19. fejezet

- Látom az önbarnító varázslatok, még nem mennek. �Csóválta a fejét a lány. �Kétség kívül jól áll neked a vörös, de nem az arcodon. �Kurama ettől csak tovább vörösödött.
- É-é-én sosem mondtam ilyesmit. �Nyögte ki nagy nehezen.
- Nem is azt kérdeztem, hogy mondtad-e. �Emlékeztette. Kívülről nyugodtnak és kíváncsinak látszott, de belül jókat kacagott a fiú ábrázatán és ismételt szerencsétlenkedésén. Szegény rókadémon! Olyan képet vágott, mint aki aknára ült.
- Te Anako! �Lépett a Kuramáékat érdeklődve és visszafojtott kuncogással figyelő lányhoz Yusuke. �Ne segítsünk neki? �Az arcán elterülő gonosz, sokat sejtető vigyorból Ana tudta, hogy nem épp klasszikus értelemben véve akar segíteni a fiú.
- Mire gondolsz? �Kérdezett vissza ördögi mosollyal az arcán, mire Yusuke a füléhez hajolt és sugdosni kezdett valamit.
- Nem válaszolsz? �Mosolygott kedvesen a démonra Kira. �Na! Mond el mért mondta ezt a menyasszonyod! �Puncsolta.
- Hát�ööö�izé. �Hebegte. �Még Kurama, még! Ne hagyd abba, kérlek! Kíváncsi vagyok, meddig tudom visszafojtani a röhögést.� Gondolta Kira kárörvendőn. A fiú már majdnem kinyögött valami értelmesnek tűnőt, amikor a semmiből egy jó nagy adag víz ömlött a fejére. �Remek. Égek is, ázok is.� Nézett végig magán a démon. Ana és Yusuke jót nevettek a jeleneten. Ezért még Hieira és Kazu is felfüggesztették a verekedést.
- Ázott róka! ��Csodálkozott� el Kuwabara Kuramára mutatva.
- Nade Anako! �Szólt rá a tanárnő.
- Bocsánat. �Szégyellte el magát. A nő a fejét csóválta.
- Nem kellett volna így spórolnod a vízzel. Van bőven.
- Majd legközelebb jobban igyekszem. �Mosolyodott el.
- Köszönöm. �Nézett szemrehányón Kirára a rókadémon.
- Nyugi Rókucika, nem fog kikopni a bundád egy kis víztől. �Mosolygott rá. �Tényleg! Mért rókázott le Kazuma? �Erre általános röhögőgörcs lett a társaság reakciója, leszámítva Kurama duzzogását. �Nem úgy értettem! �Szólt a társaságra Kira, hatástalanul.
- Pukkadjatok meg! �Azzal a rókadémon otthagyta őket.

A társaság nem sokkal ezután elcsitult. Kira is elment, a többiek pedig folytatták az olvasgatást. Kuramát aznap már nem látták. Ő a könyvtárban keresgélt, majd onnan egyenesen a szobájába ment. Már késő este volt, ezért kicsit meglepte, hogy a kihaltnak hitt folyosón Kira jött vele szembe. A nő amint meglátta, akaratlanul is kuncogni kezdett, persze erre a rókadémon is bevágta a durcit.
- Jajj, ne nézz így. �Kérte nevetve. �Nem volt szándékos.
- Ez így nem túl meggyőző. �Fintorodott el Kurama.
- Hidd el, én tényleg nem akartam! �Kezdett el hízelegni. �Na! Ne haragudj! �Bújt hozzá. A démon megint kezdett zavarba jönni. �Légyszi! �Adott neki egy puszit.
- E-elhiszem. �Vörösödött tovább. �Egyébként mit keresel itt ilyenkor? �Próbálta másra terelni a szót.
- Csak rámjött a főzhetnék. �Mosolyogta. �Jössz?
- Persze. Mért ne? �Mosolygott mostmár ő is.

