3. fejezet

Hieien látszott, hogy a dühroham kerülgeti, Kurama egyikünk beszólását sem díjazta, Kuwabara és Yusuke meg természetesen nem értettek semmit. Mi hárman annál inkább. Elvégre az imiko félhótündért jelent, ami már a nevében is jelzi, hogy egy Hiei szavaival élve „korcs” fajról van szó.
- A Törpe nem tűzdémon? –„Csukd már be a szádat Kazu, könyörgök!”
- Tűzdémonból is többfajta van. –„Na jó tisztavérűből nincs, de annyi különböző démonfajta van, amikkel keveredni lehet…”
- Szerintem menjünk valamerre. –Javasolta Kurama. Nyerő ötlet volt.
Lassan sétálgattunk vissza a városba. Elhaladva Hiei mellet egy pillanatra a vállára tettem a kezem, hogy begyógyítsam a sebeit. Nem igazán örült az érintésemnek, de nem tudott érdekelni a morgása. Út közben a srácok szorgalmasan kíváncsiskodtak velem kapcsolatban ki így, ki úgy. Yusuke, Kuwabara, és néha Kurama is, kérdezősködtek, míg az a pöttöm-pukkancs kis méregzsák az elmémet kezdte átkutatni a jagannal. Erre külön útvonalat építettem ki neki. Az elmémbe nézve egy kisebb, ötajtós teremben találta magát, az ajtókra ezek voltak felírva: 0-1000 éves koromig, 1000-2000 éves koromig, 2000-3000 éves koromig, 3000-4000 éves koromig, 4000-máig. Már ettől majdnem padlót fogott. Elég érdekes képet vágott a kis drága. „Vén csoroszlya.” Dörmögte mellettem. Nem akartam ezzel vitát kirobbantani, úgyhogy nem adtam semmi jelét annak, hogy hallottam volna. Találomra választhatta ki az első ajtót. Csak hogy legyen min morognia, ezen belül is ajtókat talált, századokra felosztva rólam az infót, az emlékeimet. Aztán jöttek az évtizedek, majd az évek, hónapok, hetek, napok. Gondolkoztam még az ennél is kisebb felosztáson, de a kis drágát már az éveknél az idegbaj kerülgette. Amire nem figyelt az az volt, hogy ha a fejemben turkál, akkor én is hallom a gondolatait. „Ez most szórakozik velem?!” Kicsit később: „Én megölöm, ha még egy nyamvadt ajtót elémrak” Még egy kicsit később: „Hát ilyen nincs! –Vicsorogta. –Ajtófóbiám lesz ettől a nőtől.” Még később: „És már megint!” Komolyan azt hittem sírni kezd.
Közben persze a többiekkel is foglalkoztam.
- Hogy értetted, hogy a régi istenek közé tartozott az anyukád?
- Ez elég bonyolult Kuwabara.
- Hagyd, majd én. –Ajánlkozott kedvesen Kurama. –Valamikor nagyon régen tényleg éltek istenek a fellegekben. Ők nem olyanok voltak, mint akikhez mostanában imádkoznak az emberek. Szinte végtelen hatalmuk volt, de ugyanakkor békések voltak, és állítólag halhatatlanok. Aztán, valami rejtélyes őrület fertőzte meg őket, ami miatt mind meghaltak. Akkori szolgáik vették át titulusokat. De úgy tudom ez nagyon-nagyon régen volt. –Kérdőn nézett rám.
- Négyezer-százhatvanöt éve halt meg az utolsó istenség, anyám személyében.
- Mennyi?
- Te több mint négyezer éves vagy? –Kazu álla ismét a padlón koppant. –De jól tartod magad!
- Kösz! –„Ezt a bókot! Lehidalok.” –Amúgy négyezer-százhatvanhét éves vagyok. –Youko felé fordultam. –A meséd elég valósághű volt főnök, de hiányos. Az istenek tényleg halhatatlanok voltak, de mindig vannak kiskapuk. Egy istent, akárcsak egy embert, meg lehetett ölni, de ezt csak a saját vérvonalából származó tehette meg. Ez az őrület is pont erre játszott. Hogy halomra gyilkolják egymást.
