10. fejezet

Amit neki már nem mutattam, az az volt, hogy öt-tíz másodperccel később feltámadtam és letakarítottam magamról a romokat, majd megvártam még leszállnak valahol, és odateleportálltam. Figyelembe véve, hogy mekkora áldozatot hoztak hogy kiiktassanak, nem lett volna okos dolog besétálnom, úgyhogy csak figyeltem, és tovább lassítva a munkájukat, vártam a megfelelő alkalomra. Tudtam, hogy hamarosan vége lesz ennek az ügynek és mostmár volt, ami feljogosítson a beavatkozásra. Nevezetesen az, hogy az elmúlt évben megtudtam, hogy az én drága Jolly Jokerem egy szörnnyel is szövetkezett. Úgy döntöttem azt az alakot magam veszem kezelésbe, ha többet nincs is jogom tenni. Azért el kell ismernem jó munkát végeztek. Elképesztő, hogy a fináléra mit végre nem hajtottak itt Londonban, mellesleg szépen beetették az országok vezetőit is. A világbéke részével nem is lett volna bajom, de nem így. Rengetegen csatlakoztam Jokerhez, hogy Mr. Gentleman tudását és személyiségét átültessék egy másik testbe. Ezzel viszont volt egy-két problémám. Az egyik például az, hogy ezt azért teszik, hogy ő az új testében, a mai technológia segítségével minden embernek törölje az emlékeit, és új életet adjon nekik. Mintha így tényleg élet lenne az élet! Szabad akarat nélkül… A másik, és egyben legfőbb problémám pedig az volt, hogy Junban akarták újjáéleszteni Gentlemant. Mondjuk ezt mindig is tudtam, és úgy voltam vele, hogy erről majd magának a fiúnak kell döntenie, ha eljön az ideje. Ezért próbáltam lebukás nélkül hátráltatni a munkájukat is, hogy időt nyerjek, mert bár Jun most tizenhárom évesnek néz ki, még a fele is alig van meg. A génmanipulálás csodái! Még szerencse, hogy ő az egyetlen, aki túlélné Gentleman befogadását. Az viszont, hogy fogva tartják és kényszeríteni akarják, egyáltalán nem a beleegyezésére utalt. Most, a képessége nélkül, már nem megy vele sokra szegénykém, hogy mind szellemileg, mind fizikailag jóval fejlettebb az átlag korabelieknél.
Végre megérkezett, amit vártam.
-„Jönnek a barátaid.”
-„Hogy kik?”
-„Anitáék.” –Épp akkor lopakodott be az épületbe a felmentőcsapat. Ha ők elbuknak, az emberi világban élőkből agymosott zombik lesznek.
Elég érdekes összetételű volt a csipet-csapat. Volt köztük egy volt ügynök, aki valaha Jokernek dolgozott: Yomiko, rajta kívül még három papírmester: Michelle, Maggie és Anita, aki szintén tizenkét-három évesnek nézett ki. Neki is megvolt a maga története. A csapathoz még egy katona, Yomiko régi ismerőse is csatlakozott: Dreak Anderson. Végül pedig ott volt Nency. Ő volt az egyetlen I-jin, aki túlélte a pár ével ezelőtti harcot Joker, és az I-jinek közt. Ő is járt a legrosszabbul. Akkor elvesztette az emlékezetét, és nem sokkal később a kisbabáját, Junt is. Jolly raboltatta el tőle a kicsit, mivel már születése okán is különleges volt. Ő volt az egyetlen I-jin, akit nem kikísérleteztek, hanem természetes úton született, emellett örökölte anyja azon képességét, hogy bármilyen szilárd anyagon át tudott haladni. Kár, hogy ezt nemrég elvesztette. Most, hogy ők megkezdték a kis akciójukat Jun, és egy másik barátjuk, Nenene („Istenem, de hülye neve van!”) kiszabadítására, már én is nekiláthattam a munkának. Talán csak Jun miatt, de ez a falon átugrálás kezdett a szokásommá válni. Így jutottam le hozzá is. Egyszerűen a szobája fölé álltam, és hagytam magam átzuhanni jónéhány emeleten, még célba nem értem.
