11. fejezet

Éreztem, hogy a megfelelő irányba tartok a szörnyike felé, és úgy tűnt ő is vár már. Mióta megéreztem, egy lépésnyit sem mozdult a helyéről, gondoltam én sem váratom meg. Futni kezdtem felé. Egy roppant tágas teremben találtam rá, ahol az egyetlen fényforrás a plafon közepéről lelógó lámpa volt. „Itt sem vitték túlzásba a világítást. Ennyire kevés maradt volna az áramszámlára?” Az az egy szem lámpa csak halványan világított meg egy kisebb kört a padlón. Ellenfelemmel a félhomályban húzódtunk meg. Mindketten elkezdtünk körbe-körbe járkálni a fény peremén, hogy dumcsizzunk egy kicsit.
- Ha jól sejtem engem keresel féldémon. –Csendült fel egy kísérteties, mély hang. „Hatásvadász.” Állapítottam meg lemondóan. „Még egy pancser. Már csak ez kellett!” –Ennyire domináns az emberi feled? –„És még hülye is.” Gondolataimat Kazu nevetése szakította félbe. Elfelejtettem, hogy most közönségem is hallja őket.
- Nincs emberi felem. –Persze ellenfelem erre rögtön lecsapott.
- Akkor mért avatkozol bele?
- A jelenléted feljogosít rá. –Válaszoltam gyorsan. –És te? Csak nem azt tervezed, hogy miután Gentlemant életre keltették, és végigvitte a kis agymosásos álmukat, majd te fogód őt irányítani? –Igyekeztem minél lenézőbb hangnemet megütni.
- Mért is ne? A képességem megvan hozzá. –Alighogy kimondta, szemei felizzottak. Éreztem, hogy megpróbál behatolni a tudatomba, de nem hagytam magam.
- Ez szerintem még ellene is kevés lesz. –Nem válaszolt, csak egy idegesítő port fújt rám. Ennek meg volt az az előnye, hogy hatására visszaváltoztam eredeti alakomra, de nem értettem neki ez mért jó. A figyelmemet akarta volna elvonni?
- Ügyes… –„Kösz az elismerést pancser.” –Ez az alakod sem vészes. Mért kell akkor álcáznod?
- Itt a másikkal ismernek. Nincs kedved letenni az emberi világ uralmáról?
- Eltaláltad.
- Akkor megöllek. –És már támadtam is.
Nem számítottam rá, hogy a rózsaostor majd problémát okoz neki, csak nem akartam tovább húzni az időt. Ahogy sejtettem, elkapta az ostort. Az a kezére tekeredve mély vájatot vágott a húsába, majd a földre esett. Az általa okozott seb hamar eltűnt, aztán támadott. Egy energiagömböt próbált hozzámvágni, de nem nagyon akart neki sikerülni. Miután kitértem érdekfeszítő csata vette kezdetét. A szörnyek, a démonokkal ellentétben, mindig a tiszta energiát használják fel a harcaikban, és mindegyikük villámgyors. Ez utóbbi tette érdekessé a harcot. Nem vett igénybe sok időt néhány fal lebontása. Végül ránkszakadt a plafon. Úgy tűnt ez őt sem zavarta, és végre normális fénymennyiség jutott a szobába is. Így már érthetővé vált, mért ragaszkodott annyira a sötétséghez. Szegénykém bűn-ronda volt. Kezdtem élvezni a harcot, és remekül eljátszadoztam volna még vele, de megláttam, hogy a fénykarkötőm már majdnem fekete. Ez sajnos azt jelenti, hogy az én kicsikém haldoklik. Elfogott a félelem. Sietnem kellet, hát abbahagytam a cikázást, és megálltam a terem közepén.
- Föladod? –Gúnyolódott.
