2. fejezet

- Jana! Jana jól vagy? –„Jaj Kurama! Már megint aggodalmaskodsz.” Hangja elhallatszott hozzám, ahogy lépteié is. Yusuke és Kuwabara is hallhatóan felénk futottak. Mivel ők voltak közelebb ők értek oda előbb.
- Persze főnök, csak leszakadt a fél vállam. –Szóltam vissza. Ekkortájt ért látótávolságba. Rámosolyogtam. –Nyugi, már növesztem vissza. –Kurama amint csatlakozni tudott hozzánk letérdelt mellém, és a sebem felé nyúlt. Elkaptam a csuklóját. –Ne piszkáld! Így gyorsabban gyógyul. –Még mindig elég kedves hangnemet használtam. Nem akartam megbántani.
- Rendben. –Ő is elmosolyodott. –Rég találkoztunk. Már kezdtél hiányozni doki.
- Még csak kezdtem? –Állsértődöttségemen jót kuncogott. –Tizenhat éve nem vagyok a közeledben, és még csak KEZDTEM hiányozni?! –A körülöttünk lévők arcáról sugárzott az értelem.
- Főnök? Doki? Ki a frász ez a lány? –Yusuke hüledező arckifejezésének látványát márcsak Kwabaráé múlta felül.
- És mért terpeszkedett el a törpe az ölében? –„Neked nem tanították meg, hogy nem illik ujjal mutogatni a másikra?”
- Csak segít gyógyulni. –Válaszolta feléjük fordulva. Feltűnt, hogy Hiei is kezdi visszanyerni eredeti állapotát, úgyhogy neki címezve folytattam. –Nyugi, márcsak fél perc.
- Tőlem akár öt évig is így maradhatna. –Fakadt ki Kurama. –Hogy lehetett annyi eszed, hogy nekimész egy ilyen pajzsnak? –Tündérfim meghúzta magát a szidás hatására. Magamban jót mulattam ezen.
- Ne bántsd! –Mézes-mázas hangon kezdtem el kérlelni a „támadót”. –Inkább örülnöd kéne.
- Annak, hogy majdnem megölette magát?
- Annak, hogy van, aki megtegye érted. –Erre kicsit lehiggadt. –Te is nagyon jól tudod, hogy az élete nem volt veszélyben. Szándékosan sem igen ölök, nemhogy véletlenül.
- Tudom, hogy vigyázni szoktál az ellenfeleidre, de ez akkoris őrültség volt. Lerítt a pajzsról, hogy milyen fajta. –Kicsit azért megkönnyebbültnek tűnt. Közben a sebem is begyógyult.
- Köszönöm. –Mosolyogtam ismét Hieire, ezzel jelezve, hogy a sebem már begyógyult, mehet nyugodtan. Nem is habozott. Elég paprikásan pattant ki az ölemből. Felálltam.
- Elmagyaráznátok, mi folyik itt? –Tekintetével jelezte, hogy a számonkérés Kuramára és rám vonatkozik. Na nem mintha nem lett volna egyértelmű.
- Bocsánat. Illett volna bemutatkoznom. –Hajoltam meg egy pillanatra. –A nevem Jana. Halála előtt Youko hordájában voltam, mint gyógyító. –Oldalra sandítva láttam, hogy a „horda” szóra az említett elfintorodik.
- Kedves vagy, mint mindig. –Jegyezte meg. Felé fordultam.
- Talán nincs igazam?! Te mégis minek hívnád őket? Csapatnak? –Elég érdekes képet vághattam, mikor szarkasztikusan felvontam egyik szemöldököm. –Még bandának is csak erős jóindulattal lehetett nevezni őket.
- Lehet, hogy nem volt épp baráti a légkör, de ez akkoris túlzás. –„Na, kezdődik a vita. Pedig alig pár perce nyitottuk ki a szánkat.”
- Tudtommal a horda definíciója, egy valamelyest szervezett barbárcsapatot jelent. Ez tökéletes leírás róluk. –Majd még gúnyosan hozzátettem. –Tisztelet a négyfős kivételnek.
- Talán te lennél a negyedik? –Vigyorodott el gonoszan. Egy pillanatra felháborodtam, aztán követtem a példáját.
- Igen. De ne aggódj, téged nem számoltalak bele. –Látszott, hogy besértődött, de válaszolni nem maradt ideje.
