7. fejezet

Az állkapcsa azonnal eltörött, és rekordsebességgel fejelte ki a helyükről az útjába kerülő fákat, sziklákat. Talán már az ütéstől elájulhatott, így csak remélhettem, hogy még időben elkaphatom. Elé teleportáltam. Három bordám és a szegycsontom már a becsapódásától eltört. Fura dolog ez a fájdalom. Olyan hamar hozzá lehet szokni, hogy ezt is már csak tudomásul vettem, érdekelni nemigen tudott. Talán már nem is fájt. Mondjuk akkor nem ez érdekelt a leginkább. Amint „elkaptam”, egy kardot varázsoltam a kezembe, amit a lehetőségem szerinti legideálisabb szögben, a földbe mélyesztettem. Szép kis hasadékot vágtam, még sikerült a kard segítségével lefékeznem, és egy-két szikla is darabokra tört. Mindez szinte egy pillanat alatt történt. Persze pajzsot vonni magunk köré azért nem felejtettem el, na nem mintha érdemes lett volna. Az a néhány szikla ide vagy oda… Max a gerincem és még néhány bordám bánta volna. Végülis az ölemben Hieiel, egész hamar sikerült lecsüccsennem a földre, csak épp kilométerekre a többiektől. Megnyugtató volt, hogy még lélegzett a kis drága, de a gyógyítását így sem akartam halasztgatni. Pár másodperc alatt átjárta az az erő, mivel Inuyasha is és én is helyreraktunk már a közelmúltban egy-egy csatateret. Roppant hasznos ez a gyógyítás. Bármilyen élő szöveten lehet alkalmazni. Úgy döntöttem kényelembe helyezem magam, ennek érdekében pedig növesztettem egy fát a hátam mögé, aminek nekidőlhettem. Ahogy a főnökéket ismerem, már úgyis rohannak errefelé. Legalább addig begyógyulnak a töréseim. Tekintetem Tündérfimre vándorolt.
- De hülye vagy te, édes kisfiam! –Sóhajtottam lemondóan, fejcsóválva.
- Egyetértek. – Az ismerős hang tulajdonosa mosolyogva magasodott fölénk.
- Azért figyelembe vehetted volna az erőviszonyokat, Isha.
- Tudom, tudom. –Fújta ki magát. –De olyan tenyérbe mászó volt. Ezt az egót!
- Csak nincs hozzászokva, hogy egy ekkora erő számára teljesen érzékelhetetlen legyen.
- Ahhoz se, hogy gondolkodjon. –Egészített ki főnököm.
- Él még a törpe? A nyomaitok nem valami bíztatóak. –Szegény Kazu rendesen kifáradt a nagy futkosásban.
- Kutya baja. Már összefoltoztam. –Csak ekkor tűnt fel Inuyasha arckifejezése. –Bocs. Ez csak egy „mondás”.
- Hú mekkora erő! Kiállnál velem is? –„Micsoda lelkesedés! Ez a kölyök tényleg csak a harcoknak él.”
- Elment az eszed Urameshi? Egyetlen ütéssel ledarálta a törpét, és mégcsak nem is liheg. –Visította Kuwabara.
- Megint nagyot alkottál hugi. –Naru ugyan átölelte őt hátulról, de ez akkor sem hangzott épp dicséretnek. –Tényleg nem való neked a gyerek. –Nevette.
- Te is megkaphatod a magadét!
- Had én, helyette. –Azok a kiskutya szemek, amikkel Yusuke nézett, leírhatatlanok. Isha ezt elég értetlenül fogadta.
- Meg akarsz halni?
- Csak kiállni ellened. Légyszííííííííííííííííí!
- Ő maradjon egy darabban, jó? –Kagome elég unottnak tűnt, és figyelmetlennek is. –Tiszta apja! –Csóválta a fejét.
- Te ismered az apját? –A lánynak csak most esett le, hogy ezt az apróságot nem kötötte Inuyasha orrára.
- Nőnek nemigen van ilyen erőszakos és meggondolatlan természete. –Nem vagyok egy feminin alkat, de jobb nem jutott eszembe. –Tuti, hogy az apjára ütött.
- Köszi szépen Jana. –Fintorogta az említett.
- Vele mi legyen? –Kérdeztem a karjaimban szunyókáló kis áldozatra pillantva.
- Meddig durmol még ez az isten barma? –„De jó kedved lett főnök!”
