4. fejezet

Hiei most még zavartnak is tűnt, de dühe dominánsabb volt.
- A drága kis barátnőd direkt szivat. –Morogta.
- Bocs, de a korhatárt komolyan veszem. Tőlem aztán kutakodhatsz tovább az emlékeimben, de az ilyen jellegűeket felejtsd el november közepéig. –Cseppet megszeppent a szidástól.
- Mért pont addig?
- Azért Kuwabara mert akkor válik nagykorúvá.
- Te átkutattad az elmémet?! –Azt hittem megszakadnak a hangszalagjai, úgy ordított. Cseppet sem volt feltűnő a körülöttünk lévőknek. Á dehogy!
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű! –„Méghogy én? Nem te kutakodtál eddig az elmémben?” –Még van képed háborogni?
- Ez akkor is más. –Kicsit higgadtabbnak tűnt. Így levéve a hangerőt, már nem is nagyon bámultak minket.
- Mért is? –Vonta kérdőre Kurama rosszallóan. A kis drága ettől zavarba jött.
- Nyugi srácok, semmi baj. –Csitítgattam őket. –Egyáltalán nem szokásom mások elméjében kutakodni, ha nem szükséges, úgyhogy a tiedbe sem néztem bele tündérfi. –„Az más kérdés, hogy ettől függetlenül is tudok rólad mindent.” –Ami meg a te kutakodásodat illeti, tőlem folytathatod amíg jólesik, de nekem is megvannak a magam titkai, és Youkóról sem adok ki semmit az engedélye nélkül. Ezeken felül felőlem akár a természeti erők irányítását, vagy bármi mást is megtanulhatsz az emlékeimen keresztül. Amíg a magánéletem intim részeibe nem mászol bele, annak nézel utána, aminek csak akarsz, oké?
- Csak, ha ezt a idétlen ajtómániát megszünteted. –Morogta. „Megáll az eszem! Még te szabsz feltételeket?!”
- Rendben. –Mosolyodtam el. Még duzzogott egy darabig, aztán ismét próbálkozott. Most egy lista volt a falon, „Válassz kategóriát!” felirattal. Persze, hogy a harcok érdekelték.
Mi meg folytattuk a beszélgetést.
- Te tényleg tudsz mások elméjében olvasni?
- Igen Kazu, de ritkán teszem.
- Akkor bizonyítsd be! Most például mire gondolok? –A kérésnek megfelelően belenéztem Yusuke elméjébe. „Hogy te mekkora egy emeletes marha vagy öregem!”
- Látom a szemmel vetkőztetés nem az erősséged. –Sóhajtottam. Kezdte kínosan érezni magát. –Ez egyáltalán nem az én mellméretem, és a bőröm is világosabb. A rózsaszín, agyoncsipkézett tangát meg egyenesen kikérem magamnak. Ilyen borzalmat én fel nem vennék. –Egy pillanat alatt rózsavörös lett a feje. Látszott rajta, hogy szeretne összemenni, de ez még Youko szikrázó tekintetének hatására sem sikerült.
- Gyere csak velem Yusuke! –Állt fel a főnök. Jót mosolyogtam azon a vérfagyasztó tekinteten, a megszólítottal ellentétbe.
- Ezt… inkább most… kihagynám. –Szépen be volt gyulladva csórikám, de nem úszta meg. Kurama odament hozzá, hátulról elkapta az egyenruha nyakánál fogva, majd egyszerűen behúzta maga után egy kis utcába. Közben a srác széke is feldőlt, és volt szerencséje felsöpörni a betont egy csíkban a nadrágjával.
- Csak finoman! Még gyerek. –Kiabáltam utánuk nevetve.
- A marha! –Emelte az égre a tekintetét Hiei, egy pillanatra, majd folytatta a kutakodást.
Szépen elkerekedtek azok a karmazsinszín szemek, mikor meglátta, hogy feszültség-levezetésképp egyszer elporlasztotta egy Ausztrália méretű aszteroidát. Azt viszont tagadni sem tudta volna, hogy a módszerem is igencsak tetszett neki. Négy tűzsárkány erejét engedtem akkor szabadjára. Egy feketét és egy fehéret a karjaimból, egy vöröset a szemeimből, és egy kék is kiszakadt a testemből. Kétségtelenül hatásos, és látványnak sem épp utolsó egy támadás.
