékeny típus, úgyhogy kérlek, juttass haza. �Kezdett elfogyni a türelme, és ez hangján is hallatszott.
- Ne légy ilyen elutasító! �Kérte nyájasan. �Maradj még! �Hieirának elege lett a helyzetből, s megindult a kijárat felé. �Vendéglátója� nem értett egyet a döntéssel, így úgy határozott tesz ellene, minek következtében az ajtó becsukódott a lány előtt. �De utálom ezt a varázslatot.� Morogta magában, felidézve az egyenruha felvételének körülményeit. �Sajnálom drága. Nem így akartam, de ha veled másképp nem lehet� �Most más volt a hangja, s mintha a mosolya is változott volna.
- Mit akarsz? �Sziszegte a lány.
- Már mondtam. �Közeledett felé. �Megismerni. �Száját eszelős vigyorra húzta, ahogy közelebb ért Hieirához, majd megállt előtte, állánál fogva feljebb emelte a lány fejét, és úgy folytatta. �Közelebbről. Sokkal közelebbről. �Azzal megpróbálta megcsókolni.
A démonlányt először lebénította a döbbenet, majd még időben magához térve, ellökte magától a fiút, egy hatalmas pofon kíséretében. Az megtántorodott kicsit, miközben Hieira eltávolodott tőle.
- Meg ne merd próbálni még egyszer! �Kiabált rá dühösen.
- Attól tartok édesem, ezt a kívánságodat nem teljesíthetem. �Vigyorgott tovább, s közben letörölte a szája sarkából előbuggyanó vércseppet. �Nem szoktam hozzá a visszautasításhoz, és nem is tűröm.
- Nem érdekelsz. Akkor is elmegyek. �Jelentette ki dühösen, de határozottan.
Ezt követően egyet hátralépet, aztán próbált még egyet, de ez már nem sikerült. Ettől még idegesebb lett. Görcsösen próbálta mozgatni végtagjait, de csak fejét tudta. A fiú ismét közeledni kezdett felé. Lassú kimért léptekkel haladt az áldozattá vált teremtés irányába, mint aki ki akarja élvezni annak minden kétségbeesett pillanatát. Hieira maga sem akarta beismerni, de tényleg kezdett kétségbe esni a bénultságtól, és a közeledő személy tekintetétől.
- Hiába próbálkozol tündérkém. �Állt meg előtte alig pár centivel a fiú. �Bénító varázs van rajtad. Nem fogsz tudni mozdulni, még úgy nem akarom. �Emelte fel ismét a kiszemelt fejét, annak állánál fogva.
Ő megpróbálta elkapni fejét a közeledő útjából, de mozgásszabadsága nélkül nem volt esélye. Csak annyira telt tőle, hogy amilyen szorosa csak tudta, összezárta ajkait, és összeszorította fogait. A fiú ezúttal meg tudta csókolni, bár mindkét kezére szüksége volt, hogy tartani tudja a lány fejét. Ő maga nem igazán tudta megállapítani, hogy várhatóan a gyomra fogja-e előbb felmondani a szolgálatot az undortól, vagy könnyei tőrnek elő a tehetetlen düh és kétségbeesés hatására. Érezte, hogy a varázs ellen még régi erejével sem lenne esélye, és ez még jobban megrémítette. A csók lassan véget ért, s a fiú egy pillanatra távolodni látszott, de Hieirának csalódnia kellett.
- Dögölj meg! �Sziszegte gyűlölettel teli hangon, mikor a srác átkarolta.
- Kár a hangodért. �Sóhajtotta. �Szerettem volna hallani közben, de ha így beszélsz velem�
Fél pillanattal később a lány már egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani. Sem végtagjai nem engedelmeskedtek, sem ajkai vagy hangja. Már biztos rég összeesett volna, ha a varázslat nem tartja. Végül tudatosult benne teljes kiszolgáltatottsága, s keserű könnyei utat törtek maguknak arcára, miközben a fiú lassan csókolgatni kezdte nyakát, és kigombolni blúzát, amiről hazaérkezve Anako azonnal visszavonta varázslatát.
Ezalatt a Shivari házban Ana elég hamar feleszmélt. Biztosra vette, hogy vendége barátai nem ismernek idéző varázslatokat, és a tanács értesítette volna családját, ha valamiért magukhoz hívják Hieirát, így kizártnak tartotta, hogy ez legyen az idézés oka. Szüleit nem akarta felverni lévén, hogy most ők sem tudnának többet tenni, mint maga Anako. A cselekvésre viszont nem volt sok idő. Eszeveszett tempóban kezdett el kutatni a szobában valami után, ami a démonlányé. Ez nem tűnt túl könnyű feladatnak, mivel nem épp bőröndökkel megrakodva jött ide. Végül az ágyban talált rá egy vékony madzagon függő gyöngyre. Mivel ilyesmivel otthon még nem találkozott, remélte, hogy Hieiráé. Kezei közé fogta, koncentrálni kezdett, aztán mormolni valamit, majd eltűnt.
