23. fejezet

Hieirát ezzel sikerült kellőképp ledöbbentenie. Csak pár másodperc késéssel értette meg, hogy ez is volt a célja. Nem egy rossz nyugtatási módszer, bár nem is a legtisztességesebb. Ennek szellemében a lány úgy döntött a csók végére, hogy búcsúzóul megharapja.
- Ezt megérdemeltem. �Kurama realista megállapításával Hieira is egyetértett.
- De meg ám. �Ettől függetlenül a rókadémon nem engedte el a lányt. A csók után letörölte a szája sarkából eredő vércsíkot, majd magához ölelte Hieirát.
- Ne haragudj! �Puncsolta. �Tényleg nem akartalak megsérteni vagy megbántani. Tudod, hogy szándékosan sosem tenném. �A démonlányban felelevenedtek az elmúlt napok emlékei. Ahogy Kurama reagált a �halálhírére�, ahogy a tábortűznél viselkedett és beszélt róla�
- Persze, hogy tudom. �Mostmár tényleg megnyugodott.
- El kell ismernem, a harapást leszámítva elég jól csókolsz. �Hieira arca ismét vörös lett a méregtől.
- Kurama! �Fogcsikorgatva próbálta visszafogni magát, amit barátja roppant mókásnak talált, még a démonlány oldalba nem csípte. Lévén, hogy elég érzékeny az ilyesmire, jó nagyot ugrott hátra, majd megbotlott az ágyban, és ráesett.
- Csípsz is harapsz is? Nem lettél kicsit szívbajos, mióta nővé változtál? ��Legalább ne idéznéd magad.�
- Csak a tegnapelőtti este óta. ��Remek, né is kezdem.� Temette egyik kezébe arcát.
- Sajnálom. Nem akartalak emlékeztetni rá. � Hangjában a szokásos kedvesség csengett.
- Abba hagynád?! �Fakadt ki. �Ne idézgesd magad folyton! Semmi kedvem mégegyszer lejátszani ezt a beszélgetést.
- Mégegyszer? Én nem emlékszek, hogy� �Végre leesett neki, hogy mikor mondhatta. �Ezzel a dumával szedtelek fel?�
- Ki ne merd mondani! �Megadóan emelte fel kezeit.
- Oké. �Aztán egy hírtelen ötlettől vezérelve, miközben leengedte őket, az egyikből egy rózsaostor tekeredett Hieira köré, amivel az ölébe rántotta. A lány fülig vörösödött. �Ugyanmár. �Mosolygott rá Kurama. �Azokhoz képest, amiket te összeálmodhattál� �A démonlány beletörődően sóhajtott.
- Gondolom, ezentúl ezt felemlegeted még párszor.
- Talán még pár napig. Aztán már csak a visszaváltozásod után. ��Mi sem természetesebb?!�
- Jó éjt!
- Ne-neked is! ��Most rajtam fog aludni. �Nézett rá értelmesen. �Nem. Már alszik is.�

Hieira már meg sem lepődött, mikor álma ott folytatódott, ahol abbamaradt. Kora reggel ébredt arra, hogy valaki aki át is karolja, az arcát cirógatja.
- Ne haragudj! Nem akartalak felébreszteni. �Duruzsolta a fülébe egy kedves hang.
- Nem is sikerült. �Fel se nyitva szemeit motyogta, Kuramához bújva. �Elvégre most is álmodok.� A fiú halhatóan elmosolyodott, majd megcsókolta menyasszonyát. �Azt hittem tökéletes vagy.
- Valami rosszat tettem? �Lepődött meg. �Csak nem tart egyéjszakás kis kalandnak?!�
- Tudtommal a bujaság a hét főbűn egyike. �Még mindig félkómás volt, de most már legalább elmosolyodott. Ebben a rókadémon is követte példáját.
