9. fejezet

Másnap hajnalban ajtónyikorgásra ébredtem, majd egy morgás, s végül ajtócsukódás. Örömmel nyugtáztam, hogy Tündérfim felébredt. Figyelembe véve, hogy most Kuramán kívül szinte semmi nem volt rajtam csak a hajam takart minket valamelyest, jobbnak láttam nem észrevetetni, hogy ébren vagyok. Csak mosolyogtam egy jót miután kiment és legalább derékig betakartam magunkat. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e utána menni, és a kísértés is elég nagy volt, hogy Youko karjai közt maradjak. Végül maradtam és félig-meddig vissza is aludhattam, mert a következő amire emlékszek, az egy kis vitaszerűség volt az ajtó túloldaláról.
- Yusuke ne tedd! –Szólt rá Hiei.
- Mért ne? Jó móka lesz.
- Nyugi Törpe. –Aztán ajtónyílás.
- Aszta!!!!!! –Hát igen. A két értelmiséginek tátva maradt a szája a látványtól.
Én hanyatt feküdtem az ágyon, Youko pedig félig-meddig rajtam. Pontosabbal hozzámbújva átkarolt. Enyhén feszélyezett a helyzet. Hamarosan azt is megtudtam mért jöttek. Egy idegesítő gang ütötte meg a fülemet, amit egy villanás követett. „Anyádat Urameshi! Te fényképezel?” Szinte éreztem ahogy zsugorodok, de meztelenül mégsem pattanhattam föl, hogy elvegyem tőle a fényképezőt. „Sebaj. Majd abbahagyja.” Valami rejtélyes oknál fogva a gép a következő kattintásnál fordítva sült el. Hallani lehetett ahogy a padlón koppan, és mást is.
- Oh! A szemem!
- A csudába Urameshi. Nem tudsz vigyázni?
- Úgy kell nektek. –Kárörvendett Hiei.
- Befogod törpe!
- Különben?
- Különben, ha felébred Kurama elmondjuk neki, hogy a te ötleted volt az egész.
- Ha megpróbálod rámkenni Yusuke, cafatokra téplek. –Fenyegetőzött. –Mo-most meg mit csinálsz? –Kérdezte halálra vált hangon.
Hamarosan az is megtudtam miért. Az a perverz barom épp a hajamat próbálta eltűrni a mellemről. „Most telt be a pohár.” Alapvetően türelmes alkat vagyok, de ez már nekem is sok volt. Elkezdtem nyújtózkodni álmomban, de úgy, hogy közben véletlenül orrba legyintettem a pimaszkodót, aki hallhatóan Kuwabarának vágódott. Ekkor kezdett el Kurama is mocorogni. Kukkolóink persze azonnal felhúzták a nyúlcipőt, még drága főnököm csak nyújtózkodott, adott egy puszit, majd aludt tovább. Egy darabig én is ezzel próbálkoztam, majd meghallottam egy kedves kis hangot a fejemben. Valaki hívott. Gondolkodás nélkül kiteleportáltam magam az ágyból, nehogy Youko felébredjen, majd magamra varázsoltam egy ruhát, és már mentem is volna, ha nem jut eszembe két apróság. Az egyik, hogy illene legalább egy levelet hagynom Kuramának, a másik pedig a fotózás. Célszerű lenne belepillantanom a közeljövőbe, hogy nem lesz-e ebből vita. Leültem az ágy szélére, majd az ágyon szuszogó szépség homlokára tettem a kezem. Azt megtudtam, hogy a következő négy napban nem lesz gond a fotók miatt, az biztos. Más miatt viszont annál inkább lehet. Toll és papír tűnt fel a kezemben. Megkezdtem a levél írását.
Jó reggelt Szépségem!
Bocs, hogy így szó nélkül, de sürgősen el kell mennem egy időre. Pár nap múlva jövök, addig is légy jó és próbáld meg megőrizni a türelmedet, kérlek. Reggeli az asztalon.
Vigyázz magadra! Szeretlek.
Csók, Jana
Ui.: Üdvözölnek a citromlepkék, és lehetőleg ne haragudj Hieire! Még gyerek.
