Üdv mindenkinek, és Jana vagyok. Pontosabban… így emlékszek, de lehet, hogy akkoriban becenévnek szánták. Tudom, hogy ez most furcsán hangozhatott, de biztosíthatlak, hogy hamar meg fogjátok érteni, mért mondtam. Akkor talán kezdjük néhány nappal a négy szent szörny legyőzése utántól…
„A fene! Rohadt erős. Legalábbis így, hogy még nem nyertem vissza az erőmet.” Bosszankodott magában Hiei egy harc közben. Ez a morgás mindig jellemző volt rá. Egy hete sem volt, hogy legyőzték Suzakuékat és Koenma máris új feladatot adott nekik. Még mindig nem volt egészen megbékélve a helyzettel de ez van, és most agyalni sem volt ideje ezen. Egy újabb támadás elöl tért ki. Ellenfele legalább C felső osztályú, de neki a jagan megszerzése óta még nem sikerült visszatornásznia erejét erre a szintre.
- Hiei! Hagyd, hogy segítsünk! –Kérte Yusuke. „A kis naiv!”
- Felejtsd el! Ő az enyém. –Förmedt rá.
- Gondolod? –Ellenfele gonosz mosolyra húzta a száját.
Egy középhosszú, fekete hajú, sárga szemű, magas, kisportolt démon volt. Szemfogait leszámítva, külsőleg semmi sem mutatta, hogy nem ember. Kezében egy tőrt tartott. Látszott, hogy kevésbé fárad mint Hiei, de neki esze ágába sem volt feladni vagy a segítséget elfogadni. Ezt Kurama is nagyon jól tudta, és csak abban reménykedhetett, hogy a tűzdémon eszméletét veszti, és így Ő, Yusuke és Kuwabara is harcba szállhatnak. Hátha hármuknak sikerül…
A harc a démon és Hiei között tovább folytatódott. Itt-ott mindkettejük megsérült, de egyik seb sem volt túl komoly. Újra és újra felugrottak a levegőbe. Nagyon úgy tűnt, hogy az ismeretlen démon, akinek gonosz energiája miatt Koenma ideküldte őket, csak játszadozik. Aztán egyik összecsapásuknál valami változott: Hiei egyik karját egy hosszú és mély vágás díszítette, mire földet ért. Lerítt róla, hogy nagyon is fájlalja sérülését, látása és egyensúlya is rosszabbodhatott. Legalábbis úgy tűnt.
- Hagyd már abba Törpe! Engedd, hogy segítsünk. –Kérte most már Kuwabara is.
- Fogadd el a halandó segítségét öcsi, különben a következő csapással neked annyi. –Tanácsolta fölényesen a démon.
- Nem. –Bosszúsan utasította vissza. –Nekem nem kell egy nyamvadt halandó segítsége.
- Hiei… -Suttogta Yusuke és Kurama. Az előbbi még csak egyszer dolgozott együtt a tűzdémonnal azóta, hogy elfogta, és tudta, hogy lenézi a halandókat. De, hogy az élete árán sem fogadja el egynek a segítségét? „Az az átkozott büszkeséged. Csak meg ne ölesd magad te marha!” Morgolódott magában. Jó volt ezt hallani.
A számukra ismeretlen démon a végső csapásra készült, démoni erejének energiacsóvái felcsaptak körülötte ahogy koncentrált, majd az egyik kezében összpontosultak. Suhintott egyet, s egy széles energiasáv hasította fel előtte a park füvét, ami megállíthatatlanul tőrt előre, felszántva maga előtt a területet. Hiei kénytelen volt belátni, hogy ellenfelének igaza volt. Ha ez a támadás eléri, neki vége. Márpedig nem tudott mit tenni. Becsukta szemeit és várt, de az energiasáv nem érte el. Visszafordult. Hiei csak a démon kiáltására nyitotta ki szemeit. Egy méternyire állhattam előtte előtte, neki háttal. Ugyanolyan mozdulattal vertem vissza a támadást, mint amilyennel elindult, csak kecsesebben. Ez a démon már amúgy is feketelistán volt nálam de azzal, hogy kis híján megölte őt, megpecsételte sorsát. Kérlek, ne értsétek félre. Bár nekem is megvan a múltam, ölni már rég nem szeretek. A támadás szele hosszú, bokájáig érő, ezüstszín hajamat tépázgatta eredménytelenül. Nem fordultam a fiúk felé, így nem láthatták az arcom, csak a körvonalaim. Szerencsére nem volt mit szégyellnem az alakomban. Mindig is vékonykás, sportos alkat voltam. Öltözékem akkor egy szürke, testére simuló kezeslábas és egy egyező színű vászoncipó volt.