- Szia Jun. –Huppantam elé. Nem igazán tudtam mire számítsak, így módfelett örültem mikor átölelt. Mint már említettem, most nem voltam valami magas, de azért fura volt, már csak fél fejjel alacsonyabb nálam. Olyan kis aranyos volt, mikor hozzámbújt. –Nyugodj meg életem, minden rendben lesz. –Simogattam meg a haját. Megrázta a fejét.
- Semmi sincs rendben.
- Még. –Folytattam volna, de egy felcsendült egy ismerős hang. Riadót rendeltek el az épületben. –Már itt is vannak. –Mosolyogtam. –Nekem most még van egy kis elintéznivalóm. A közelben leszek, és ígérem később megkereslek.
- Rendben. –Bólintott. –De mi bajod van? A fénykarkötő amit adtál, szürkül. –Aggodalmaskodott.
- Majd később elmondom kicsim. –Adtam még neki egy puszit, majd átsétáltam az ajtó. „Csak még azt nem tudom, hogyan. Na mindegy. Egyenlőre jobb, ha egy kicsit megosztom Jollykám figyelmét.”
Éreztem, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. A hely a régi mintájára épült, így biztos voltam benne, hogy mindegyik teremben akad számítógép, amivel be tudok lépni az épület teljes rendszerébe. Nem is kellett csalódnom e-téren, valamivel viszont nem számoltam. Ismét szólított valaki, miközben épp a géppel babráltam.
-„Jana! Ugye nem zavarok?” –Érdeklődött figyelmesen.
-„Dehogy szerelmem.” –Válaszoltam mosolygós hangon.
-„Csodás. –Mosolyodott el ő is. –Csak meg akartam köszönni az üzenetet. Hiei életét mentetted meg vele. És a reggeli is finom volt. –Akaratlanul is elnevettem magam egy kicsit. –Mért tűntél el így, tegnap erről egy szót sem szoltál.”
-„Akkor még én sem tudtam, hogy a mai lesz a döntő nap.”
-„Ez elég vészjóslóan hangzott. –Hangján is hallatszott, hogy komolyan gondolja. –Jól vagy?”
-„Persze, csak egy kicsit besegítek egy kedves ismerősöm világmegmentősdiébe. –Válaszoltam félvállról. –Tudod a szokásos: Egy gyáva alak jól felszerelt „sereggel” és befolyásos támogatókkal, aki azt hisz megváltja a világot, pár épeszű, akik meg akarják állítani, és egy mindent eldöntő csata.”
-„És ki áll nyerésre?”
-„Ha vesztek, már nem fogod megtudni. –„Ez biztos megnyugtatóan hangzott.” –Drága ellenfelem az egész emberi világ agyát át akarja mosatni, és erre minden a rendelkezésére is áll, csak még össze kell állítania a dolgokat. Kész mázni, hogy a többi világról nem tud. Veled mizu?”
-„Épp süketülök. Yusuke kiakadt ezen az agymosós dolgon.”
-„Hall minket?” –Na ez most meglepett. Az ilyesmit rendszerint megérzem.
-„Csak amennyit továbbadok a beszélgetésből. –Huh! –Nincs kedved beszélgetni vele. Most már Kuwabara is felfogta miről van szó, és ő is itt visítozik. Lenyugtathatnád. Kérlek Jana!” –Nyöszörögte. Tényleg nem lehetett valami kellemes érzés.
-„Rendben.” –Egyeztem bele, de még mielőtt kapcsolatba léptem volna Urameshiékkel, be akartam fejezni, amit elkezdtem.
-„Csodás! –Lelkesedett Kuramám. –Képet is mutathatnál, hogy nyomon tudjuk követni az eseményeket. Gondolom már megint másik testben vagy.”
-„Talált. Ha mozizni akartok menjetek egy zárt szobába, egy tükör közelébe.”
-„Rendben. –Fél perc telt el a következő megszólalásáig, addig én is végeztem. Még egy gombnyomás, és már üvöltött is a zene minden létező hangszóróból. „Egy ilyen alkalomhoz kell a hangulat.” –Kívánságod teljesítve.”
Kezembe egy kisebb energiagömböt formáltam, majd a Kurama lakásában lévő tükörbe teleportáltam azt. Így már mindent láthattak velem kapcsolatban.
- Szuper! TV! –Kiáltott fel ott Kazu. Néha már komolyan nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek az ilyen megnyilvánulásain.