Kazu volt oly szemfüles, és észrevette a ball vállamról leszakadt ruha alatt eddig meghúzódó „égési sebet”. Ezzel még nem is lett volna baj, de hozzá is akart érni. Automatikusan elkaptam a csuklóját és kicsavartam a karját. Így lehajolva hasonló magassá vált Hieihez. Karja egyenesen feszült mellette. Kicsit úgy nézett ki, mint aki életében először próbálkozik a mérlegállással. Megjegyzem nem sok sikerrel. Arcomra kínos vigyor telepedett.
- Bocs, csak a szokás hatalma.
- Semmi baj. –Nyögdécselte. –Csak azt a sebet akartam kicsit megvizsgálni. Jól láttam, hogy Kurama neve van a válladba égetve?
- Igen. –Bólintottam. –Elég egyedi módon kerültem a hordájába, így valami látványossal kellett előrukkolnom, hogy bizonyítsam a hűségemet. Jobb ötletem nem volt.
- De ha ilyen gyorsan gyógyulsz, akkor hogyhogy nem tűnt még el?
- Úgy Yusuke, hogy szándékosan tartottam meg. –Magyaráztam. –Akkoriban elég kétszínű és gyanús dolog lett volna eltűntetnem, azóta meg eszembe sem jutott, hogy kéne. –Vontam meg a vállam. –Elvégre nincs mit szégyellnem benne.
Kuramára nézve látszott rajta, hogy jólesett neki ez a kijelentés, bár amikor kimondtam ez eszembe sem jutott. „Na mindegy. Ha már egyszer így alakult…” Az az édes kis mosoly még ott virított egy darabig az arcán, aztán bevillant neki valami.
- Jana! –Kérdőn néztem rá. Ö tekintetével Kuwabara felé bökött.
- Ja! Bocsi! –Teljesen elfelejtettem, hogy azóta sem engedtem el a szerencsétlen kezét. Most átadtam azt főnökömnek. –Tessék.
- Kösz. –Most ő tartogatta egy darabig
- Mi bajod volt azzal a démonnal? –„Mért nem lep meg ez a kérdés pont Hieitől?”
- Engem is érdekelne. Eddig csak egyszer láttalak ilyen dühösnek, és ha jól emlékszem annak komoly oka volt, és kegyetlen végeredménye. –Kuwabara ekkor unta meg testhelyzetét. Megköszörülte torkát, hogy Kurama észrevegye. Ez be is jött, de mivel a fiú nem mondott semmit, drága főnököm egy ideig csak értetlenül meredt rá. Kazu a karja felé bökött fejével, mire végre leesett „fogvatartójának”, mit is akarhat a srác. Kurama kicsit zavarba jött, de azért elengedte a fiút.
- Jól emlékszel. Bár nem rémlik, hogy láttad volna a végeredményt. –Tereltem vissza a szót a témára.
- Igaz. Csak egy pillanatra tudott kitörni a füstből, amit magatok köré vontál, de attól az arckifejezéstől hetekig rémálmaim voltak.
- Neked? –Hiei olyan képet vágott, hogy egy pillanatig tényleg azt hittem, elájul. Mondjuk, nem lep meg. Youko akkoriban kegyetlen vérfürdőket tudott rendezni, és a kínzáshoz is remekül értett. Ezek után pedig nem voltak rémálmai. Kurama bólintására elég furcsa pillantások szegeződtek rám.
- Megpróbálta megkéselni és megerőszakolni a lányomat. –Újabb sokk a csapatnak. –Ahogy elnéztem, nem ő lett volna az első. Több órás emlékanyag van annak a szemétnek a memóriájában ilyen esetekről.
- Neked van lányod? –„Látom te itt leragadtál Kazukám. –Sóhajtottam. –Mondjuk eddig is nyilvánvaló volt, hogy nem az eszedért tartanak a csapatban.”
- Meg kellett volna ölnöd azt a szemetet. –Sziszegte Yusuke. Csak vállat vontam.
- Minek? Ilyesmire többet úgysem lesz képes. Már nincsen meg hozzá a megfelelő szerve. –Gonosz mosolyomat egy kacsintással fűszereztem, majd cseppet arrébb mentem. A srácok is hátrálni kezdtek. Vajon miért… ?
- Tőled van a gyerek? –Kérdezte barátját Hiei, mikor már azt hitte, hallótávon kívül vagyok.
- Sajnos nem. –„Sajnos? Ezt is megértem!”
Rövidke társalgásuk alatt, bár figyeltem is, de leginkább mérgelődtem, ahogy végignéztem magamon. „Méghogy strapabíró az anyaga? Ma vettem fel először ezt a ruhát, és máris milyen állapotban van?! Elhiszem, hogy az ilyen támadások nem tesznek jót neki, de ez azért túlzás. Perelnem kéne, amiért erre a szakadékony vacakra azt hazudták, hogy strapabíró. Ráadásul egy vagyonba került.” Felháborodottságomból a srácok csak annyit láthattak, hogy fintorogva kezembe vettem a ruha egyik szakadt darabját.