Az üzenet mellé tettem az ágyra, még egy csettintéssel gondoskodtam a reggeliről, adtam neki egy búcsú-puszit és az erkélyre sétáltam. Alig pár méter magasan lehettem. Ugrottam, majd nemsoká egy toronyház tetején találtam magam Angliában.

Hamarosan Kurama is felébredt. A citromlepkés résznél elmosolyodott de, amit Hieiel kapcsolatban írtam, arról lövése sem volt, hogy értettem. Nem kellet sokáig várnia a válaszra. A nappaliba érve szembe találta magát Yusukéékkel.
- Jó reggelt álomszuszék! –Vigyorogta Urameshi. –Hogy aludtál?
- Aludtál egyáltalán az éjjel? –Tetézte Kazu. Kuramám fülig vörösödött.
- E-ezzel meg mire célzol?
- A csajra az ágyadban. –Vágta rá Hiei közönyösen.
- Nincs senki az ágyamban.
- Mostmár. Legalább szó nélkül lépett le?
- Hiei állj le! –Szólt rá Yusuke.
- Most mi van? Csak egy kérdés volt. –Gonosz vigyorra húzta a száját. –Mond, még a dokid volt is természetben fizettél?
- Hiei! –Szóltak rá mostmár duóban Kuwabarával. Sajnos már későn. Kurama szinte tajtékzott a dühtől.
- Mit mondtál te kis nyavalyás? –Mindhárman ledöbbentek. Nem látták még ilyennek. Le kellett fogniuk. –Azonnal vond vissza!
- Nem mondtam semmi rosszat, csak érdekelne az árfolyam. –Gonoszkodott tovább.
Már Yusukéék sem tudták visszatartani a főnököt. Kiszabadult és fenyegetően megindult Tündérfim felé. Neki bezzeg eszébe sem jutott kitérni, vagy esetleg bocsánatot kérni. Csak várt. Kurama már emelte is a kezét, hogy fölképelje a fiút, de egy pillangó megakadályozta. Egész pontosan egy citromlepke, aki közéjük repült a reggeli üzenetemet szállítva főnököm elé, amin most az utolsó néhány szó villogott: …ne haragudj Hieire! Még gyerek.
- Milyen igaz. –Vágta a sráchoz a lapocskát. –Ideje lenne felnőnöd. –Szólt még hátra neki a konyhaasztal felé haladva. –Nem kértek reggelit? –Címezte már sokkal higgadtabban a kérdést a hármasnak.

Körülnéztem az ismerős környéken. Rohadtul utáltam. Elérkezettnek láttam az idejét, hogy átváltozzak. Bokáig érő ezüst hajamat, derékig érő bordó váltotta föl, és szemem szürkesége is lilára váltott. Hamarosan már egyik porcikám sem hasonlított az eredetire. Alacsonyabb lettem, kicsit laposabb, arcszerkezetem is kerekebbre váltott. Kihívó szabású bőrruha volt rajtam, egy hosszú, szintén bőr kabáttal, és magas-szárú csizmával. Ennek száraiban egy-egy, kívülről nem látszó tőr foglalt helyet, ezen felül a kabát takart még két pisztolyt, néhány tartalék tárat és üveggolyó méretű füstbombákat, egy maroknyi kis íjpuska is megbújt a kabát ujjában, valamint egy kisebb viperát takart a falatnyi kis topp, ami rajtam volt. Ball csuklómra néztem. A rajta lévő, mások számára láthatatlan fénykarkötő, most halványkéken világított. Ez sajnos azt jelentette, hogy akin a karkötő másik fele van, nagyon szomorú. „Szegény kicsikém!” Úgy döntöttem telepatikusan üzenek neki.
-„Jun kicsim!”
-„Ann? Hol vagy?” –Hangján hallatszott, hogy ez jelentősen felélénkítette, és a karkötő is sötétedett.
-„Szerintem valamivel fölötted kicsikém. Jolly patkánylyukának a tetején.” Kimondva a nevet, akaratlanul is elmosolyodtam. Mindig is utálta, ha Jollynak hívom Joker helyett. A csuklómon világító kör élénkvörös színt vett fel.
-„Mért? –„Tehát tényleg dühös.” –Joker úr nem fog örülni egy árulónak.”
-„Sejtettem, hogy ezt etették be veled. –Sóhajtottam. –Köszönöm a bizalmad, igazán jól esik. –Gúnyolódtam kicsit. –Most, hogy már tudod mire megy ki a játék, még mindig hiszel neki?”
