29. fejezet - Befejező rész

Hiei is felismerte őt. Azt nem tudta hogyan került oda ahol volt, de nem is igazán érdekelte. A védőfalat áttörte egy kísértet, így inkább ezzel foglalkozott. Egyetlen fekete kis lángcsóvával elintézte a pofátlan kis lény, aki vele akart jóllakni.
- Jól vagy Ana? �A lány bólintott. Megszólalni talán nem is tudott volna a döbbenettől. Ezzel a fiúval álmodott hónapok óta, és most ott áll előtte életnagyságban, ráadásul ismét megmentette. Egyben az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy mivel a fiú is felismerte őt, valószínűleg nem csak szimpla álmokról volt szó. Pár pillanattal később pedig már teljese biztos is lehetett ebben, mikor a srác odament hozzá és megcsókolta. �Engedjenek ki! �Parancsolt a tanárokra.
Azok azonnal engedelmeskedtek, mivel a hangnemtől finoman szólva is megijedtek. Egyetlen feketesárkánnyal kiirtotta az összes �szánalmas fekete szemetet�. Mivel előzőleg a hamvasztó is megsemmisült, az iskolát már nem fenyegette veszély.
Kira velőtrázó sikolyába mind Kasharu, mind Kurama beleremegett. A lány egy darabig hitetlenkedve nézte a tükörből maradt hamut, és néhány kisebb szilánkot, lerogyva melléjük. Már kis híján zokogni kezdett, mikor Kasharu odament hozzá.
- Kira mi baj? Jól van? �Ez volt az utolsó csepp. A nő agyát elöntötte a düh, s gyűlölettől remegő hangom válaszolt.
- Jól? Most tett tönkre. Elvett tőlem mindet. Megölte a férjemet maga átkozott féreg! �Az utolsó szavakat már síron túli hangon ordibálta. A férfi megretten, majd hátrálni kezdett. Nem értett semmit. �Dögölj meg!
Következő mozdulatával, a három méterrel hátrébb lévő falhoz vágta Kasharut, aki az ütközéssel együtt a fal egy méretes darabját is magával vitte. Nyekkenve ért földet, de nem ájultan. Kurama egy pillanatra lebénult, s Kira már a következő támadásra emelte kezét, hogy végezzen a férfivel, mire magához tért. Nem volt benne biztos, hogy nem jut-e a tanár sorsára, de meg kellett próbálnia megállítani a nőt. Elkapta a teremtés kezét, még mielőtt az újra lesújthatott volna. Egy darabig dulakodtak, aztán Kira sírva rogyott térdre. Kurama csatlakozott hozzá. Megpróbálta vigasztalni, nyugtatgatni, de mit sem ért. Magához ölelte a keservesen zokogó lányt, bár már tudta, hogy nem tehet érte semmit. Nem igazán értette mért mondta azt amit, hogy mi folyik itt tulajdonképpen, de egyben biztos lehetett: Kira összeomlott. Neki is fájt. Fájt így látnia a lányt, s ezt egy-egy könnycsepp is jelezte. Aztán ő hirtelen eltűnt az ölelő karokból. Senki sem tudta hova.

Hieira csak másnap ébredt fel. Yusuke szobájában volt ahogy, maga a fiú, Kuwabara és Keiko is.
- Jó reggelt álomszuszék! �Urameshi lelkes ébresztésére elég értetlen képet vágott.
- Végre Baba! �Vigyorgott idiótán Kazu, majd csak hogy bosszantsa a lány, azonnal ott termett és ölelgetni kezdte. Meg is lett az eredménye. Fél pillanat alatt lehámozta magáról a fiút, majd teljes erejéből pofán vágta. Egy foggal kevesebb.
- Mégis kinek nézel te engem? Valami utcasarki kis ribancnak? �Teljesen kikelve magából ordibált. �Ha még egyszer hozzám mersz nyúlni, a többi fogadat is kiverem. Ki vagy te egyáltalán?
- Hieira nyugodj le, kérlek! �Csitítgatta kedvesen Keiko.
- Eszemben sincs. Kik vagytok ti, és hol vagyok? �Még mindig paprikás volt, de most legalább már halkabb is.
- Ez nagyon rossz vicc haver.
- Viccel a korság, zselézsák.
- Pedig a kedvessége a régi. �Állapította meg Kazu, a felkeléssel próbálkozva.
- Tényleg nem emlékszel ránk? �Úgy tűnt Keiko az egyetlen, aki komolyan veszi őt. Hieira nemet bólintott.
- Tulajdonképpen, csak a vőlegényemre emlékszek. �Ismerte el. Látszott rajta, hogy ez számára is új felismerés.
- A kidre? �A két jómadár álla a padlót érte a hír hallatán.
- Kösz! Ilyen meglepő, hogy van vőlegényem?