- Ezt sem kell már mosni. –Állapítottam meg. Kurama elmosolyodott a megjegyzésen.
- Ez már nagyon hiányzott. –Nevette. –Mindig is bírtam az ilyen megjegyzéseidet.
- Csak igyekszek valami pozitívumot keresni az ilyen helyzetekben.
- Mint mikor egy óriási és díszes templomban azon kezdtél el morogni, hogy minek kellett öt méter magasra építeni a mennyezetet?
- Az csak egy megjegyzés volt. Mellesleg tényleg nem láttam soha értelmét az ilyesminek. Tuti, hogy ezt is valamelyik pasi találta ki. –Időközben eszembe jutott mért is álltam arrébb, úgyhogy egy mozdulattal letéptem magamról ruhámat. A fehérnemű persze maradt. Hieien kívül mindenki zavarba jött ettől. –De most komolya! El tudod képzelni, milyen munka lehetett a nőknek ott takarítani? A mennyezeti pókhálók leszedéséről már nem is beszélve. Bezzeg ha egy férfinek kellett volna takarítani, akkor máris lehetett volna alacsonyabb az a plafon, mi?
- Hogy vagy képes ilyesmiken kiakadni? –Mordult rám Hiei.
- Te aztán igazán megérthetnél. Ezzel a magassággal… –A választ már nem vártam meg. Nem volt kedvem ott ácsorogni még egy ideig fehérneműben, ezért tettem amiért odamentem.
Talpam alól vízoszlop tört fel, ami kicsit felemelt, majd körül is vett. Pár pillanattal később már egy szélörvény közepében álltam. Közönségemnek nemigen tűnhetett fel, hogy meztelenül. Még egy kis idő, és máris földet értem, de már egy laza nyári ruhakombinációban. Egy csak melleimet takaró kis toppocska volt rajtam egy igen rövid shorttal, és vászoncipő. Földet érve az a látvány fogadott, hogy Yusuke és Kuwabara épp a kapálózó Hieit fogják le. Gondolom nekem akarhatott jönni. Feltűnt, hogy a nemrégi csaták szép kis nyomokat hagytak a tájon, és Tündérfi kardja is még a földön volt darabokban. Féltérdre ereszkedtem, és egyik kezemet a földre tette. Aranyszínű fény futott végig a tájon, érintésem nyomától, egészen a megrongált területek legtávolabbi pontjáig. A kidőlt fák és letört, vagy levágott ágak ismét régi helyükre telepedtek vissza, a felperzselt föld is visszaváltozott eredeti állapotára. Minden olyan lett, mint a csaták előtt volt. Felálltam, s a katana darabjai felé nyúltam. Azok engedelmesen a kezem fölé repültek. Megfogtam a kard markolatát, és ismét olyan energiát kezdtem el sugározni, mint az előbb, a földön. Az eredmény is ugyanaz lett. A mostmár ismét egy darabban lévő karddal indultam a fiúk, pontosabban Hiei felé. Magam felé fordítottam a fegyver hegyét, és felé a markolatát. Kikapta a kezemből, és eltette.
- Ezt hogy csináltad? –Szegény Kuwabara. Ha mindig nyitva marad a szája minden kis apóság miatt, hamarosan megtelik a gyomra legyekkel.
- Gyógyított. –Adta meg helyettem a választ Kurama.
- Mégis mi vagy te? –Az a kedves hangsúly, amit Hiei néha használni tud…
- Démonistennő.
- Olyan is van? –„Ez milyen értelmes kérdés volt Yusuke. Itt állok előtted, nem?”
- Én vagyok az egyetlen.
- Ez azt jelenti, hogy félig démonróka és félig istennő vagy, ugye? –Bólintottam.
- Te sem tudtad Kurama? –Ütközött meg Urameshi.
- Akkoriban jobbnak láttam nem megtudni. –Ennyivel le is akarta zárni a témát, ezért másra terelte a szót. –Úgy tudtam az istenek nem lépnek kapcsolatba démonokkal.
- Nem a mostani, hanem a régi istenek közé tartozott az anyám.
- Tehát egy korcs vagy. –Hiei gúnyossága nem zavart túlzottan, de a számra nehezen tudtam volna lakatot tenni.
- Igen imiko kölyök. Így is lehet fogalmazni.