- Az durva. –Ismerte el Yusuke. Egy pár pillanatig némán mentünk, majd eszembe jutott valami.
- Majd elfelejtettem! –Álltam meg. A tekintetek rámszegeződtek. Még Hieié is. –Már rég adni akartam neked valamit Youko, csak eddig nem lett volna helyénvaló. –Gonosz kis vigyorka ült ki arcomra.
- Állok elébe. –Karjait széttárta még ezt kimondta, és vállát is megvonta.
- Biztos, hogy közönséget akarsz hozzá? –Vontam fel egyik szemöldökömet.
- Minek titkolózzak előttük? Előbb-utóbb úgyis megtudnák.
- Ahogy akarod. –Lassan megindultam felé, majd melléérve úgy gyomorszájon vágtam, hogy röptében kivitt három fát gyökerestől, és a vége felé egy szép, mély árkot is vájt. A többieken látszott, hogy nem épp ilyesmire számítottak.
- Ezt meg miért kellet? –„Jajj Kuwabara, ne visíts már!”
- Tudja ő azt nagyon jól. –Még mindig nem hervadt le a vigyor az arcomról. –Ugye?
- Szóval elmondta.? –Nyögte feltápászkodás közben. Az ő pofiján is átvillant egy gonosz mosoly.
- Igen el. –Bólintottam. –Nem hittem volna, hogy ilyen felelőtlen is tudsz lenni.
- Mindig is tudtuk, hogy milyen következményei lehetnek a halálomnak. –Közben már visszafele haladt, hozzánk.
- Csak elszámoltad magad pár évvel. –Nem mutatta ki, de a szemén látszott kicsit az értetlensége. –Daróék előtt még tényleg csak szétszóródott volna a hordád, de ők át akarták venni a helyedet. –Kezdtem dühbe jönni, ahogy előtörtek az emlékek. –Egy pokollá vált a tábor te marha! –Arcára bűnbánat ült ki.
- Mi történt? –Láttam, hogy fél a választól, és én sem akartam vitát. Már akkor elhatároztam, hogy a hülyeségéért még kap egy nagyot, de ennél jobban bántani nem akartam.
- Jobb, ha nem tudod. –Ezzel lezártam a témát, és mentem tovább. Lassan ők is csatlakoztak, de előtte még pusmogtak egy kicsit a hátam mögött.
- Mi volt ez Kurama. –Yusuke hangja most elég komolynak tűnt.
- Semmi. Még én sem értem teljesen, de hallhattad: jobb, ha nem tudom. –Hamarosan mellémszegődött.
Kis ideig szótlanul haladtunk egymás mellett. Tizenhat év telt el, és láttam már szörnyűbbet is annál, ami Youko halála után jött, de ez más volt…
Halála előtt direkt megkértem, hogy ne menjen sehova. Ő meg is ígérte, de csak arra várt, hogy elaludjak. Arra ébredtem, hogy őt már nem érzem, aztán segítettem a lelkét Shiorihoz jutni. Fájt, hogy így alakult. Még aznap délután, nem sokkal a temetése után Shingo, egy közös jóbarátunk elmondta, hogy ölte meg a főnököt, mert az erre utasította. Így akart az előző életéből egy másikba szökni. Éktelenül dühös lettem, veszekedtünk. A tábor kész pokollá vált a Kurama helyéért folytatott harcok miatt. Két hónapon át nem volt időm pihenni a sebesültek gyógyítása közben. Shingót és terhes feleségét még időben el tudtam teleportálni onnét, de a férfi visszajött. Nem sokkal később meghalt, mert nem esküdött hűséget az új főnöknek. Én akkor tehetetlen voltam a kínzásom miatti sérülések és az erőmet elszívó bilincs miatt. Kilencvenhét év barátság után elvesztettem őt. Én sem esküdtem hűséget, így halálra vertek. Föltámadtam, mint mindig, de a bilincs már nem volt rajtam. Bosszúm után Karihoz siettem, Shingo feleségéhez. Útközben találkoztam Daro két emberével. Még elég dühös voltam a revanshoz. Karit, karjaiban újszülöttjével, holtan találtam. Csak a babát sikerült feltámasztanom. Sokáig dühös voltam Youkóra, talán még valamennyire most is, de ezt nem akartam a képébe vágni. Már úgysem tehet semmit. Ugyan mért bántsam? Gondolataimból Kurama hangja térített vissza.
