21. fejezet

Még éjszaka volt, mikor Hieira felriadt. Maga mellé pillantva az ágyra, Anakót már nem találta ott. �Ha már képes volt egy ilyen hülye dumával előjönni, hogy ne maradjak egyedül estére, akkor igazán kibírhatta volna még ezt a pár órát reggelig.� Morogta magában. Hát igen. Már akkor is elég nyilvánvaló volt, hogy hirtelen nem jutott eszébe jobb kifogás a lánynak. Normális esetben ezzel azonnal le is buktatta volna Hiei, de most tényleg jobb volt, hogy nem kellett egyedül maradnia. Legalábbis azt hitte, hogy nem kellett, de mint a mellékelt ábra mutatta, Ana nem maradhatott túl sokáig.
- Keresel valakit? �Hieira kis híján szívrohamot kapott, de szerencsére a hangot felismerte.
- A frászt hozod rám Kurama. �Hurrogta le. �Ha meg akarsz szabadulni tőlem, hogy hazamehess, igazán választhattál volna valami kíméletesebb módot. �Hallatszott, ahogy a démon elmosolyodik a sötétben, majd elindult a lány felé.
- Nem lettél kicsit szívbajos, mióta nővé változtál? �Tette fel a költői kérdést az ágy szélére ülve, elég közel barátjához.
- Csak a múlteste óta. �Fintorogta.
- Sajnálom. Nem akartalak emlékeztetni rá. �Hangja most is kedves volt, mint mindig.
- Mit keresel te itt ilyenkor? Nem kéne aludnod? �Sandított rá gyanakvóan.
- Az nekem sem megy könnyebben, mint neked. �Mondta egy szép nagy sóhaj kíséretében, majd kedvesen rákérdezett. �Mi a baj?
- Miből gondolod, hogy van? �Nem sikerült túl jól adnia az ártatlant.
- Hiei! �Szólt rá. �Tényleg azt hiszed, hogy át tudsz verni? Ennél azért jobban ismerlek.
- Talán haza kéne mennetek. �Kezdte maga elé meredve. �Ez nagyon elhúzódhat és gondolom nektek is lenne jobb dolgotok. Mellesleg Koenmának is mindig van pár feladata. Le merném fogadni, hogy Yusukééknek már nagyon hiányzik egy jó kis harc. Nekem most úgysem vennétek hasznomat. Túl gyenge vagyok. �A végére megremegett a hangja.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. �Karolta át vigasztalásul. �Nem az erőd miatt vagyunk a barátaid, és szerintem Yusuke sem bánja annyira, hogy van egy kis nyugi. �Hangja kedvesen, mosolygósan csengett. Legnagyobb meglepetésére Hieira is viszonozta az ölelést.
- Kösz. Ügyes próbálkozás volt, de te is tudod, hogy igazam van. �Csak úgy sugárzott a szavaiból a szomorúság és a beletörődés. �Már magamat sem tudom megvédeni. �Kis híján elsírta magát. �Így fölösleges a csapatban tartanotok.
- Ez butaság. A barátunk vagy. Nem az erőd miatt tartozol hozzánk. Ilyen alapon Kuwabarát is folyton otthon kéne hagynunk. �Sikerült elérnie célját, Hiei egy pillanatra elmosolyodott.
- Most még Hígagyú is erősebb nálam. �Változott vissza. Kurama finoman megemelt a lány fejét az állánál fogva.
- Nagyon kérlek, hagyd ezt abba. �Mondta a szemébe. �Hozzánk tarozol és kész. Nincs ezen mit megvitatni.
Hieira lesütötte tekintetét és megpróbálta fejét is leszegni, de Kurama nem akarta hagyni. Nem akarta, hogy a lány akárcsak egy pillanatra is elhiggye, hogy igaza lehet. Miközben próbálta megtartani a démonlány állát, saját fejét is egyre lejjebb hajtotta. Hieira tanácstalanul felpillantott, elveszett egymásban a kér tekintet, majd megszűntek gondolkodni és ajkaik egy gyengéd csókban forrtak össze. Majd mégegyben, és mégegyben. Egyre szenvedélyesebben csókolóztak, s közben újra átölelték egymást. Kurama lágyan simított végig a lány combján, becsúsztatva kezét a rövid kis hálóing alá. Finoman simogatta őt egyre feljebb és feljebb haladva a hátán, s hamarosan megszabadította a fölöslegessé vált ruhadarabtól. Ez volt az egyetlen, ami Hieira kecses testét takarta. Magához ölelte a lányt, majd egy pillanatra megtorpant.
