24. fejezet

A hetek és hónapok gyorsan követték egymást, de nem változott sokminden. Anako úgy öntött a hátralévő két tanévét egyre rövidíti, így Kirával erre koncentráltak. Megtanulta a kétéves tananyagot és eddig a vizsgákat is könnyen vette, de nem állt le a tanulással. Tananyagon kívül is megtaníttatott magának pár dolgot, nevezetesen táncolni, olyan varázslatokat, amiket kevesen tudnak és még kevesebben használnak, és harcolni. Természetesen ez utóbbi ment a legnehezebbe. Közben pedig folytatta álombéli randiait, és egyre biztosabb lett benne, hogy nem csak egyszerű álmokról van szó. Ez ügyben kutakodott is, de még a fiú nevét sem sikerült kiderítenie. Az éjszakákat Hieira szobájában töltötte. Eleinte csak azért, hogy a lány még ne legyen egyedül, aztán már csak megszokásból. Kira Anako tanítása mellett betanította a szalagavató táncot és szorgosan bosszantotta Kasharut. Éjelente olykor találkozott férjével, de egyre ritkábban, mivel egyre veszélyesebbnek bizonyult. Yusuke és Keiko összeházasodtak. Az esküvő gyönyörű volt, de sajnos nem tökéletes. Yusuke legnagyobb mérgére, két perccel az előtt, hogy felvágták volna a tortát Kuwabara eltaknyolt, s így fejest ugrott a tortába. A vacsora közelébe márcsak lekötözve engedték. Anako etette. Kurama Kira iránti érzései nem gyengültek, de ebből több konfliktus nem lett. Hieira is remekül elvolt éjelente �álmai Kuramájával�, és ameddig lehetett kihasználta a suli alóli felmentettségét. Magával az iskolába járással később sem volt gondja. Az ottléttel annál inkább. Az órák nagy részét olvasásra használta fel, amit vagy észrevettek tanárai vagy nem. Ezen felül csak azzal az egy-két féltékenységi jelenettel voltak gondok, amiket Kurama is szorgosan viszonzott, ha épp valaki megpróbált a �jegyesek� közé állni. Mindent egybevéve jól elvolt a csapat, aztán egy nap�
- Sajnálom lányom, hogy csak most szóltam, de velük kellett először közölnöm. �Mentegetőzött egy öreg hang.
- Semmi baj. �Mosolyogta. �Mikor indultak.
- Tíz perce sem.
- Mindenki ment? �Válaszul csak egy bólintást kapott. �Hol van?
- Egy kisebb, de veszélyes dimenzióban. �A nő az öreg pillantásából is megértette, hogy hol. Falfehérré sápadt, majd elrohant.

- Sokat kell még mennünk? �Nyavalyogta Kuwabara fél óra menetelés után.
- Honnét kéne tudnom? �Urameshi türelme igencsak fogytán volt már. �Csak annyit mondtak, hogy valahol ebben a dimenzióban van, és hogy ez a kis vacak mutatja az utat. �Lóbált meg egy ingát, ami most egy domb irányába mutatott.
- Ne rinyálj már! �Hát igen. Hieira hozta a formáját. �Alig harminc kilométer átmérőjű ez a nyamvadt dimenzió. Csak túléled.
- Tudod, ez a határtalan kedvesség az egyetlen, ami arra utal, hogy valaha Hiei voltál.
- Mi az, hogy valaha? �Sziszegte. �Én még mindig Hiei vagyok, csak átmenetileg ebben a testben.
- Ahogy elnézem nagyon is jól megvagy benne. Biztos, hogy vissza akarsz változni?
- Szóval erre megy ki az egész. �Boldogabb ugyan nem lett sejtésétől, de legalább tudni vélte, hogy mire számíthat Kuwabarától. �Anako! �A lány kérdőn nézett rá. �Kérlek, adj egy labdacsot Hígagyúnak. Hazamegy.
- Miért? �Yusuke is csak értetlenül pislogott. Egyedül Kurama sejtette az okot.
