8. fejezet

Ő sem volt épp télikabátban, bár az az egy szál törölköző, amit a derekára tekert emlékeztetett rá, hogy én is elmehetnék tusolni. Igaz, őszintén szólva se kedvem, se energiám nem volt hozzá. A látványt, ami elétárult sokféle képen lehetett értelmezni. A szunyókáló Hieit ölelgettem egy szál hálóingben, és cirógattam az arcát. Ezzel akkor sem állt szándékomban leállni, mikor Kurama benyitott, sőt még egy puszit is kapott a kicsike a vállára. Hallottam a főnök lassú lépteit, ahogy közeledik felénk, de még csak rá sem néztem. Leült mellém az ágy szélére.
- Gondolom nem véletlen, hogy annyira elnéző voltál vele. –Nem mutatott semmi érzelmet a hangja, hát én is így válaszoltam.
- Nem.
- Szereted?
- A rajongásig. –Nem szól semmi, csak a tekintetét éreztem magunkon, aztán lágyabbra változott a hangja.
- Ismerős ez a tekinteted. –Megcirógatta az arcom. –Kohakura és Serenára néztél így, mikor eljöttek hozzád a táborba. Hiei lenne a harmadik? Az a bizonyos „speciális eset”?
- Igen. –„Lebuktam.”
- Elmondod? –Kérdezte mosolygós hangon.
- Nem egy nagy sztori. –Vontam vállat. –Az emlékek erdeje melletti sivatagban futottam össze Minóval, aki megtalálta. Ő egy fiatal lány volt. Úgy döntött felneveli a babát, de az is kétséges volt, hogy eléri az uticélját lévén, hogy képtelen volt megvédeni magukat. Egy hónapig tartott az út Mino szüleihez, és addig én vigyáztam rájuk.
- És gondolom kiütközött a gyerekmániád.
- Felsőfokon. –Ismertem el mosolyogva. –Nehéz lett volna nem megszeretni, különösen mivel az első szava az volt, hogy mama, és az is nekem címezve. Csak sajnos nem lettem volna jó anyja, és Minótól sem vehettem el csak úgy. Akkor már szinte el volt döntve milyen lesz a következő két évem, és ez egyszerre több élet élésével járt. Sajnos Mino meghalt, és így a baba a banditákhoz került. Az egyikük vállalta, hogy vigyáz rá. Persze annak tudatában, hogy ha megszegi a szavát, akkor nem végelgyengülésben fog meghalni. A két év elteltével Hieire bíztam a választást, és ő úgy döntött, hogy velük marad.
- És te persze azóta is vigyáztál rá. –Bólintottam. –Ha két évesen elég érett volt egy ilyen döntéshez, mért nem ismert fel?
- Mert ha a valódi alakomat használom, akkor azok közül a banditák közül is felismert volna pár.
- Megint alakváltás? Ez nálad már függőség.
- Lehet. –Én is elmosolyodtam, majd felé fordultam. –De szerintem ennek is lehet némi köze ahhoz, hogy ennyire ragaszkodik hozzád. –Kérdő pillantást kaptam válaszul. –Nem tudom honnan jött, de akkor sikerült pont olyan alakot öltenem, amilyen most a tiéd, csak nálam egyértelmű volt, hogy lány vagyok. –Na ennek meg lett a hatása. Csikálni kezdett, aminek eredményeképp leestünk az ágyról. –Hagyd abba! Még fölébred. –Nevettem.
- Rendben, most megúsztad, de még bepótolom. –Mosolyogta fölém magasodva.
- Nem menekülhetnék meg valahogy?
- Talán ha… –Azzal megcsókolt. Tagadhatatlanul jól esett, de…
- Ezt nem a gyerek előtt kéne. –Mindketten elpirultunk kicsit.
- Van benne valami. –Ismerte el, majd önhatalmúan úgy döntött, hogy irányítása alá vonja a teleportáló képességem, és fél pillanat múlva már ismét az ágyában voltunk.
- Nem vagy te egy cseppet pofátlan, édesem?
- Mért húztam volna azzal az időt, hogy kérdezek, ha úgyis beleegyeztél volna?
- Végülis logikus. Neked tényleg nem tudok nemet mondani. –Újabb csókokba kezdtünk, de még mielőtt tovább mentünk volna eszembe jutott valami. –Anyukád nem fog ránknyitni?
- Ezt a hétvégét a nővérénél tölti. –Ezzel szándékában állhatott lezárni a témát. Legalábbis gondolom ez is szerepet játszhatott abban, hogy befogta a számat egy csókkal, de ettől bevillant még valami és megszakítva a csókot, kicsit eltávolodtam. Drága főnök elég értetlen képet vágott. –Valami baj van?
- Csak eszembe jutott, hogy te itt tulajdonképpen még gyerek vagy. Nem akarok pedofíliáért börtönbe kerülni! –Nyavalyogtam. Szegénykémnek nem kellett sok, hogy leszédüljön az ágyról.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? És ki jelentene föl?
- Régen is voltak logikátlan húzásaid. –Kezdett vörösödni a feje, úgyhogy jobbnak láttam látványosan megszeppenve hátrálni az ágyon. Meg is kaptam a magamét.
- Néha tényleg az idegeimre mész. –„Ezt eddig is tudtam, nem kell így kiakadni.” Azért látszott, hogy próbál nem dührohamot kapni. –Jó, tegyük fel, hogy feljelentelek.
- De ugye nem! –Ilyen gyerekes is régen voltam, és azt hiszem Youko idegállapotán ez, az ártatlan arckifejezésem, és a szép nagy pislogások is rontottak. „Hi-hi, már fújtat is.”