- Mi történt Serenával (Szerena)? Úgy emlékszem, egy ilyen démon régen nem lett volna ellenfél neki.
- Jól emlékszel, de sajnos kilenc éve ő is emberi testbe kényszerült. Az ő döntése volt a maradás is, de mint tudod, csak tíz év után nyerheti vissza az erejét.
- Bocs, megint lemaradtunk. –Egész mókásan festett az értetlen tekintet, és a kínos kis vigyor párosítása az arcukon.
- Serena a lányom.
- Akit az a démon megtámadott, ugye?
- Igen Kazu. –Bólintottam.
- Fura neve van. –Megint nagyon értelmes képet vágott. Közben egy kávézóhoz érkeztünk. Leültünk egy kerti asztalka köré. A pincér is hamarosan megjelent.
- Az Alvilág egyik olasz területén találtam rá.
- Találtad? –Yusukével egyszerre döbbentek le.
- Janának egyik gyereke sem vérszerinti. –Tájékoztatta őket Kurama.
- Mért, mennyi van?
- Tudtommal kettő, Yusuke.
- Már három. –Jegyeztem meg kicsit meghúzva magam. Nem voltam benne biztos, hogy nem veszik-e rossz néven, hogy beleszólok a magánéletem kivesézésébe.
- Mióta? –„De ledöbbentél főnök! Pedig tudod, hogy gyerekmániás vagyok.”
- Két és fél hónappal a halálod után, óta. De ez speciális eset. –Sóhajtottam.
- Értem. –Bólintotta. Kétlem, hogy ezzel bármit is elárultam volna, de azt tuti, hogy megértette, hogy ezt nem itt és nem most akarom megbeszélni vele. Ekkor toppant be a pincér is a rendeléssel.
Közben Hiei is szorgalmasan gyakorolta a jagankezelést. Még mindig az elmémben kutakodott, és már a megfelelő napot is kiválasztotta, bár szerintem csak találomra. Gondolom azt remélte, hogy több ajtót már nem lát. Tévedett. Kisebb időbeosztásokba valóban nem ütközött, de kategorizálásba igen. Olyanokba, mint például: Humor, Harcok, Dráma, és még néhány. Tudtam, hogy már igencsak az idegeire megyek, de gondoltam, majd kiengesztelem. Az ajtók közt volt egy tizennyolcasa karikás is. Tuti, hogy a magánéletem egy fikarcnyit sem érdekelte, de bosszantani akart azzal, hogy benéz oda. Nem jött össze neki. Az ajtó nem nyílt ki, akárhogy is próbálta, de a felirata megváltozott.: Még csak tizenhét vagy! „Gondolod én nem tudom?! Azért is bemegyek!” A következő próbálkozás sem hozott más eredményt. Újabb felirat.: Felejtsd el! Itt úgysem jössz be. „Dehogynem!” Már kész idegbajos volt. A kardjával támadt az ajtónak. Eredmény semmi, csak az ajtó gúnyolódása. Ezúttal egy farát rázó Smiley jelent meg előtte, majd a kis figura megfordult és kidugta a nyelvét.
- Megöllek! –Szerintem észre sem vette, hogy ezt ki is mondta.
- Mi ütött beléd haver? –Yusuke szép nagyokat tud pislogni, ha valamit nagyon nem ért.
- Valami baj van? –Kurama már inkább nézett rá gyanakvóan. Azt hiszem nem tetszett neki a kijelentés.