- Elég nyilvánvaló, hogy semmi kedve segíteni. Senkit sem kényszerítettem rá, hogy eljöjjön otthonról vagy, hogy eddig maradjon. Nem kötelező segítenetek. Remélem ez csak neki nem volt világos. Bárki bármikor itthagyhat. �Erre egyáltalán nem számítottak. Most sem dühös, sem sértett nem volt, egyszerűen csak kimondta amit érzett és gondolt. Talán némi kis csalódottság volt a hangjában, de semmi más.
- Nem így értettem. �Szegte le fejét Kazu. �A barátom vagy, nem hagylak itt.
- A barátság egy érzés és nem kötelesség. �Ugyanolyan érzéketlen maradt. �Nem �kell� itt maradnod, ha nem akarsz. Menj csak haza.
- Nem megyek sehova. �Nem várta meg a reakciót, kikapta az ingát Yusuke kezéből, és tovább ment. Apránként mindenki követte, legvégül Kurama és Hieira.
- Nem voltál túl szigorú?!
- Csak tényeket közöltem. �Vont vállat. �Nem vagyok senkinek sem a kötelessége. Világ életemben egyedül voltam, és eddig is kibírtam. �Kurama erre csak mosolyogva átkarolta a vállánál.
- Már rég nem vagy egyedül.
- Nézőpont kérdése. �De azért rámosolygott.
Az út további része csöndesen telt. Még néhány órán keresztül követték az ingát, de a Shagen igazgatóúr által említett veszélyekből, egyel sem találkoztak. Aztán hirtelen kiugrott az inga Kuwabara kezéből és nyílegyenesen száguldott egyetlen pont felé. A csapat futva követte a fénylő tárgyat. Egy kicsi, kerek ezüstkeretes tükör mellett találtak rá a fűben.
- Ez volt az? �Érdeklődte meg csalódottan csodálkozva Kazu. Hieira csak bólintott.
- Emiatt a kis vacak miatt ez az egész galiba? �Azt a hitetlenkedő arckifejezést szavakba nem lehet önteni.
- Akkor már csak Gamaru kell. �Mosolyogta Keiko, a démonlánynak adva a tükröt.
- Csak ő tudja visszafordítani a varázslatot? �Hieira kétkedésére Anako válaszolt.
- Bocs, de ez van. �Aztán a két máguslány mintha megdermedt volna.
- Keiko jól vagy?
- Álljatok szorosan egymás mellé Yusuke! �Utasította halkan, figyelembe se véve férje aggodalmát. �Hányan lehetnek Ana?
- Nem igazán tudom. �Mindketten koncentráltak. �A közelben alig többen tíznél, de jön a többi is.
- Kik? �A kérdés logikus volt, de Kurama nem kapott választ.
Pontosabban nem a lányoktól. Az amúgy sem bizalomgerjesztő helyet szürkületi sötétség lepte el, majd a környező fák lombjai közül susogások és reccsenések hallatszottak. Anako és Keiko egy varázsigét kezdtek el mormolni háttal állva egymásnak, de úgy, hogy a többiek köztük legyenek. Egyszerre tárták ki kezüket, ezzel két-két energiafalat emelve. A négy fal épp időben nőtt össze a csapat körül, nemsokkal az előtt, hogy az előbbi hangok kiváltói feltűntek volna. Fekete, tépázottnak tűnő, izzószemű kísérteteknek látszó lények száguldoztak feléjük a levegőben. A lányokon látszott, hogy minden egyes becsapódás után nehezebben tartják a pajzsot, míg visszaverődött ellenfeleik nemhogy nem sérülnek, de visító nevetésük sem halkul. A földön kisebb, tenyérnyi méretű törpék zsongtak kacarászva. Kuwabara még édesnek is találta őket, még meg nem villantották éles fogaikat, hogy átrágják magukat a pajzson. A föld enyhén megremeget, majd mégegyszer és mégegyszer.
- Jó volt veletek srácok. Örülök, hogy megismerhettelek titeket. �Nyögte Anako, egyre nehezebben megtartva a pajzsot.
- Mi van? �Kazu visítása most senkit sem érdekelt.
- Mik ezek? Mi folyik itt? �Hieira is pánikolt, mint mindenki.
- Csapdába sétáltunk. �Keiko sem bírta jobban mint Ana. �A tükröt csalinak hagyták itt.