-„Látni akarom az igazat.” –Behunytam a szemem. Láttam, hogy a szobában ahol tartózkodik, van egy tükör. Tudta, hogy erre akár a távolból is ki tudok vetíteni emlékeket.
-„Ahogy akarod.” –Leguggoltam, kezemet a tetőre tettem, becsuktam a szemem és már indítottam is a kért „csomagot”. Egy vékony energiacsík futott végig a tetőn, majd be az épületbe, meg sem állva Jun-ig, és a közelében lévő tükörig. Hamarosan megelevenedett az az egy évvel ezelőtti nap a tükör felületén…
Akkor még máshol volt a szervezet központja. Egy húsz emelet magas irodaépületnek álcázott hely volt, öt földszint alatti szinttel. A legtöbb piszkos kis ügynek ez volt a központja. Én is itt éltem Junnal. Megismerkedésünk utána valahogy nem tudtam elszakadni tőle, mintha megbabonázott volna. Mivel harci képességeimet már az első találkozás alatt megcsillogtattam Jolly legjobbjai ellen, simán munkát kaptam náluk. A legegyszerűbb ugyan az lett volna, ha fogom Junt és eltűnök vele, de mivel már akkor is olyasmire készültek, ami felboríthatja az emberi világ egyensúlyát és nekem mint démonistennőnek nincs jogom befolyásolni ennek a világnak a történelmét, ezt nem tehettem. Végül a fiú dadája, később pedig a kiképzője és a társa lettem. Jollynak, vagy ahogy nevezteti magát Jokernek, nagyon nem tetszett, hogy ellenben a többi körülöttünk lévővel érzelmekre szoktattam és neveltem, és arra, hogy sose öljön. Még csak arra sem voltam hajlandó, hogy én is Juniornak szólítsam a fiút. Végül a pimaszkodásom és a lázadozásom eredményeképp úgy döntött, hogy ideje likvidálnia. Persze ezt úgy, hogy Jun ne tudja meg, hogy ő áll a háttérben. Innentől kezdődött most Junnak a „mozi”.
Aznap riadót rendeltek el, az épület teljes kiüríttetését. Mindenki a legközelebbi kijárat felé rohant. Sajnos mikor ez elkezdődött, nem voltam védencem közelében, de mivel szükségük volt rá, nem kételkedtem benne, hogy kiviszik. Számomra a legközelebbi kijárat a tető volt, hát arra indultam. Útközben az utamat állta a szervezet néhány embere. Gondolom ezekkel a szerencsétlenekkel is elhitették, hogy halálos betegek, vagy hogy egy világmegváltó missióért adják az életüket. Az épületben mindenütt kamerák voltak, s mivel ezeknek a képét egy laptop és egy műhold segítségével bárhol fogni lehetett, semmi természetfeletti erőt nem használhattam, nehogy lebukjak. Belementem a tűzpárbajba és hamar ki is lőttem a kezükből a pisztolyokat. Olykor persze meg is sérültek, de nem súlyosan. Ezek után márcsak el kellett cikáznom mellettük, vagy átugranom egyeseket. Persze tovább üldöztek, de a szellőzőig már nem tudtak utánam ugrani, mivel túl magasan volt. Egy darabig elmászkálgattam ott, majd ugrottam egyet. Szerencsére jó vastag volt a fel fölöttem, így semmi nem látszott abból, ahogy átszeltem. A tetőre érve, láttam, hogy már az összes helikopter felszállt. Szerencsére Junt is éreztem az egyiken, de kétlem, hogy ő észrevehetett volna. Az utolsó gép felé ugrottam, ami felszállt. Jollykám jobb keze, Wendy volt az ajtónál. Már épp elértem volna őket, mikor a vállamhoz vágott egy gránátot. Az persze azonnal felrobbant, így már sérülten és égve estem vissza a tetőre. Nem ért nagy meglepetés, mikor az épület is felrobbant alattam.
-„Mostmár hiszel nekem?”
-„Egyre kevésbé tudom, hogy kinek hihetek, de emlékeket nem lehet hamisítani, ugye?” –Szegénykém! Nem csodálom, hogy össze volt zavarodva.