- Ho-hogy fordíthatta vissza a támadást…? –Dadogta Kazu, rémülten hátrálva. Meg tudtam érteni. Hisz még egy hete sem tud a szörnyek létezéséről, és eddig a társainál erősebbel, szerencsére nem találkozott.
-… egyetlen mozdulattal. –Fejezte be barátja mondatát elhaló hangon Yusuke. Éreztem magamon a tekintetét.
- Tűnj az utamból! –Hiei szinte tombolt belülről a dühtől. Legalábbis hangja ezt tükrözte, ahogy rám förmedt.
- Ne avatkozz bele! –Jött a fagyos válasz. Meg sem fordultam. Most nem tűnt túl jó ötletnek.
- Ez az én harcom.
- Előlem menekült ide. –Ezzel szinte mindenkit megleptem, reszkető ellenfelem kivételével. Hihetetlen félelem ült ki a démon arcára megjelenésemmel, ami csak most tűnt fel a fiúknak.
- Ne! Ne! Kérlek ne! –A visszafordított támadás miatt ruhái szakadozottan lógtak rajta. A nemrég még oly magabiztos és fölényes ellenfélnek, most végtelen rettegés tükröződött szemeiben, ahogy hátrálni próbált előlem, pedig nem meg se mozdultam.
- Elég szánalmasan megy ahhoz képest, hogy hányaktól hallhattad már. –Cinikus megjegyzés volt, de még mindig egy fagyos hangtól. Kurama csak most tért magához a döbbenetből, és azonnal cselekedett is.
- Hiei! Azonnal gyere el onnan! –Parancsolt rá fejvesztve. A tűzdémon ledermedt a fiú reakciójától. „Kurama pánikol?! Az nem létezik!” –Gyere már ide! –Hangja egyre idegesebben csengett, már-már remegett. Barátja végre engedelmeskedett, bár nem értett semmi. Örültem, hogy így lett. Bár Hieire még ilyen állapotban sem támadtam volna, de azért jobb biztosra menni.
Közben kinyújtottam egyik kezem, s a démonnál lévő kés egy szempillantás alatt odaszáguldott hozzám. Markomban a fegyverrel, reszkető áldozatom felé vette az irányt kimért, lassú léptekkel.
- Könyörgök. –Nyüszítette a férfi. –Kérlek, kegyelmezz. Esdeklek. Esküszöm, hogy soha többé…
- Ezt már egyszer hallottam. –Szakítottam félbe. –Mielőtt megpróbáltad a hosszú játszadozás után, kivégezni Hieit.
- Csak tíz perce volt olyan szerencsém, hogy megszökhettem előled, és ők támadtak rám. –Hárítással próbálta védeni magát, de ez már nem számított. A nekem nem. –Ennyi idő alatt senki sem tudná felülmúlni a természetét.
- Ha meg sem próbálja, nem.
- De én…
- Nekem hiába próbálsz hazudni. A gondolataid elárulnak. Vagy harcolsz, vagy anélkül viseled a következményeket.
Lassan elértem a démont. Ő védekezésül a levegőbe ugrott, én pedig követtem. Mozgásunk még a jagannak is gyors volt. Pár pillanat múlva mindketten földet értünk, s eldobtam a kést. Ellenfelem felkelni sem tudott. Apróbb sebektől vérzett egész teste. Most oldalt álltam a kis csapatnak, így láthatták vörösen izzó szemeimet. Ismét kinyújtottam a kezem, de ezúttal a férfi nyaka száguldott markomba. Másik kezemet is hasonló tartásba emeltem a démon feje mellett, majd egy hatalmas energia-kitörés hagyta el tenyeremet, amiből egy átjáró nyílt.
- Többé meg ne lássalak. –Azzal a férfit az átjáró felé irányítottam, s az, mintha elrobbantották volna kezemtől, száguldott át az örvénylő járaton.