- Ahogy elnézem, ez nem személyre szól. �Próbált higgadtan gondolkodni Kurama. �Mért akarnak megölni?
- Éhesek. �Ana hangja elhalkult, fáradt.
- Én ugyan nem leszek kaja! �Yusuke igen elszántnak tűnt. �Fölaprítjuk őket és kész.
- Egyetértek Urameshi. �A szellemkard máris ott fénylett Kuwabara kezében.
- És vele mihez kezdünk? �Kurama érdeklődésének tárgya egy két-három méter magas sziklatestű szörny volt, akinek a lépteitől remegett a föld.
- Az kérlek egy kőmanó. �Mosolyodott el kínjában Anako. �Aki nem akarja, hogy sokáig nyámnyogjanak rajta, ne vele etesse meg magát.
- Én ebben a testben fel nem fordulok! �Hieira hisztije csak Yusuke és Kazu képére nem csalt mosolyt.
- Már nem bírjuk sokáig. �Aggodalmaskodott Keiko.
- Ahogy elnézem a férjednek nagyon harcolhatnékja van. Átveszem a pajzsot pár pillanatra, addig te is készülj! �A lány csak bólintott Ana javaslatára.
Leengedte kezeit és összekulcsolva őket, egy varázsigét kezdett el mormolni. Anako még hat másodpercig bírta tartani a falakat, de Keikónak ez elég volt. Mire az energiamező megszűnt, ő már egy tűzostorral a kezében vehette fel a harcot a fekete �kísértetekkel�. Yusuke egy ideig még elcsodálkozgatott volna, de egy törpe kiharapott egy darabot a lábából. Kuwabara és Kurama is felvették a harcot szokásos fegyvereikkel. Hieira egy ideig Anakót támogatta, majd ők is besegítettek. A démonlány kardal, Ana peddik kisebb fényvarázslatokkal késztette meghátrálásra a többieket.
- Ezek annyian vannak mint az oroszok. �Bosszankodott Kazu a kicsi, harapós teremtmények miatt.
- Azt hiszed én nem vettem észre Kuwabara? �Yusuke megint nem volt valami türelmes, de feleségéhez már más hangnemben szólt. �Édesem! Ezekre a röpködő ocsmányságokra nem hat a rei-gan.
- Ezekre csak a tűzfegyverek hatnak, és az �oroszokat� is vízzel a legkönnyebb elintézni. �Azzal kijelentését demonstrálta is, rögtön két példányon.
- Szép volt drágám. �Mosolyodott el egy pillanatra.
- Köszönöm szívem. �Keiko is elmosolyodott, és kacsintott egyet.
- Ne most édelegjetek!
- Nyugodj meg Hieira! �Kedveskedett Anako. �Ezt úgysem valószínű, hogy túléljük. Ahhoz egy csoda kéne.
Ez a kijelentés senkit sem vidított fel túlzottan, de a helyzetüket tekintve el kellett ismerniük, hogy realista volt. Csak Keiko volt képes irtani a �kísérteteket�, amiknek száma az �oroszokéval� együtt egyre csak növekedett, és a kőmanó sem volt már olyan messze. Ráadásul megjelent még két másik is. A talaj egyre inkább remegett tőlük, megnehezítve a harcot. Talán ez lehetett az egyik oka annak, hogy a csapat tagjai egyre távolabb sodródtak egymástól. Keiko Yusuke és Kuwabara közelében maradt. Ő a légitámadást hárította, még a két fiú a törpék irtásával volt elfoglalva. A rei-gan és a szellemkard is hatásosnak bizonyultak, de a legtöbbször csak másodszorra. Hieira Anakóval dolgozott együtt. A lány a kis �nyavalyásokat� késztette meghátrálásra fényvarázslatokkal, vagy kis esőfelhők rájukszabadításával, hogy társának legyen ideje félbevagdosni őket. Kurama meg hol az egyik csapatnak segített be, hol a másiknak, de ő sem lett eredményesebb. Végül becsatlakozott Anakóékhoz. A talaj egyre jobban remegett a kőmanók lépteinek súlyától és Hieira valahogy leszakadt a csapattól. Mire visszaindult, már egy ilyen sziklatestű óriás állta az útját.