12. fejezet

Átérve az emberek világából a démonokéba, több úti-célom is lett volna, de nem volt elég időm mindenre. Úgy döntöttem, Arenóval kezdem. Ő egy kegyetlen jégvidék őrzője. Legutóbb akkor láttam, mikor Youkóval és hordájával kellett megküzdeni ellene az átjutásért. Areno egy középmagas, kékszemű, és roppant csinos nő volt, akinek hatalmában állt akarata szerint felhasználni a havat és a jeget bármire. Rövid fehér hajában egy kék, és egy fekete csík futott végig az egyik oldalon. Komoly külseje mellett ez volt az egyetlen, ami láttatni engedte valamelyest, hogy vagányabb típus. Szerettem vele párbajozni. Miután éppenhogycsak megnyertem első jégcsatánkat, a következő próbának már tűzzel estünk egymásnak. Tulajdonképpen a különböző harcmodoroktól kezdve a sakkig szinte mindenben összemértük a tudásunkat. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy tudja mért keresem. A jégvidék szélére teleportáltam, ahol már várt rám egy sziklán ücsörögve.
- Gondolom nem csak búcsúzni jöttél. –„Neked is szia.”
- Valóban nem. –Letelepedtem mellé. Nem néztünk egymásra, csak a tájat kémleltük.
- A gyerekeid?
- Nem egészen. Kurama és a hozzá tartozók.
- Ennyire biztos vagy Kohakuban és Serenában? –Kicsit meglepettnek tűnt.
- Erősebbek nálad. Ha nem tudják megvédeni magukat, akkor te sem őket.
- Igaz. Kuramáékkal kapcsolatban számíthatsz rám. –Éreztem magamon a tekintetét, hát felé fordultam. Szomorúság csillogott a szemeiben. –Nem felejtelek el. Hiányozni fogsz Jana.
- Az biztos, hogy emlékezni fogsz rám. –Egy kristálymedált nyújtottam át neki, ami egy pentagramot ábrázolt angyal szárnyakkal, és glóriával. Még ő azt figyelte, hajam egy vékonyabb tincse fonatot alkotott, és a karjára tekeredett. A vége áthurkolta a medált, aztán a tincs beivódott Areno karjába, ahogy a medál is a kézfejébe, de nyomot egyik sem fagyott maga után. –Ha ők bajba kerülnek, a medalion tudni fogja mit kell tenni, csak hagyd, hogy irányítson.
- Rendben. –Bólintotta. Jobbnak láttam elmenni. „Majd hív, ha beszélni akar velem.” Következő személy, akit meg akartam látogatni, az Raizen volt.

Nem vacakoltam az illemmel, egyenesen a szobájába teleportáltam.
- Rég láttalak. –Köszöntött.
- Nem volt jelentenivalóm Yusukéről. Csak edzett Genkainál. És te sem hívtál, barátom. –Mosolyogtam rá.
- Való igaz. Hogy halad a kölyök?
- Már most erősebb, mint az elődei, de még bőven van mit fejlődnie. –Leszegtem a fejem. –Valaki mást kell keresned ezentúl, hogy figyeljen rá és hozza a híreket.
- Gondolom, nyomós okod van rá. –Kérdőn nézett rám, de nem úgy tűnt, hogy haragszik.
- Haldoklok.
- Azt hittem, te olyat nem tudsz. Vagy azóta született egy gyereked?
- Neked biztos szóltam volna róla. –Hátulról átkaroltam a nyakát. –Remek keresztapja lettél volna, de így, hogy valószínűleg a szülésbe fogok belehalni…
- Ez helytálló kifogás.
- Sok szerencsét Yusukéhez. Olyan mint te, úgyhogy nehéz eset lesz. –Kapott még egy puszit, aztán indultam is.
- Ha mégsem az lesz a amire számítasz, biztosíts nekem is egy jó helyet odaát.
- Meglesz, de ne nagyon reménykedj. –Ez sem volt hosszú búcsú, de az nem is az én műfajom.
Milyen rövid tud lenni egy nap… Még ezt a két beszélgetést lerendeztem, rámesteledett. Igaz, ha figyelembe veszem, hogy nem keltem valami korán, és a világmegmentőzsdi is elhúzódott, akkor nem pazaroltam el túl sok időt. Ettől függetlenül a neheze még hátravolt: Elmondani Junnak, hogy többé nem számíthat rám. Egy darabig csak kóboroltam az emberi világban. Nehezen szántam rá magam, hogy felkeressem őt, végül az éjszaka közepén megálltam az egyik kis sikátorban, hogy nyugodtan ráhangolódhassak a kicsi aurájára. Innentől kezdve már nem volt nehéz a közelébe teleportálni. Egy-két méterre lehettem tőle, egy ablak előtt. Nagyon úgy tűnt, hogy várt rám, mert senki más nem volt vele egy szobában, a másik kettőből viszont öt személyt érzékeltem. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Dreak nincs ott. Amennyire hiányzott már neki a lánya, biztos, hogy az első dolga volt felkeresni.