- Holnapig mindenképp. –„Mi a baj?” –Érdeklődtem telepatikusan.„Ma már egyszer elkövette ugyanezt a hibát. Ideje lenne felnőnie végre.” Válaszolta. Nagyon egyet tudtam érteni vele. Közben persze körülöttünk sem állt le az élet, és le lett reagálva a válaszom.
- Akkor haza kéne vinni. –Kazu javaslatára Yusuke elszontyolodott.
- De én harcolni akarok Ishával! –Olyan nyűgös volt, hogy már-már hisztizett. Összenéztünk Kagoméval.
- Majd én visszaviszem később, és lehetőleg élve.
- Köszönöm, de biztos nem gond?
- Dehogy. –Kedveskedett. –Akár a többiek is maradhatnak.
- Akkor én megnézem, ahogy Urameshit laposra verik. –Lelkendezett Kuwabara.
Ezen persze összekaptak, még Naru és Isha csak nevettek. Kurama, nagy egyetértésben Sangóval, Mirokuval, Kagoméval, és Shippóval, a fejét csóválta, még Inuyasha csak morgott. Végül a főnökkel együtt tértünk vissza a saját időnkbe, s mivel gőze sem volt, hogy Hiei esetében pontosan mit is jelent helyileg a „haza menni” kifejezés, és nem állt szándékomban lebukni azzal, hogy „én tudom”, elfogadtam Kurama ajánlatát, hogy nála szállásoljuk el. Átérve nem tűnt túl jó ötletnek így végigcaplatni a városon, és nem csak azért, mert nem adtam át a „csomagot” Youkómnak, hanem mert ha lehet, még ennél is jobban utálna ha megtudná, hogy ájultan vittem végig a fél városon. Maradt a teleportálás. Egy villanás alatt Shiori házának egyik vendégszobájában voltunk. Az ágyra tettem a kis drágát, leteleportáltam róla a cipőit, a kabátját, és a fölsőjét, majd betakartam, és kapott egy jóét-puszit is mielőtt elhagytuk a szobát. Alig csukódott be mögöttünk az ajtó, Kurama máris vallatóra fogott.
- Nincs kedved mesélni egy kicsit?
- Mi érdekel?
- Hogy mi történt a halálom után, Kaori, azt a hugicás megjegyzést is kifejthetnéd, úgy általában az elmúlt tizenhat éved, és legfőképp az, hogy haragszol-e rám az Eri ügy miatt. –Itt bűnbánóan leszegte a fejét. –Elvégre azóta nem láttalak.
- És ezt mind itt, az ajtóban akarod megbeszélni? –Azt hiszem sikerült kissé zavarba hoznom.
- Ne-nem. –Dadogta. –Menjünk a szobámba. –A javaslattal nem volt semmi bajom, de útközben nem bírtam megállni, hogy meg nem kérdezzem.
- Ez hosszú lesz. Anyukádat nem fogja zavarni, hogy két idegen is itt éjszakázik az engedélye nélkül? Ráadásul, ha tényleg mindenre választ akarsz, akkor aludni sem nagyon fogsz az éjjel.
- Nem bírtad kihagyni, mi? –Sandított rám a szobába lépve.
- Nem. –Vigyorogtam. –És a sulival is piszkálni foglak még. Tényleg! Kész a házid?
- Egyszer még úgyis megöllek. –Sziszegte.
- Mégegyszer? Minek? A legutóbb sem lelted benne örömöd. –Amint kimondtam, megbántam. Féltem, hogy fájó emléket tépek fel benne, elvégre akkor nagyon megviselte.
- Igaz. –Ismerte be leszegett fejjel.
- Ne haragudj! Nem úgy értettem. –Bújtam hozzá. –Tudod, hogy nem vagyok egy tapintatos típus. –Elmosolyodott és átölelt.
- Tényleg nem. De van, ami ellensúlyozza. –Aztán elkomolyodott. –Tényleg hiányoztál.
- Te is. –Egy darabig még elácsorogtunk így, egymás karjaiban, majd jött a neheze.
- Elmondod mi történt? –Megcsóváltam a fejem. –Shingóék még… –Elakadt a hangja. Egyértelmű volt mit akar tudni.
- Nem. Kaori árva. –Erre még szorosabban ölelt. –Ő még csak nem is tudja, hogy nem teljesen ember. A család, akik babakora óta nevelik azt hiszik, hogy egy csodának köszönhetik, hogy pont az ő házuk elő tették a babát. Sajátjukként szeretik és nevelik.
- És ha valami miatt előjön az ereje?