-„Mostantól hozzám se szóljatok, még ez tart!” –Nagyon reméltem, hogy ez nem túl nagy kérés.
- Jó a zene. –Yusuke megjegyzését bóknak vettem, bár gőze sem lehetett róla, hogy hallottam.
Kisétáltam az ajtón, és ritmusos léptekkel megindultam a folyosón. Éreztem a közeli kamerákat, és lemertem volna fogadni, hogy nemsokára ennek következményei is lesznek. Nem tévedtem. Hamarosan eldördültek az első lövések. Egy fal mögé bújtam, és viszonoztam a tüzet. Egyre többen jöttek, és egyre kevesebb türelmem volt hozzájuk. Eldobtam egy füstbombát, majd még az munkálkodott lecsaptam „vadászaimat”, majd elcsentem az egyik adóvevőjét és beszélgetést kezdeményeztem.
- Csókoltatlak Jollyikám! Mostanában nem találsz nagyobb pancsereket? –Gyerekeskedtem, de közben haladtam is.
- Kevés a jó munkaerő. –Sóhajtotta. –Nincs kedved visszajönni?
- Hízelgő ajánlat, de inkább megfúrom a terveidet. –Mosolyogtam. –Ami a zenét illeti: meg se próbáljátok kikapcsolni, ha nem akarsz egy jó kis vírust a hálózatodnak.
- Sejtettem, hogy nem jó ötlet belepiszkálni, de betehettél volna valami kellemesebbet is.
- Az is lesz. A többiek hogy haladnak. Gondolom Nency, Derak, és a papírmester trió már szép kis felfordulást okozott.
- Igyekeznek, de kevesek lesznek a megállításomhoz. –„De pökhendi vagy!”
- Álmodj csak! Mire ennek vége, neked úgysem marad más.  –Ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetést.
Hamarosan újabb táncpartnereket kaptam, aminek a vége némi verekedés és lövöldözés lett, de nem öltem meg senkit. Pár folyosóval arrébb belebotlottam Michelle-be, Maggie-be és Anitába. Egy darabig elnézegettem, ahogy a papírból készölt borotvaéles nyilakkal és dühöngő vadállatokkal ritkítják ellenfeleik sorát, bár Anita támadásai tetszettek a legjobban. Aztán ellenfeleik taktikát váltottak, és füstbombákkal dobálóztak, hogy legalább ennyivel is megnehezítsék a lányok dolgát. Így nekik is maradt a vaktában lövöldözés, és ez majdnem be is jött. Michelle már későn tudott volna csak védekezni, úgyhogy én tartottam egy papírlapot közé, és a golyó közé. Pár pillanatig döbbenten nézett, majd észbekapott és Nővére segítségével falat vont négyünk köré.
- Köszönöm. –Próbált mosolyogni, de ostrom alatt ez nem könnyű. –Ki vagy te?
- Jun egyik régi ismerőse.
- Mármint Junioré? –Anita drága tuti nem bírta volna ki, hogy bele ne kössön.
- Sosem hívtam így. Ez Joker szokása. –Erre bevágta a durcát. –Ha őt is meg akarjátok találni, valószínűleg a fölső emeleten lesz. Nency Derakkel van? –Elég érdekesen néztek rám. –Tehát igen. Remek. Köszi az infót. –Még intettem egyet, majd szépen átestem a padlón.
Úgy háromemeletnyit zuhantam. Bár én sem Nencyt, sem a többi hőst nem ismertem, azért kíváncsi voltam a nőre. Talán csak azért, mert Jun anyja. Csak annyit tudtam róla, hogy elvesztette az emlékeit, és Jolly elvette tőle Junt. Most nagyon úgy tűnt, hogy arra már emlékszik, hogyan kell harcolni, lőni és a képességét használni. Felemelő látvány volt, ahogy a falakon és plafonon való átugrálással összezavarja ellenfeleit. Mosolyogtam egy jót, aztán tovább mentem. Nemsokára végre megéreztem, akit kerestem. Egyáltalán nem tetszett, hogy Jolly egy szörnnyel szövetkezett, de ez legalább feljogosított a beavatkozásra. Ha mást nem is tehetek, azt a nyamvadt dögöt eltávolítom a képből.