- Jó éjt! �Nyomott egy puszit Anako Hieira arcára. Már csak ők ketten voltak a démonlány szobájában. Elég későre járt, úgyhogy a lány becsukta a kezében lévő könyvet és indult volna lefeküdni.
- Ilyen korán? �Érdeklődött zavartan Hieira. �De lusta vagy! �Csóválta meg a fejét.
- Igaz. Alig van hajnali kettő. �Nézett rá szúrósan. �Elképesztő hogy ellustultam mostanában. Legutóbb is átaludtam vagy két órát. ��Szörnyülködött.� �A többi szorgos ember bezzeg alig alszik nyolcat egy nap.
- Jó, jó, igazad van. �Szégyellte el magát a démonlány. �Jó éjszakát!
Ana szépen kiment a szobából, és megindult a sajátja, majd a fürdőszoba felé. Kész felüdülést jelentett neki a langyos zuhany. Kilépve alóla kicsit megtörölgette, aztán coffba fogta haját. Ekkor villant be neki valami. Visszament a szobájába. Szinte hallotta az ágy hívogató szavait, de ellen kellett állnia.
Hieira megpróbált koncentrálni és tovább olvasni, de nemigen jött össze neki. Becsukta és lerakta a könyvet, lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt aludni. Nyakig betakarózott, lehunyta szemeit, de álom nem jött rájuk. Megint egy sötét éjszaka, és ő megint egyedül van, mint előző este. Szemei felpattantak. Nem akarta visszacsukni őket, mert az ő arcát látta maga előtt. Megpróbált nem rá gondolni, de egyre rosszabb lett. Újra érezni kezdte annak a fiúnak az érintését, felrémlett előtte a csók, és a tudat, hogy itt erre bárki képes. Nehezen ismerte be, de félt. Lassan kezdett paranoiássá is válni, úgy érezte figyelik. Kis híján szívinfartust kapott, mikor meghallotta az ajtó nyílását. Halk léptekkel sétált valaki az ágyhoz. Érezte, ahogy az lassan besüpped, de nem mert megfordulni és megnézni miért. �Látogatója� mocorgott egy keveset, majd hirtelen átölelte.
- Ne nyúlj hozzám! �Szakadt ki Hieirából, s közben lelökte magáról az ölelő kezet és megfordult.
- Nyugi! �Szólt rá Anako.
- A-ana? �Lepődött meg. �Mit keresel te itt?
- A te szobádban? �Kérdezett vissza. �A gumikacsám. Nélküle nem tudok elaludni. Nem láttad? �Nézett rá kiskutya szemekkel. �Ez megbuggyant.�
- Majd holnap megkeressük, jó? �Gügyögte válaszul.
- Kösziiiiii! �Csillantak fel a szemei, majd szorosan átölelt. �Addig pótolnád? �Kérlelte.
- Bocs, nem tudok átváltozni. �Egyre kínosabban érezte magát, mióta Ana félig-meddig rajta feküdt.
- Nem baj. Őt is csak ölelgetni szoktam. �Mosolyogta. �Szép álmokat! �Adott neki egy újabb puszit, s nem sokkal később már aludtak is.

Közben Kiráék is remekül elvoltak a konyhában.
- Nem rossz. �Jelentette ki Kurama, megkóstolva a már majdnem kész vacsorát.
- Mész onnét?! �Szólt rá a nő, és játékosan rácsapott a kezére. �Ha tudtam volna, hogy nem bírsz tőle nyugton maradni, veled teríttetek.
- Ez igazán nem volt szép. �Nyafogta Kurama. Úgy nézett rá, mint egy kiskutya, akit most tett ki a gazdi az utcára. �Szegény Ana. Minden tanítványodat vered? �Fájlalta mancsát.
- Tudtommal nem vagy a tanítványom. �Reagálta le, majd egy gonosz kis mosoly jelent meg az arcán. �Vagy talán mégis segítség kell a járáshoz? �Utalt vissza a nemrégi szerencsétlenkedés-sorozatra.
- Ez betalált. �Ismerte el kicsik belepirulva a rókadémon. �Ugye tudod, hogy ez most övön aluli volt.