- Meséltem neki Shingóról és Kariról, akárcsak rólunk. Ha előjön az ereje, akkor már csak meg kell vele értetni, hogy nem csak mese volt, és ő Kariék lánya. –Kibontakoztam az ölelésből, és letelepedtem az ablakpárkányon, Kurama meg velem szemben.
- Miattam haltak meg?
- Az volt a katalizátor, de sajnos én is bűnös vagyok ezügyben. –Nem tudtam a szemébe nézni, csak bámultam ki az ablakon. –Azt hitte dühös vagyok rá, és a tiltásom ellenére is visszajött a valamikori otthonunkba. Nem tudtam megvédeni.
- Kétlem, hogy ne tettél volna meg mindent. Az én hibám volt. –Hangja elcsuklott, de folytatta. –Akárcsak Kuronue halála. Előre féltem Yusukééket. Talán kerülnöm kéne őket, még mielőtt ők is…
- Elég! –Meglepte a kirohanásom. Nem szokásom az ilyesmi, de nem bírom, mikor valakiből csak a hülyeség árad, ha kinyitja a száját. –Te is tudod, hogy Annónak ez volt a sorsa, különben fel tudtam volna támasztani. Mellesleg remekül elvannak ott, ahova kerültek. Azt az apróságot leszámítva, hogy a mi drága Kuronuénk még mindig megragad minden alkalmat, hogy megpróbálja elcsábítani Karit. –Erre elmosolyodott.
- Kuronue és a nők… Van, ami sosem változik.
- Hát ez nem. –Ebben teljes volt az egyetértés, elvégre Anno Kuronue is hasonlóan állt a csajokhoz, mint Miroku, (a sikeraránya is hasonló volt) csak ő nem épp a gyereknemzés céljából próbálkozott. Egyszerűen csak imádta a nőket.
- És Eri? Haragszol miatta? –Nehéz lett volna megállapítani, mik bújtak meg a hangjában. Kíváncsiság mindenképp, és talán némi bűntudat és remény is.
- Mért haragudnék? –Kicsit megkönnyebbülni látszott. –Úgy döntöttél, hogy új életet kezdesz és ebbe ez is beletartozik. Elvégre mindenkinek mást jelent az örökké.
- Sajnálom. –Hajtotta le a fejét.
- Fölösleges. Amúgy elég szimpatikus lány volt. Kár hogy el kellett költözniük. Tartod még vele valahogy a kapcsolatot? –Ez tényleg érdekelt, elvégre én csak akkor láttam a lányt, mikor két éve épp Kuramával nyalakodtak egy parkban. Mondjuk akkor sem leskelődni mentem, csak azért mert egy erősebb démon megint a főnök életére pályázott. Azt már nem tudtam megakadályozni, hogy Youko észrevegyen, de maradni sem tudtam, hogy megbeszéljem vele a dolgot. Sietnem kellett.
- Nem, nem tartom. –Még mindig csak a padlót tanulmányozta.
- Ne csináld ezt kérlek. –Emeltem fel a fejét. –Nem várhattam el, hogy egy ilyen ígéretet betarts.
- De így megszegni sem volt értelme. Mégcsak nem is szerettem igazán.
Ismerős csillogás tükröződött a szemeiben. Ugyanolyan szomorú és vágyakozó, mint régen. Megcsókolt. Ez már nagyon hiányzott. Fél perc sem telt bele, és már az ágyon folytattuk. Valahogy minden olyan volt, mint annak idején. Ugyanolyan féltve ölelt, és bújt hozzám, ugyanolyan szenvedéllyel csókolt. Reggelig el sem tudtunk válni egymástól. Újra és újra feléledt bennünk a vágy egymás iránt és ennek az érzésnek nem tudtunk, és nem is akartunk ellenállni. Már rég felkelt a nap, mire mi elaludtunk.
A régi szobámban találtam magam a táborban. Erőtlenül feküdtem egy ágyon, átkarolva egy kisbabát. Aztán a pici eltűnt a kezeim közül, de valahogy nem aggódtam érte. Lehunytam szemeimet, majd hírtelen elporladtam, és a hamvaimat elfújta a szél.
Kurama karjaiban ébredtem a szobájában. A szellő lágyan simogatott minket a nyitott ablakon keresztül. Az álmom egyértelmű volt: Meg fogok halni. Az első gondolatom Hiei volt. Átosontam a szobájába, közben magamra varázsolva egy hálóinget. Még mindig aludt. Odafeküdtem mellé az ágyra és átöleltem, de nem olyan szorosan, hogy felébredjen tőle. Így talált ránk Youko.