- Ne sértődj meg. Nem úgy értették, csak nem tudtunk róla. �A lány kedves mosolya valahogy kicsit lenyugtatta. �Hogy hívják a szerencsést? �Hieira cseppet elpirult.
- Kuramának. �A fiúknak ez volt a kegyelemdöfés. Yusuke simán padlót fogott, Kazu elájult. �Nem tudjátok, hol lehet most?
- A szomszéd szobában. �A szellemdetektív mintha fel sem fogta volna, hogy kimondta, a démonlány annál inkább. Azonnal felpattant, és már rohant is kedveséhez.
Kurama ágyán ücsörögve bámulta a plafont. Pechére meg kellett állapítania, hogy korántsem olyan különleges, mint az ottani égbolt. Kismillió dolog kavargott a fejében és nem jutott egyikkel sem semmire. Kira eltűnése miatt is aggódott. Nem akarta, hogy a nő valami hülyeséget tegyen. Emellett ott volt még Hieira ügye is. Nem tudta mire számíthat miután a lány felébred, és folyamatosan az utolsó beszélgetésük vízhangzott a fejében. Különösen egyetlen szó: �Szeretlek�. Nem kellet sokat várnia a válaszra. Hieira szó szerint beszáguldott a szobába és rávetette magát a fiúra, így neki már csak csók közben volt lehetősége észrevenni, ki is támadta le. Halványan még el is mosolyodott, de azért viszonozta a csókot, és akaratlanul is átölelte az ölébe telepedett lányt.
- Ne olyan hevesen, még megfulladok. �Mosolyogta a kétperces nyelvcsata után.
- Addig még lett volna tíz másodpercünk, ami így kárba veszett. Na sebaj. �Megvonta vállát, majd ismét kisajátította a srác ajkait. Még pár percig elvoltak így, mire Keiko és a fiúk megérkeztek.
- De édesek! �Mosolyodott el a lány csillogó szemekkel. Kazu újra elájult. Yusuke már csak a fejét csóválta.
- Én már semmit sem értek.
- Nem is kell. �Legyintett Kurama. Szeme az órára tévedt. �Menjünk, Shagen igazgatóúr tíz perc múlvára hivatott.
- Nem késhetnénk egy kicsit? �Hieira kiskutya szemei ezúttal nem voltak elég hatásosak.
- Nyugi! Pár óránál tovább nem tarthat.
- Ki ez a Shagen egyáltalán? �Lerítt a lányról a magas szintű érdeklődés.
- Majd megtudod. �Azzal indultak is.

Hiei Anakóval már a találkozóra kijelölt helyen: Shagen irodájában volt. Ő Hieirával ellentétben emlékezett a múltjára, kilétére, csak a lányként töltött napokra nem. Ezt valamiért nem is bánta, miután Ana elmondta neki az igazat, bár nemigen akarta elhinni. Talán ezt az álom dolgot a legkevésbé. Ezzel kapcsolatban még Anának sem állt össze a kép, így ebben nem segíthetett.
- Hiei! �Szólította meg kicsit félénken. A fiú most úgy viselkedett, mint általában. Úgy gondolt, ha úgyis csak álom volt, akkor nincs értelme másképp tennie, bár ez most zavarta.
- Mit akarsz?
- Így azt hiszem semmit. �Elfordította fejét. Túl erősen kötődött az álmaihoz, így nem bírta ki, hogy ne szökjenek könnyek a szemébe a hangnem, és a srác viselkedése.
- Sajnálom. �Valamelyest megzavarodott a lány reakciójától. Bűntudata lett. �Ne haragudj, nem akartam.
- Semmi baj. ��Vettem észre.�
De legalább kiesett tőle a szerepéből. Odament a lányhoz meggyőződni annak állításáról. A könnyes tekintet nem épp arról árulkodott, hogy minden rendben lenne de így, Anakótól alig pár centire fura érzés fogta le. A lány nem hagyta ezen sokat töprengeni. �Lesz, ami lesz.� alapon, megcsókolta. Úgy tűnt Hieinek nem volt kifogása ez ellen, így remekül elvoltak, míg a többiek meg nem érkeztek.

A megbeszélés valóban nem nyúlt túl hosszúra. Shagennel egy Kira másik segítője is ott volt, és mindet elmondtak a csapatnak. Beszámoltak a nő terveiről arról, hogy ők segítették, majd az igazgató elmagyarázta Hieinek és Hieirának, hogy pontosan mi is történt velük. Az utóbbinak ismerős volt a magyarázat, de azt már nem tudta honnan, hisz nem emlékezett �kedvenc� tanárnője ajánlatára.