- Biztos vagy benne? �Lehelte kérdését a lány fülébe. Az válaszul csak megcsókolta, majd ő is nekilátott a vetkőztetésnek. Nemsoká minden ruhadarab a földön hevert, míg ők egymáson az ágyban. Kurama vigyázva mozgott, hogy még véletlenül se okozzon fájdalmat, közben csókokkal halmozta el partnere testét. Kéjes sóhajok hagyták el mindkettejük ajkait, ahogy a beteljesülés felé haladtak. Átszeretkezték az éjszakát, s végül csak egy-egy halk kis nyögés jelezte elszabadult vágyaik csúcspontját. Kimerülten bújtak össze. Kurama szorosan, óvón ölelte a hozzábújó Hieirát, s lassan elszenderedtek.

Anako egy ismeretlen, kísérteties erdőben találta magát. Az égen ragyogtak a csillagok, és a telihold ezüstös fénye is bevilágította a tájat. Tudta, nem otthon van. Nem a varázsvilágban. Próbált hazajutni, de sem a szokásos kis labdacsok, sem más varázslat nem engedte. Kezdett egyre rémültebbé válni. Fenyegető, vadállati morgást hallott maga mögül. Nem gondolkodott, csak futott, maga sem tudta hova, vagy merre. Meg-megbotladozott, majd végül elesett. Egy hatalmas szörny magasodott fölé. Megbénult a félelemtő. A vérszomjas vadállat kimért léptekkel közeledett felé, nyáltócsákat hagyva maga után mintha ki akarná élvezni az áldozata szemében tükröződő félelmet és rettegést. Aztán elrugaszkodott. Ana becsukta szemeit. Tudta, hogy itt a vég és elfogadta, de félt, rettegett a haláltól. Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt számára, még várta, hogy a vad elérje. Vérfagyasztó üvöltés törte meg az éjszaka csendjét, Anako szemei akaratlanul is felpattantak. Döbbenetes látvány tárult szemei elé. A szörnyeteg arcára földöntúli fájdalom ült ki, majd teste darabokban hullt a földre. Most talán még jobban félt. Nem tudta mi tehette ezt, de ha a karmai közé kerül� Hirtelen fény villant szemeibe, ahogy meredten bámulta, ami a szörnyből maradt. A fény forrásának irányába kapta fejét. Egy kardról verődött vissza a hold ezüstös csillogása, majd az hamarosan eltűnt. Egy árny csúsztatta vissza a fegyvert a hüvelyébe, majd megindult a rémült lány felé. Az reszketve próbált a földön kúszva hátrálni, de mivel minden ízében reszketett, nem juthatott messzire. Nemsokára egy fának ütközött. Nem tehetett mást, riadtan várta mi fog történni. Szemeivel a közeledő árny minden apró mozdulatát követte. A homályból egy emberi alak kezdett kirajzolódni. Egy férfi alakja. Amint kilépett a fák árnyékából, a hold megvilágította arcát. Ana legnagyobb meglepetésére, egy nála alig idősebb fiú rajzolódott ki előtte a holdfényben. Fekete haja volt, és amennyire a lány ki tudta venni, sötét szemei. Hogy pontosan milyen színűek, azt nem tudta megállapítani, de akkor nem is igen érdekelte. A fiú célba ért, majd kezet nyújtott neki, hogy felsegítse. Ana elfogadta a gesztust.
- Ha nem tudsz magadra vigyázni, inkább maradj itthon. �Hurrogta le megmentője. �Ez az erdő veszélyes.
- Szerinted nem vettem észre? �Akadt ki. �Az a valami majdnem megevett. �Mutatott a szörny maradványaira.
- Mostmár nem fog. �Intézte el egy vállrándítással. �Egyébként szívesen. �Ana rendesen zavarba jött.