- Te Jana!
- Mond csak Kazu.
- Ha tulajdonképpen semmi bajod Kuramával, és kihívást sem jelent mint ellenfél, akkor mért harcoltál vele?
- Mert tartozott egy visszavágóval. –Válaszoltam a kíváncsi fiúnak. –A legutóbbi harcunkat jobbnak láttam elveszteni az akkori helyzet miatt, de ezt a visszavágót megígérte. –Ő bólintott egyet jelezve, hogy megérti. A közelből hírtelen Urameshi hangja csendült fel.
- Ne tedd, kérlek! Beszéljük meg! –Nyavalyogta. –Kuramaaaaaa!
- Ezt a hisztit! –Csóválta a fejét Kuwabara. Rövidesen egy másik név is elhangzott.
- Keiko segíts!!!!!! –Nem sok hiányzott hozzá, hogy leforduljunk a székről. Hamarosan Kurama tért vissza az asztalunkhoz, de már Yusuke nélkül.
- Urameshit meg hól hagytad? Csak nem… –„De tele lett a gatya!”
- Dehogy Kuwabara, csak teljesítettem a kívánságát. –Mosolyogta. –Felhívtam Keikót. Vásárolni mentek.
- Szegény! –Nézett barátja után. A főnököm arcán átsuhanó gonosz kis mosoly nagyon ismerős volt már.
- Látom a szadizmus nem halt ki belőled. –Válaszra nyitotta volna a száját, de asztaltársaságunk magasabbik tagja megelőzte egy észrevétellel.
- Mi a… ? –Egy karmos kéz ragadott be egy ijedtében felsikkantó lányt abba az utcába, ahol nemrég még Kuramáék voltak. A kis lovagias fenegyerek persze rohant oda segíteni az ártatlan lánynak.
- Kazu ne! –„Ebből mekkora égés lesz?!” Mentünk utána.
Odaérve egy kínosan mosolygó, fekete hajú lányt találtunk az egyik fal közelében, és két farkasszemező fiút. Az egyik a „hős megmentő” volt, kezében spirituális kardjával. A másik egy piros kimonós fiú, hosszú, fehér hajjal, kutya fülekkel, és a Tessaigával a kezében.
- Hogy mertél kezet emelni egy védtelen lányra? Megdöglesz démon! –Visította hősünk.
- Szellem vagyok te marha! És sosem emelnék kezet Kagoméra.
- Csak félig. –Jegyezte meg csak úgy magának az említett, amit a félszellem egy rosszalló pillantással jutalmazott is. –Pasik! –Csóválta fejét a lány. Kicsit én is kínosan éreztem magam, amiért rám hárult a megtisztelő feladat, hogy tájékoztassam a két vicsorgót, hogy mennyire melléfogtak.
- Öhm, srácok! –Azt hiszem tervezett mosolyomból, inkább grimasz lett. –Ez nagyon mellé ment. Kagome és Inuyasha társak.
- Áh, Papnő! –Kicsi félszellemem elég meglepettnek látszott. –Ön hogyhogy itt? –Leeresztette kardját, ahogy Kuwabara is eltüntette sajátját. „De utálok néha a figyelem középpontjában lenni!”
- Papnő?! –„Muszáj így nézned, Youko?”
- Valaha az voltam. Úgy ötszáz éve.
- Örülök, hogy újra látlak Papnő. –Hajolt meg előttem enyhén Kagome.
- Én is, kis boszorka. –Mosolyogtam rá. Egy pillanatra találkozott tekintetünk, és felvillantak szemeink. Tudtam, hogy azt az időt, amit én azóta átéltem, ő csak átugrotta, így egy villanás ereéig bekéredzkedtem elméjébe, hogy tudjam, ő most élete melyik részénél tart. Két hónapja volt hátra, és ő jól tudta.
- Most mi van? Hát nem doki a bige? –„Kösz Kuwabara, ez jólesett.”