Kurama már jó ideje forgolódott álmatlanul ágyában. Először ezt simán ráfogta a szomszédos szobából érkező finom kis hangokra, amiket átlagos ember meg nem hallott volna. De Yusuke bármilyen energikusnak is bizonyul, már ők is elcsitultak egy ideje. Akárhányszor becsukta szemét, Kirát látta maga előtt. Egyszer a lány könnyáztatta arcát, és a mérhetetlen fájdalmat tükröző szemeket, máskor azt, ahogy korábbi énje táncolt a színpadon, és bújt férje karjaiba boldog, szerelmes tekintetével kísérve annak minden mozdulatát. Nem igazán értette, mért kísértik ezek a képek, hisz látott már annyi szörnyűséget démon korában, amikbe egy átlag ember talán bele is őrülne. Gondolatmenete megszakadt egy közeli puffanásnak köszönhetően. Automatikusan követte a hang irányát, s nemsoká pár szobával odébb találta meg annak forrását. Belépve meglepő látvány tárult elé, de egy másodpercig sem habozott odamenni. Hieira állt neki háttal, vele szemben Anako, aki épp egy, a padlón heverő fiút rúgott arrébb. A démonlány mozdulatlansága meglepte, de hamarosan megkapta a válasz.
- Bénító varázslat, ugye? �Szegezte a kérdést kedvesen Anako Hieirának. A válaszra csak következtetni tudott. Ismét lehunyta szemeit, kezeit a démonlány vállára tette és koncentrálni kezdett, majd egy Kuramáék számára érthetetlen szöveget mormolt. A rókadémon ezalatt próbálta felmérni a helyzetet. Az eszméletlenül heverő fiú a földön ismerős volt neki, de nem jött rá honnan. Hieirárá nézve viszont megzavarodott. Arcát könny áztatta, blúza a földön volt, s ő maga mintha ott sem lett volna. Szemei nem mutattak semmit, csak üresen csillogtak. Amint a varázs hatott a lány összeesett. Talán ez térítette magához úgy-ahogy. Kurama azonnal ugrott segíteni neki, de nem várt reakcióba ütközött.
- Hiei jól vagy? �Guggolt barátja mellé aggódva. Ő nem válaszolt csak felpillantott rá, majd riadtan ellökte a közeléből, és ő maga is hátrálni kezdett. Minden ízében reszketett, de megpróbált talpon maradni. Kurama ismét közeledni akart, de a lány minden lépésnél kettőt hátrált. Most nem számított neki, hogy legjobb barátjáról van szó. Ő is csak egy férfi. �Hiei� �Lehelte a rókadémon. Nem tudta elhinni, hogy legjobb barátja így néz rá, hogy így retteg tőle. Összeszorult a szíve a lány láttán.
- Ne gyere a közelembe! �Ez volt az első mondat, amit Kurama ismételt közeledési kísérletére válaszul kapott. Hieirának már nem volt hova hátrálnia.
- Hiei kérlek, nyugodj meg. �Hangja lágy volt és kedves, de ez most nem segített.
- Azt mondtam, maradj ott! �Kezdett el kiabálni. A fiú egy pillanatra megtorpant, míg Anako megrémült. �Hagyj békén! Ne gyere a közelembe! �Ahogy félelme kezdett hisztérikus formát ölteni, Kurama szíve egyre közelebb állt ahhoz, hogy megszakadjon. Anako viszont halálra rémült. Ki rohant a szobából és célba vette az egyetlent, akiben reménykedett, hogy segíteni tud.
Aznap éjjel Kira sem tudott aludni, csak ruhátlanul hánykolódott az ágyban. Aggódott, hogy mi lesz. Hogy Seto időben visszatért-e teste börtönébe, vagy elkésett és oda az utolsó remény is. Egy idő után megelégelte a forgolódást. Fölkelt, fölkapott magára egy hálóinget, s az ablakhoz sétált. Fölnézve az égre, furcsa előérzete támadt. �Valami nincs rendben.� Két percen belül valaki eszeveszett kopogásba kezdett ajtaja előtt, majd feltépte azt. Rémült tanítványa viharzott be zilálva a szobába. Ana csak remélhette, hogy Kira ugyanabba a szobába költözött be, ahol annak idején Setóval volt, és örült, hogy nem tévedett. A nőhöz rohanva elkapta annak kezét, s megpróbálta maga után rángatni.
- Kérem asszonyom, segítsen! �Fogta könyörgőre. A nő ugyan nem értett semmit az egészből, de nem feltételezte, hogy Anako egy pók miatt akadna ki ennyire. Fél pillanattal később már abban a szobában voltak, ahonnét Ana Kiráért ment. A helyzet azóta csak romlott. Hieira hisztérikusan kiabálta válogatás nélkül a szörnyűségeket arra vonatkozólag, hogy belefáradt az egészbe, és jobb lenne ha véget érne. Ha véget érne az élete, mert függetlenül attól, hogy milyen testben van, mindig ugyan azt tapasztalja. Az élet ugyanúgy bánik vele imikóként, mint démonlányként. Válogatott szörnyűségekkel kínozza, és ő már belefáradt. Feladja. Kurama megszólalni sem tudott, s lassan az ő könnyei is eleredtek. Kirát kicsit sokkolta a látvány, de megpróbált minél higgadtabb maradni. Hieira csak még hisztérikusabb lett a lány látványától mondván, hogy hiába született eleven szerencsétlenségnek, közönséget nem kér. A nő viszont, mint aki meg sem halja ment felé egyenesen. Hamarosan belátta, hogy finoman nem fogja tudni megnyugtatni a lányt, így az erejét használta. Kezeit kinyújtotta, s mintha csuklójából törtek volna elő az erős szalagok. Ezek lekötözték Hieira kezeit, majd a nő felé repítették egyetlen rántással. Nemsoká nekicsapódott Kirának, a szalagok elengedték, s helyettük a nő fogta hátra kezeit. Majd ismét erejét használva késztette a lányt, hogy szemeibe nézzen. A két fekete szempár egyszerre ragyogott fel, majd csukódott le, aztán egy átláthatatlan energiafal ölelte körül a kettőst, elzárva őket a kíváncsi szemek elől.