- Azt hiszem, mindent elmondtam hölgyeim és uraim. �Zárta le a beszélgetést Shagen, felállva székéről. �Most kérem, bocsássanak meg, de ideje a tanács elé állnunk az igazsággal. �Kolleginájával együtt indultak az ajtó felé, de egy hang megtorpanásra késztette őket. Körülnéztek, de a tulajdonosát sehol sem látták.
- Fölösleges. Nincs miért vállalniuk a felelőséget. Csak az én tetteimről és tervemről számoljanak be, a maguk részvételéről ne. �Kira hangja határozottan csengett, de egyértelműen lerítt róla, hogy pár másodperce még sírt.
- Ezt már annyiszor megbeszéltük gyermekem. �Emlékeztette az igazgató. A tanárnő is szólni akart, de lemaradt a lehetőségről.
- Ön tanított rá, hogy mindenkinek lehet utolsó kívánsága.
Ezután akárki szólította, nem válaszolt, de mindenki érezte, hogy komolyan gondolja. Kurama egy megérzéstől vezérelve kiosont a szobából, és egyenesen oda ment, ahol első este látta Kira emlékkivetítését. Nem tévedett, a nő most is ott volt. Alig pár pillanata mehetett a zene, és ő táncolt, pont úgy, mint akkor az emlékben. Két különbség volt csupán. Az egyik, hogy most a sápadtabb volt, és szemeiben még mindig ott csillogtak a könnyek. A másik, hogy kezén most két gyűrű csillogott. A tánc vége felé, Kurama legnagyobb döbbenetére, megjelent Seto és ugyanúgy fejezték be azt, mint annak idején: Egy csókkal a levegőben. Ez most érezhetően más volt, hisz már nem volt remény, hogy a fiú visszatérjen az életbe. Aztán a csók közben Kira valami olyat tett, amit abban a pillanatban a rókadémon még nem értett. Levette az egyik gyűrűt a kezéről, és férje ujjára húzta. Mire az riadtan észrevette, hogy szerelme mit is tett, már késő volt. Még a levegőből nézhették végig, ahogy Kira élettelen teste a földre zuhan, de ez őt a legkevésbé sem érdekelte. Még szorosabban bújt Setóhoz.
- Menj vissza, kérlek. �A fiú kérlelése hatástalan volt. Fejével nemet intett.
- Mondtam, hogy nélküled nem kell. Nem kell az élet.
- De Kira� �Lehetősége már nem nyílt befejezni a mondatot. Felesége megcsókolta, majd eltűntek.
Kurama könnyes szemekkel figyelte még egy darabig a terem közepén heverő holttestet, de megmozdulni, odamenni képtelen volt. Hamarosan megérezte egy másik személy jelenlétét is. Jobbra tőle, valamivel közelebb a színpadhoz Kasharu ejtett könnyeket. Ő nem vette észre a rókadémont, csak nagy nehezen elindult Kira felé. Pár perc múlva, már a karjaiban tartva siratta a nőt.
Ezek után az idő szinte jelentőségét vesztette. Kira, halála előtt elvégezte feladatait. Anakót is rendesen felkészítette vizsgáira, és az érettségi táncot is betanította. Shagen teljesítette az utolsó kívánságát, bár többször is elég nagy volt a kísértés, hogy bevallja ő is segítette a nőt, és egyáltalán nem bánja. A fiúk és Hieira, visszamentek az emberek világába. Pár hónap múlva Anako is követte őket egy időre. Végül együtt maradt Hieiel, s belőlük is fejvadász lett arra az egy évre. Hieira és Kurama is egy pár lettek, és a többiek is fojtatták �régi� életüket. A kapcsolat a Szellemvilág és a Mágusok világa közt ismét megszakadt, bár az utóbbiból ugyanúgy szabad volt az átjárás a többi világba, így semmi sem akadályozta Hieiék kapcsolatát. Azt sehogy sem sikerült megtudniuk, hogy mi lett Kira és Seto lelkével, elvégre a Szellemvilág nem ítélkezhet olyanok felett, akik nem kerülnek eléjük. Kurama végül boldog és teljes életet élt le Hieira mellett, s bár elsőre úgy tűnhetett, hogy inkább csak vigasztalódni akar, egyértelművé tette, hogy nem így van. Ettől függetlenül még egy jó ideig kísértette néhány kép a Mágusok világában történtekből. Sokszor látta maga előtt Kirát nevetgélni, bohóckodni, vagy azt ahogy épp Kasharu idegeire megy. Aztán azonnal felbukkantak, az utolsó találkozások képei. A sikítás, ahogy dühében a férfire támadt, amiket akkor mondott, majd az ahogy látta őt összeomlani, az utolsó tánc látvány, és az a beszélgetés, végül ahogy a zokogó Kasharu a karjai közt tartja az élettelen testet. Mindezek után nagyon remélte, hogy Kira és Seto valahogy együtt maradhattak.