- Kit bigézel te szerencsétlen?! Azonnal kérj tőle bocsánatot, vagy felszeletellek!
- Nekem pattogsz kutyafülű?
- Srácok nyugi! –Hogy tudnak a hímneműek mindig így összekapni valamin? Megáll az ember esze. Hát még az enyém… –Igazán köszönöm a védelmet Inuyasha. Tényleg jólesett, de most semmi kedvem egy temetéshez.
- Gyászolnád a kutyust? –Gúnyolódott Hiei.
- Nem akarlak elkeseríteni Tündérfi, de per pillanat még te sem hiszem, hogy le tudnád őt győzni.
- Hallhattátok. Én vagyok az erősebb. –„Dicsekedj csak drága!”
- Inkább a tapasztaltabb. Bennük még rengeteg lehetőség rejlik. –Szerencsémre nem sértődött meg, csak vállat vont.
- Térjünk csak vissza erre a papnő témára, és Kagoméra! –„Mi ez? Felelőségre vonás?”
- Mit akarsz tudni főnök?
- Engem érdekelne, miféle papnő voltál te. –Először nem hallottam gúnyt Hiei hangjában az aznapi találkozásunk óta.
- A Papnő. –Válaszoltam egyszerűen.
- Az a papnő. –„Ledöbbent a kis drága.” –Az lehetetlen. Ő idősebb még nálad is. –Nemet bólogattam.
- A közhiedelemmel ellentétben nem egyetlen halhatatlan misztikumról van, hanem időről-időre más tölti be ezt a posztot. Ötszáz éve én voltam soron, de azóta tovább is adtam a helyem.
- Nem lehetne úgy, hogy én is értsem?
- A Papnő egy legenda, aki csak bizonyos időközönként jelenhet meg. Az ő feladata a szent tárgyak oltalmazása, és két lélek összekötése, ha azok igazán szeretik egymást. A hatalma végtelen, és az övé minden tudás, és az idő uralmának lehetősége. Emellett minden lélekbe, szívbe, és elmébe képes betekintést nyerni. –Kurámának ezt sikerült úgy mondania, mintha valami magától értetődőt közölt volna, pedig én erről sosem mondtam neki semmit. Ez kicsit meglepett.
- Szóval a csaj volt az abszolút hatalom. –Következtetett Kazu. –Hát persze. Mi sem természetesebb? Csak tudnám, hogy tudod ezt úgy mondani, mintha a kémi házit szajkóznád! –„Ennyit a nyugalomról.”
- Nála én már semmin sem lepődök meg. –„Kösz.” –Az viszont érdekelne, hogy ő az a Kagome-e.
- Ha a boszorkaharcosra célzol, igen.
- Meséltél neki rólam, Papnő? –Nem volt sem dühös, sem szemrehányó, csak feszengett kicsit.
- Két mondatnál aligha többet, és azt sem a magánéletedről. –Nyugtattam meg mosolyogva. –Megint gondterheltnek tűnsz.
- Inuyashával eddig sem volt könnyű, de mostanában…
- Köszi szépen Kagome! –Háborgott. –Nem te járkálsz vissza ebbe a nyamvadt korba folyton?
- Fekszik! –„Na, ezt sem mondtad még ilyen unottan.” –Bevallom jól jönne egy kis feszültség levezetés. –Sóhajtotta ismét felém fordulva. Felcsillantak szemeim.
- Remek ötlet. Nekem sem ártana valaki, aki végre egy kis kihívást jelent. –Sunyi kis mosoly telepedett arcomra, majd az övére is.
- Délután átugorhatnál a középkorba. –Javasolta. –Mostanában egyébként sem éreztem, hogy valaki más is az időben ugrálna.
- Örömmel. –Kezet fogtunk. –Akkor négy körül megfelel? –Bólintott.
- Szerintem, hozd a kölyköket is Papnő. Legalább lesz egy kis fogalmuk arról, hogy milyen is az igazi harc.
- Még ma délután letörlöm azt az önelégült vigyort a képedről Pincsi. –Kazu igencsak paprikásnak tűnt.
- Álmodik a nyomor öregem. –Azzal Kagome egyszerűen elteleportálta magukat onnan.