- Ha rólunk van szó, nem. �És ismét megcsókolta. Hieira nem ellenkezett. �Elvégre csak egy álom. És egyáltalán nem rossz.�
Mindebből és a folytatásból, a valóságban Kurama csak annyit tapasztalt, hogy a rajta alvó lány nagyon aranyos mikor elpirul, egyértelműen beazonosítható kis hangocskákat ad ki olykor, kicsit szorosabban öleli őt, valamint olykor-olykor elhangzik saját neve, (nem is akárhogy) és az �Én is szeretlek.� Ténymegállapítás. �Talán jobb is ha nem tudom, pontosan miket is álmodik.� Finoman szólva is kínosan érezte magát, de nagy nehezen azért el tudott aludni. Reggel viszont�
Hieira szokásához híven nyűgösen ébredt. Nem mintha általában egy mosolygós alkat lenne. Kinyitva szemeit, a vigyorgó rókadémonéival találta szembe magát.
- Na, milyen voltam este? �Egy szempillantás alatt felélénkült a lány, és el is vörösödött. �Tudod, hogy beszélsz álmodban? Na nem mintha más hangokat nem adnál ki. Amúgy én is szeretlek. �A lány szeretett volna láthatatlanul kicsire összemenni, de nem jött össze.

Anakónak sem volt rossz éjszakája. Ezt a napot is együtt töltötte Hieirával, de egyikük sem igazán tudott figyelni az olvasottakra, függetlenül attól, hogy a démonlány mennyire könnyebbült meg Kurama távoztával. Az iskolában Yusukéék hozták a formájukat. Kurama figyelt az órákon és szorgalmasan jegyzetelt, Yusuke és Kuwabara ha be is mentek órára, akkor is csak aludni. Keiko szorgalmasan nyaggatta is őket ezért és közben végezte munkáját a könyvtárban. Egyik órájukra át kellett menniük egy üvegházba, gyógynövénytanra. Az a kedves, alacsony, gömbölyded tanárnő tanította neki, aki annak idején Kasharuval intézkedett a �póktól riadt� Hieira ügyében. Épp Kirával beszélgetett. Ő nem figyelte az érkező osztály tagjait, de Kuramán látszott, hogy nincs minden rendben.
- Valami baj van haver? �Érdeklődött suttogva Yusuke.
- Dehogy. �Ezt egy fejrázással nyomatékosította, de nem sikerült valami hitelesre.
- Nem úgy nézel ki. ��Gratulálok Kuwabara! Megint sikerült észrevenned a nyilvánvalót.� Ezen megállapítását inkább nem mondta ki. A fiukra nézve látta, hogy úgysem fognak nyugton maradni, így a lényegtelenebb részét előadta a történteknek.
- Kira tudja, ki vagyok.
- Honnét? �Döbbentek le.
- Tőlem.
- Ha magad döntöttél úgy, hogy elmondod, akkor mi a baj? �Kuwabara még az előző választ próbálta megemészteni.
- Semmi Yusuke, csak meglepett a reakciója. �Kérdő tekintettel találta szembe magát. �Szinte elő dolga volt megkérdezni, hogy a mezei rókákhoz hasonlóan egy démonróka is lehet-e bolhás.
- Kínos lehetett beismerni. �Kuwabara ezen megállapítása egy látványos orrba vágással lett jutalmazva.
- Marha! �Kurama feje kegyetlenül vörös lett a méregtől, és ezen az sem javított, hogy Kazu vagy öt métert röpült az ütéstől. Persze ennek is meg lett az eredménye. A lányok ha lehet méginkább olvadoztak a �helyes, elbűvölő, és erős álomhercegtől�, a fiúk végre belátták, hogy Kurama nem lehet lány, és vagy meg akarták tanulni az előbbi mozdulatsort vagy félni kezdtek tőle, a tanárnő pedig kedvességét megőrizve csóválta meg rosszallóan a fejét, és tipegett az áldozathoz.
- Szép volt! �Állapította meg tárgyilagosan Kira, a repülő Kuwabara után nézve, még mielőtt az földet ért volna.