- Csak sietnem kell. –Válaszoltam fagyos hangon, majd a legegyszerűbb módon végeztem vele: Felszabadított az energiám egy kisebb ezrelékét, tűz formájában. Egy pillanat alatt szétterjedt a tűz az egész teremben, és ő elhamvadt. Nem szeretek ölni, de ezúttal eredetileg is feltett szándékom volt Jun miatt. Elvégre ennek a szemétnek is benne volt a keze abban, hogy eddigi életének a felét elvették. Igaz én sem gátoltam meg, de jogom sem volt hozzá. Na nem mintha ettől különb lennék nála.
Villámgyorsan suhantam át a falakon, s közben felvettem az itt megszokott alakom. Hamar célba értem. A szoba egyik sötét sarkába bújtam. Pár méterre tőlem Yomiko, Michelle, Maggie, de elsősorban Nency, és Anita próbálták kiszabadítani Junt egy gépből. Abból, ami már megkezdte Gentleman tudását és személyiségét a fiúba áramoltatni. Nem volt jogom tenni ellene, hisz semmi közöm az emberi világhoz, mégsem tudtam nyugton maradni. Egy varázsigét kezdtem el mormolni. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Junéval. Láttam benne a fájdalmat, így még kevésbé érdekelt, hogy lebukhatok. Testem fényleni kezdett, majd ismét előjött eredeti alakom. Ez sajnos a varázslattal járt. Juni elmosolyodott egy pillanatra, aztán figyelmét az őt megmenteni igyekvő lányokra irányította, akik mindebből semmit sem vettek észre. A gép vezérlőjét végül sikerült leerőltetni a kicsiről, de sajnos az Anita ellen fordult. Mire őt is megszabadították tőle, a kislány már nem mozdult. Jun kérdőn nézett rám. Akkorra már megszakítottam a varázst tudva, hogy nem lesz szükségem rá. Egy pillanatra Anitára néztem, majd mosolyogva nemet bólogattam az érdeklődőnek. Hamarosan a lány is kinyitotta a szemét, a gyászolók legnagyobb örömére. Juni oda akart jönni hozzám, de én megcsóváltam a fejem. Eléggé elszontyolodott a drága, úgyhogy végül engedtem neki. Megállítottam az időt a teremben, és elé ugrottam.
- Most inkább velük kéne foglalkoznod, életem. –Cirógattam meg az arcát kedvesen.
- Bocsánat, csak… –A szájára tettem a mutatóujjam.
- Kicsim, ezt már megbeszéltük párszor. –Junnak valamiért mániája volt minden második mondatával bocsánatot kérni, én meg már vagy ezerszer megpróbáltam leszoktatni róla. Úgy tűnik, még nem sikerült.
- Bo… vagyis, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy mi volt az, amitől ott fénylettél.
- Elővigyázatosság. Egy idővarázst készítettem elő arra az esetre, ha nem sikerülne. Örülök, hogy nem volt rá szükség. –Szépen elkerekedtek azok a gyönyörű bíborszínű szemek.
- Idővarázst? Vagyis te… ?
- Majd este megkereslek, és mindet elmagyarázok, most mennem kell. –Beleegyezően bólintott, majd mikor indultam volna elkapta a csuklom. Visszafordultam, leszegte a fejét, mint aki valami rosszat tett. Nehéz lett volna megállni, hogy átöleljem. Alig pár pillanatot álltunk így, mikor valaki kommentárt fűzött a jelenethez.
- Mindjárt elhányom magam. –„Ahogy akarod Hiei.” Hamarosan megjelent előtte egy rókazacskó, felfénylett a pocija, majd rákezdett.
- Szép volt Jana. –Dicsért meg Yusuke.
- Úgy kell neked, Törpe. –Kurama csak kuncogott. Mindebből Jun persze semmit sem érzékelt. Lassan kibontakoztam az ölelésből.
- Menj vissza anyukádhoz, kérlek.
- Ott vagyok. –Jelentette ki határozottan.