- Igen. Tisztában vagyok vele, hogy az ember lábai derék alatt vannak. �Közben a már megterített asztalra rakva művét.
- Biológiából ötös voltál, ugye? �Kérdezte mosolyogva a démon.
- Eltaláltad. �Mosolygott vissza. Szedni akart a tányérokra, de Kurama elkapta a kezét.
- Hagyd, majd én. Ha már segíteni nem engedtél�
- Én hívtalak magammal. �Emlékeztette. �Elég pofátlan dolog lett volna.
- Rosszabb, mint a reggeli ügyetlenkedésemmel cikizni?
- Én csak felajánlottam a segítségem. �Pislogott rá ártatlanul, s közben asztalhoz ültek és nekiláttak az evésnek.
- Hol tanultál meg így főzni? Ez tényleg isteni. �Szólalt meg a második adag közben Kurama. Kira azóta már végzett és el is mosogatott maga után, így csak társalogni ült vissza.
- Komolyan ízlik, vagy csak azért mondod, mert ahogy a MENYASSZONYOD is mondta �Oda vagy értem�? �Piszkálódott a költői kérdéssel. Szegény fiú kis híján félrenyelt. �Egyébként otthon. Vagyis ott ahol az ideérkezésem előtt éltem. �Sóhajtotta.
- Nem hiányzik? �Kíváncsiskodott finoman.
- Ugyan mi?
- Például a családod. �Vágta rá. Anyja miatt ez volt az első, ami eszébe jutott.
- Nemigen volt. �Sóhajtotta. A fiú kérdő tekintetét látva, folytatta. �A bátyám nagyon hiányzott egy darabig, de ő már akkor külföldön dolgozott, amikor én még nem tudtam erről a világról. Néha az az érzésem volt, hogy ha nem írtunk volna neki, meg is feledkezik arról, hogy vagyunk. Legalábbis az évi egy-két levél és hívás erre utalt. A húgaim már akkor az idegeimre mentek. Nem elég, hogy eszük gyakorlatilag semmi, még az a kevés is a fiúkon, a lógáson és a káromkodáson járt. Sosem értettem, hogy hogyan tudnak még álmukban is veszekedni. Ráadásul tizenegy és tizenhárom évesen. És miattuk szabadidőm gyakorlatilag nem volt. Legkésőbb négyre minden nap haza kellett érnem, mert akkor jött meg a kisebbik az iskolából, és egyedül nem lehettek otthon. Nem voltak épp megbízhatóak. Anyámat nagyon szerettem. Sok mindent tanultam tőle és remekül is dolgoztunk együtt, ha a ház körüli munkákról volt szó. A baj csak az, hogy neki nem lehetett megfelelni. Megmagyarázni valamit pedig végképp nem. Ha történt valami aminek csak a végeredményét látta, akkor ő magában rögtön el is döntötte, hogy mit akar hinni az üggyel kapcsolatban és abból nem engedett. Ennyi.
- Tehát nem bántad meg a döntésed. �Vonta le a következtetést hallgatósága. �Annak ellenére sem, amiket ki kellett állnod.
- Nem. Soha. �Mosolyodott el. �A nehézségek ellenére sem. Öt csodálatos évet töltöttem a férjemmel és ez nekem bármit megért. Másra nincs és nem is volt szükségem rajta kívül.
- Ez kicsit inkább menekülésnek hangzik. �Jutott a fiú eszébe.
- Talán mindkettőnk részéről az is volt részben. �Gondolt bele. �Szerettük egymást, ezért szükségünk is volt a másikra. Lehet, hogy egymáshoz menekültünk az addigi életünk elöl, de nem így lett volna, ha nem igazi a szerelmünk. Mert gondolom erre akartál kilyukadni.
- Igen. �Ismerte be. �Megfordult a fejemben. �Kira csak elmosolyodott.
- Nem vártam, hogy megértsd. Elmagyarázni sem igazán lehet.
- Azért próbáld meg, kérlek.