- Nem, nem áll szándékomban. De gondolod ha megtenném, akkor a tegnap este után még számítana valamit hogy most folytatjuk-e vagy sem? –Ezen kicsit elgondolkoztam, majd kinyújtottam a kezem, tenyérrel fölfelé. Egy kis koncentráció, és máris a markomban tartottam a BTK-t. Mire elkezdtem lapozgatni, Kurama már leájult az ágyról.
- Jana kérlek! –Nyávogta feltápászkodás közben. Kemény meló volt látszólag érdeklődve olvasgatni a vaskos kötetet, miközben belül majd megszakadtam a röhögéstől. Mindig is természetfeletti érzékem volt Kurama kiidegeléséhez, és rendszerint élveztem is.
- Áh, megvan! Itt azt írja, hogy az alkalmak számával súlyosbodik a helyzetem. –Azzal becsaptam a könyvet, ami azonnal el is tűnt, és az ajtó felé vettem az irányt. –Bocs, majd pár év múlva. Viszlát! –Intettem mosolyogva, és már nyúltam is a kilincs felé. El viszont nem értem. Egy rózsaostor tekeredett a derekam köré, majd egy rántás és máris Kurama karjaiban voltam. –Nyugi kölyök! Ne húzd úgy fel magad! –Vigyorogtam.
- Tudod kivel szórakozz te kis bestia?! –Szidott le, majd a választ meg sem várva, befogta a számat.
Most sokkal vadabbul csókolt, mint általában. Nem is csoda azok után, ahogy felpaprikáztam, de hamar meg is nyugodott. Az ágyból viszont egy jó ideig nem keltünk ki. Valamiért mindig is szerettem kényeztetni a őt, így az első együttlét után sem igen tudtam leállni. Szerencsére ebben is mindig nagy volt az egyetértés, ugyanis ő meg kényeztettetni szerette magát. És azok az édes, finom kis hangok… Ezzel midig fel tudott tüzelni. Megint roppant energikusnak bizonyultunk. Csak késő délután fáradtunk ki. Kicsit még furcsa volt, hogy ismét rajta hasalva aludhatok el, és most is ugyanúgy ölel át egyik kezével, még a másikkal az enyémet fogja mint régen. Finoman cirógatta a hátamat. Lemertem volna fogadni, hogy ezt visszavágónak szánja, ezért próbáltam visszafogni magam, de nem jött össze. Halkan dorombolni kezdtem. Elnevette magát.
- Miféle rókadémon vagy te?
- Macskapárti. –Duzzogtam. –Meddig akarsz még piszkálni ezzel?
- Most kivételesen nem annak szántam cicám, csak olyan aranyos vagy mikor dorombolsz. –Cukkolt tovább.
- Emlékeztetnélek, hogy a macskák harapni és karmolni is szoktak. –Morogtam.
- Fölösleges. Még megvan a nyoma.
- Ezt hogyan sikerült átmentened erre a testre? –Bár már este is észrevettem, hogy megtartotta az első éjszakánk emlékéül szolgáló kis karmolás nyomot a vállától kicsit beljebb, azt nem értettem, hogy ha egyszer csak a lelke menekült új testbe, akkor hogy maradhatott meg ez a karcolás is.
- Nem tudom. Talán mélyebb volt, mint amilyennek szántad. –Mosolyogta a szemembe nézve. –Fura így szabadon, nem?
- A bujkálások után valóban nem könnyű megszokni, hogy már nem kell titkolóznunk. –„Az talán még furább, hogy a külsődet tekintve száznyolcvan fokos a fordulat.”
- Ezt ki is használhatnánk.
- Mire célzol?
- Lehetnénk osztálytársak. Egy egész tanítási nap túl hosszú nélküled, és most már a figyelmem is elvonod. –„Megáll az eszem! Képes rámhárítan a felelősséget?!”
- Na szép! Ez érzelmi zsarolás akart lenni? –Sandítottam rá.
- Csak egy javaslat. –„Csak épp a hangnem nem olyan.” Mindenesetre visszahajtottam a fejem a mellkasára.
- Az jó, mert semmi kedvem otthagyni Kaori osztályát. Könnyebb úgy figyelni rá, ha napközben a közelében vagyok.
- Szóval te is suliba jársz? –„De tudtam, hogy le fogsz csapni erre a mondatra.” –És kész a házid? –Gúnyolódott.
- Képzeld igen. De tudtommal neked még van mit dolgoznod vele.
- Hétfőig még ráérek.
- Nem túl okos dolog az utolsó pillanatra hagyni. –Hangja alapján, valószínűleg lesápadt.
- Ugye nem akarod most megíratni velem?
- Hát… nem is tudom.
- Nem lehetsz ilyen kegyetlen.
- Kezdjük, mondjuk a kémiával.
- Jana!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! –„Hogy a pasik mit össze nem tudnak nyafogni!”
- Ne hisztizz légyszives. –Ültem fel az ágyon.
- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? –Nyöszörögte. – Képes lennél most nekiállni kémiázni?
- Naná! –A könyv már a kezemben is volt.
- Szadista. –Duzzogta, majd sértődötten elfordította a fejét.
- Én is szeretlek drágám. –Kicsit megcirógattam az arcát, mire ő morogva ellökte a kezem. –De édes vagy ilyenkor.
- Akkor talán úgy is kezelhetnél. –Na ilyet sem láttam még. Hogy Kurama kivágjon az ablakon egy könyvet?! –Így már jobb. –Nézett a repülő kémiatankönyv után, majd rám. –Hol is tartottunk? Áh, megvan. –Ismét megcsókolt, majd letepert.