Az hamarosan bezárult, s én a fiúk felé fordultam. Addigra szemem is visszanyerte eredeti, ezüst színét. Elég érdekes képet vágott a csipet-csapat. Mondjuk meg tudom érteni, bár igazán nem akartam rájukijeszteni. Kuwabara reszketve hátrált, Yusuke meg sem moccant, Hiei még mindig nagyon fújt rám, de Kurama… neki eszébe sem jutott bármi hasonlót tenni. Hamiskás kis fény csillogott a szemében. Én még nem voltam egészen nyugodt az előzőek után, így hangom mit sem változott. Jobb kezemet Rozsdikám felé nyújtottam, rá mutatva.
- Most te jössz. –A többieknek nem nagyon tetszett az ötlet. Láthatóan féltették őt. Ennek nagyon örültem.
Kurama viszont még csak hasonlóan sem reagált. Magabiztosan lépett előrébb párat a szemembe nézve, aztán egy gyors mozdulat és máris száguldott felém. Én sem akartam sokat vacakolni egy látványos félreugrással, úgyhogy viszonoztam a gesztust. A két ostor egymásba gabalyodott. Még mindig nem engedtük el egymás tekintetét. Éreztem, hogy testem vibrálni kezd, s külsőleg is meg akar mutatkozni démonróka énem. Ritkán tőr rám így a harci kedv, de akkor nem tudom visszafogni magam. Végül rókaalakban maradtam.
- Megy ez neked jobban is. –Megrántottam ostoromat, ezzel kitépve kezéből a sajátját, majd eldobtam őket.
Mindkettőnk arcán ugyanaz a ravasz kis mosoly terült el. Ezek után már csak pár pillanatig álltunk így, egymással szemben, aztán támadott. Kitértem. Hihetetlenül jól elvoltunk. Elég gyorsan cikáztunk, és szinte záporoztak a támadások. Egyikünk sem sérült meg, de szinte minden lehetséges támadással teszteltük a másikat. Volt, hogy újra előkerült egy-egy rózsaostor, máskor indákat, húsevő vagy robbanó növényeket küldtünk egymás ellen. Kicsit vívtunk is pár túlspécizett fűszállal. Úgy egy méteresre növeszthettük őket, és persze borotva élesre. Kifejezetten élveztük a harcot, de úgy tűnik, túl nyilvánvaló lehetett, hogy semmi esélye. Erre akkor jöttem rá, mikor pár tucat kis bombája ellen egy olyan pajzzsal védekeztem, ami visszaveri a támadásokat. Szerencsére ezek a növénykék azonnal fölrobbannak, amint valamihez hozzáérnek, így a pajzs nem fordíthatta őket Kurama ellen. Édes, kicsi Tündérfim viszont úgy tűnik kezdhetett aggódni barátja miatt, mert volt szíves rámtámadni. Kardját démoni erőt vette körül. Gondolom, azt remélhette, hogy így át tudja törni a pajzsomat. Nem jött össze. A kard eltört, ő pedig visszaverődött a pajzsról. Sajnos fegyverébe vezetett ereje is követte, méghozzá felerősödve. Nem akartam megkockáztatni, hogy ezzel megölje magát, úgyhogy elé teleportáltam. Háttal voltam neki, és gyorsabban közeledtem mint félresikerült támadása mellékhatása. Elég meglepettnek tűnt, mikor előre tartva egyik kezem, átrepültem rajta, majd hátulról átkaroltam. Másik kezemmel védőpajzsot emeltem magunk elé, de nem elég gyorsan. A visszafelé tartó támadás Levitte az őt ölelő karomhoz tartozó vállam felét. Másik kezemmel tovább tartottam a pajzsot. Hamarosan földet értünk. Én féltérdre ereszkedve, ő lecsüccsent. A pajzson keresztül visszavezettem belé elpocsékolt erejét. Ezen is eléggé meglepődött. Pár pillanat múlva már nem volt szükség a pajzsra. Döbbenten bámult maga elé, majd miután megszólítottam, rám.
- Így maradhatnánk egy percig? –Kuramával való harcom közben sikerült visszaváltoznom igazi önmagammá, így hangom most kedvesebben csengett. Addigra rókafüleim is eltűntek, akárcsak farkincám. –Gyorsabban gyógyulok, ha nem mocorgok. –Nem voltam biztos benne, hogy tudja mire bólint rá, de azért kapott egy puszit.