- Én is szeretlek Jun, de Nency az anyád, és kétlem, hogy ez jólesett volna neki, ha hallja. Adhatnál neki egy esélyt. –Elfintorodott, és visszasétált eredeti helyére. Én is visszaugrottam a sötétbe, majd feloldva az időbefagyasztást, a tetőre teleportáltam.
- Na srácok! Adászárás. –Szóltam oda Kuramáméknak.
- Azért elmagyarázhatnád mi történt.
- Jaj Kuwabara! Ne legyél már megint ilyen hülye! Janáék nyertek.
- Az addig oké Urameshi, de mi volt azzal a szörnnyel? Te talán többet láttál fekete csíkok cikázásánál?
- Hát… ööö… -Hebegte.
- Játsszam le nektek lassítva? –Néha komolyan az volt az érzésem, hogy kisegítőbe kéne őket íratni.
- Megtennéd? Köszi!
- Nagyon szívesen Kuwabara. –Azzal elindítottam a kért mozit, és megszüntettem velük minden kapcsolatomat. Ezt az állapotom vagy két másodpercig tudtam tartani, aztán…
-„Jana!”
-„Igen drágám?!” –Sóhajtottam.
-„Bocsánat ha zavarok, csak…”-Le mertem volna fogadni, hogy kivert kutya szemekkel néz, úgyhogy…
-„Te sosem zavarsz szerelmem. –Édelegtem. –Már csak azért is megéri veled társalogni, hogy azt az édes hangodat halljam.”
-„Ügyes hárítás.” –Kuncogta.
-„Köszi az elismerést, de mit is akartál mondani?”
-„Meg akartam kérdezni, hogy mikor jössz haza. Ha ma már egyszer úgyis megmentettétek a világot…”
-„Haza? Honnét tudod, hogy hol lakok?” –Lehidalok. Még azt sem mondtam meg neki, hogy most épp milyen nevet, vagy külsőt használok, ő meg lenyomozta hol lakok? Ilyen nincs.
-„Hozzám haza.” –Na így már jobb.
-„Még van néhány elintéznivalóm. Eltarthatnak pár napig.”
-„Nem tudnál egy pár percre hazaugrani? –Hogy tud egy pasi így puncsolni?! Különösen egy Youko Kurama… –Légyszi!”
-„Gyere ide te.”
-„Az az „ide”, nálad pontosan hol van?”
-„Még fél percig Londonban, aztán már az Alvilágban lesz.”
-„És elárulnád, hogy hogyan jussak én oda?” –Mondjuk a kérdés logikus. Nem tud se teleportálni, se repülni, sem pedig átjárót nyitni. Mért nem hallgattam én anyámra, mikor azt mondta, hogy ne kezdjek gyengébb pasival? Na mostmár mindegy.
Úgy döntöttem engedek a csábításnak, és magam mellé teleportálom Youkót.
- Szia szívem. –Mosolyogtam rá.
- Neked is. –Nagyjából eddig jutottunk az értelmes társalgásban, innentől márcsak csókolóztunk egy jódarabig. Eleinte még megpróbáltam finoman tiltakozni, de hamar feladtam. Olyan jó volt a karjaiban… Pár perc után, mikor elváltunk egymástól levegő venni, úgy döntöttem megelőzöm a folytatást, és inkább a nyakához fúrtam a fejem és magamhoz szorítottam őt.
- Így akarsz lerázni? –Gyanúsított meg, de szerencsére inkább csak sunyin, mint megbántottan.
- Csak nem akarom elveszteni a fejem. –Mentegetőztem.
- Kíváncsi lennék, mit választottál helyettem. –Adta a sértettet. Ha nem lenne ilyen rossz színész tuti, hogy lelkiismeret-furdalást okozott volna.
- Nem helyetted, csak szeretném mielőbb letudni, hogy veled lehessek. –Bújtam hozzá még szorosabban.
- Remek pszichiáter lenne belőled.
- Tudom. –„Szerénykedtem.” –Mostmár tényleg mennem kell. –Adtam neki egy gyors csókot, majd hazateleportáltam, magamat meg az Alvilágba.