- Bo-bocsánat. �Dadogta leszegett fejjel. �Köszönöm. �Megmentője csak morgott valamit, majd elindult arra amerről jött. �Várj! �Kérte kétségbeesetten Anako. �Hova mész?
- Menj haza kislány! �Csak ennyi volt a válasz, és a fiú eltűnt.
- De nem tudok. �Motyogta maga elé a lány, majd térdre rogyott. �Azt sem tudom, hogy kerültem ide. �Amint kimondta, egy könnycsepp hagyta el a szemét, majd azt sebesen követte a többi. Keservesen zokogott kezeibe temetve arcát.
- Így nem jutsz messzire. �A �bölcs� megállapítás ismét a fiútól jött, de ezúttal valamivel kedvesebb volt. A lány mellet ereszkedett fél térdre. Anako gondolkodás nélkül borult a karjaiba és sírta ki magát, ezzel rendesen meglepve a srácot. Sután átölelte, és simogatta a lány haját egy darabig, majd� �Ideje lenne indulnunk. �Ana bólintva jelezte egyetértését, s eltávolodva megmentőjétől, letörölte könnyeit. �Hol laksz?
- Azt nem mondhatom meg. �Szipogta.
- Köszönöm a bizalmat. Kiérdemeltem. �Az ironikus hangnem kis bűntudatot ébresztett a lányban, de a varázsvilágot akkorsem árulhatja el. �Elárulnád, hogyan vezesselek haza, ha nem tudom, merre menjünk?
- Sajnálom, de senkinek sem árulhatom el. Csak vezess, kérlek egy olyan helyre, ahol használhatom a varázserőmet. �Ezen a fiú meglepődött.
- Varázserő? Sajnálom kislány, de�
- Anako a nevem. �Szakította félbe.
- Ezt elárulhatod? �Most sem spórolt a gúnnyal a hangjában. Ana inkább nem válaszolt.
- Mit akartál mondani? �Terelte el a szót.
- Csak azt, hogy ebben a világban ilyesmit nem lehet használni. Itt nincs varázslat. �Anában egy világ dőlt össze.
- Nem mehetek haza? Soha többé nem� �Hangja elcsuklott. Ismét sírni kezdett. �Nem. Nem, az nem lehet. �Teljesen összetört, s ismét megmentőjéhez bújt.
A fiú kezdte magát egyre rutinosabbnak érezni. �Na, ez eltart még egy ideig.� Beletörődően sóhajtott egyet, majd elhelyezkedett egy fa tövében, nekidőlt a törzsének, és átkarolva Anát hagyta, hogy a lány a karjaiba bújva kisírja magát. Anako nem is okozott csalódást. Vagy egy órát megállás nélkül sírt, mire kezdtek kifogyni könnyei, és lassan ő is beletörődött sorsába. Feladta.
- Köszönöm a segítséget. �Szipogta, kicsit eltávolodva megmentőjétől. Meglátva a lány arcát, azonnal megszánta őt.
- Tudod, már mihez kezdesz? �Válaszul csak nemet bólintott. �Ne vágj már ilyen képet! �Kérte. �Ebben a világban sem csak ez van. �Biccentett a szörny maradványai felé. �Ana szemébe ettől ismét csak könnyek gyűltek.
Vissza akart bújni megmentőjéhez, de másképp alakult. A fiú, maga sem tudta miért, megcsókolta. Anako nem ellenkezett. Sem ereje, sem kedve nem volt hozzá. A csók végképp összezavarta, de ez tűnt az egyetlen biztos pontnak. Ajkaik elváltak, zavartan néztek egymás szemébe. Most valahogy olyan másnak látták a másikat, bár eddig sem taszította őket a látvány. Ezúttal Ana kezdeményezett. A csókok megállíthatatlanul követték egymást. Most semmi sem érdekelte őket, különösen a lányt. Nem akart gondolkodni, csak az érzéseit követni. Tetszett neki a fiú, nagyon is és nem akarta elszalasztani az alkalmat. Vágyott rá, bár valószínűnek tartotta, hogy csak erre az éjszakára kell neki. Nem tudott mit tenni ellene, az érzései elragadták. Lassan megfosztották egymást a ruhadaraboktól és átadták magukat, a másik teste okozta gyönyöröknek.