- Köszönöm. �Pislogta zavartan, majd ismét a nő hangját hallotta meg, de ezúttal a fejében.
- �Öreg róka, nem vén róka.�
- �Nem vagyok öreg.� �Kérte ki magának.
- �Csak alig több mint ezer.�
- �Egy démonnál ez nem olyan sok.�
- �Ugye nem haragszol a tegnapi miatt?� �Hangja most másképp csengett. Mintha bűntudata lenne.
- �Nem.� �Szomorította el az emlékeztető, bár ezt próbálta leplezni. � �De szerintem akkor is tovább kéne lépned. Már egy éve halott. Nem zárkózhatsz el örökké.�
- �Nem is teszem. Még azelőtt továbblépek, hogy ti itthagynátok az iskolát.� �Ez a kijelentés roppantmód felélénkítette Kuramaát, és egy pillanatig talán reményt is adott neki. ��Kérlek, ne értsd félre.� �Többre már nem volt idejük, mert a sérült és az őt ellátó tanárnéni visszaértek. Kira elment.
A nap folyamán még egyszer egymásba botlottak, de ennek sem lett boldogabb vége.
A nő a táncteremben gyakorolt. Pontosabban csak elfoglalta magát. Nem a szalagavató tánccal, csak hagyta, hogy a zene irányítsa hol földön, hol jégen vagy épp levegőben. Közben ruhája is folyamatosan változott. A zene hallatára Kurama is bement a terembe, most egész közel a �színpadhoz�, és onnan figyelte a csukott szemmel, kecsesen mozgó lányt. A zene végével mosolyogva tapsolta meg őt, ezzel felfedve ottlétét. Kira nem tagadta meglepettségét.
- Neked nem órán kéne lenned?
- Ilyenkor? �Kocogtatta meg óráját. A nő is ránézett.
- Jesszus! Elkések a saját órámról. �Visszaváltozott és már száguldott is volna az Anakóval megbeszélt tanóra helyszínére, de Kurama elkapta a karját.
- Várj! �Kérte kedvesen. �Mért mondtad délután, hogy tovább lépsz mielőtt mi elmegyünk, de ne reménykedjek.
- Nem egészen ezt mondtam. �Szokatlan komolysággal helyesbített, de meglátva a fiú felcsillanó szemeit, még hozzátette. -Persze ettől még igazad van. Ne haragudj, kérlek a nyersségemért, csak nem akarok hamis reményt ébreszteni.
- Ki a másik? �Ismét csalódia kellet, de feladni nem akarta.
- Nincs másik. Legalábbis hagyományos értelemben nincs. De kérlek, ne faggass.
- Rendben. �Szegte le fejét. Kira ismét el akart menni mellette, de most sem sikerült. Kurama maga felé fordítva átkarolta és megcsókolta. Szorosan ölelte, és a nő nem ellenkezett, bár nem is viszonozta. Érezte a csókból, hogy a fiú érzései igenis komolyak, é nem akart rontani a helyzeten. Akaratlanul is eszébe jutotta azok az idők, mikor még nem tudott erről a világról, és Seto olykor hetekre, vagy hónapokra eltűnt. Ilyenkor sehogy sem tudta elérni őt. A telefonnal nem ment semmire, és közös ismerősük sem volt, akivel üzenhetett volna. Csak várta a szokott helyükön minden nap ugyanaddig. Magyarázatot sosem kapott. Csak annyit, hogy szerelme nem mondhatja el az igazat, hazudni meg nem akar. A csók lassan véget ért, de Kurama ajkai csak egy-két centire távolodtak el. �Bocsánat, csak� �Suttogta.
- Tudom. �Lassan kibontakozott az ölelésből, és kisétált a teremből, magára hagyva a rókadémont. Tényleg átérezte a helyzetét, de saját érzései ellen tehetetlen volt. Sajnálta őt, de Setót szerette.