El kell ismernem, nem kapkodtam túlzottan az idejövetellel, így nem voltam benne biztos, hogy felébreszthetem-e. Végül odamentem a sarokban szuszogó kissráchoz, letelepedtem mellé, és átkarolva a nyakánál, cirógatni kezdtem a vállát. Eleinte csak annyit értem el ezzel, hogy nekemdőlve aludt tovább. Ezen mosolyogtam is egy jót, aztán lassan ébredezni kezdett.
- Szia életem. –Hihetetlenül aranyos volt, ahogy álmosan rámpislogott. Jutalmul a szívderítően cuki látványért, kapott egy puszit a homlokára. Azt hiszem erre eszmélhetett fel igazán, mert azonnal az ölembe bújt, és én is kaptam egy cuppanóst az arcomra.
- Ann!
- Nyugi Jun! Még felébreszted a többieket. –Kacagtam halkan, miközben magamhoz öleltem.
- Bocsánat. –Már meg sem próbáltam reagálni erre, csak sóhajtottam egyet. Azt hiszem ennyiből is megértette, hogy még mindig nem pártolom a folyamatos bocsánatkéréseit, de csak szorosabban bújt hozzám. –Már attól féltem, nem jössz.
- Ez eszembe sem jutott. –Cirógattam meg a hátát. –Most viszont elég komoly dolgokról kéne beszélgetnünk. –Fölemelte a fejét, és biccentett, majd előjött egy régi szokásunk.
Ha valami miatt komolyan kellett beszélnünk, általában letelepedtem a földre vagy egy ágyra, a falnak támaszkodtam, és felhúztam a térdeimet, ő pedig az ölembe ült, és nekikdőlt. Ez most is működött. Csak egy kicsit kellett változtatnunk hozzá az eddigi helyzetünkön.
- Kérdezhetek? –Válaszul csak bólintottam. –Melyik az igazi alakod? –Hoppá! El is felejtettem, hogy nem ebben szoktam vele lenni.
- Ez. A másik csak azért kellett, hogy Jolly ne tudjon lenyomozni. És a valódi nevem Jana.
- Értem. –Biccentette. –És mi vagy? Még egy I-jin sem képességei sem ilyen erősek, és változatosak. –Más kisfiú biztos nem maradt volna ennyire nyugodt, Jun végülis félig-meddig eddig is tudta, hogy nem vagyok ember.
- Tudod, a világ kicsit összetettebb, mint amennyire az emberek látják. Az emberi világon kívül, még van két másik ugyanilyen nagyságú, és jónéhány kisebb is. –Tudtam, hogy érti, miről beszélek, hisz épp ez volt az egyik, amiért Jolly őt választotta.
- A különböző dimenziókra célzol? –Elmosolyodtam.
- Azokból is akad egy pár, de ezek a világok, még mind a mi dimenziónkban vannak. A másik két nagyvilág a Szellemvilág, és az Alvilág. Ez utóbbit szörnyek és démonok lakják. Én is onnét származok.
- Akkor a démonok mégsem egyértelműen gonoszak. –Állapította meg.
- Valóban akad kivétel, de én félvér vagyok. Anyám istennő volt. Tulajdonképpen, az utolsó igazi istennő.
- Tőle örökölted a képességeidet, ugye?
- Igen kicsikém. –Kezdtem el cirógatni az arcát.
- Értem. Akkor most a legfontosabb: Mért világít szűrkén a fénykarkötőm?
- Emlékszel miért kaptad? –Bólogatott.
- Azért, mert e-nélkül magadnak sem készíthettél volna egy ilyet velem kapcsolatban. -„Milyen igaz.” Kuncogtam magamban. Tényleg csak ez volt a célom. –Ez a karkötő a színkódok alapján, mindig tájékoztat minket a másik lelkiállapotáról. Például a Kék vagy a bánat, ha halvány és a boldogság, ha élénk, vagy sötét, a vörös pedig a düh. De arra nem emlékszek, hogy a szürkének lett volna jelentése.
- Emlékszel mit jelent a fehér és a fekete?
- A fehér a béke, feketévé pedig akkor válik, ha a párja tulajdonosa már nincs, és akkor rögtön el is kéne tűnnie.
- Pontosan kicsikém. A szürke pedig ennek a kettőnek a keveréke. –Bár ne néztem volna a szemébe. Karkötő nélkül is egyértelmű volt, hogy megijesztettem azzal, amit mondtam. –Haldoklok.
Ezt nehéz volt azokba a gyönyörű szemekbe mondani. Arenónál és Raizennél tudtam, hogy mire számíthatok. Hogy nem fogják kimutatni, mit váltott ki belőlük a hír. Századok óta jóban voltam mindkettővel, és ők tényleg felnőttek voltak, míg Jun bármilyen okos és érett is, akkoris gyerek. Egy olyan kisgyerek, aki mellet mindig ott voltam, és aki mindig számíthatott rám, mégha az elmúlt egy évben, ebben kételkedett is. Egy pillanatra mintha megdermedt volna, majd kétségbeesetten kezdte el csóválni a fejét. Nem akarta elhinni, de tudta, hogy ilyesmivel nem viccelnék. Nehéz volt legalább annyira lenyugtatni, hogy ne tiltakozzon, mikor magamhoz öleltem. Szinte hisztérikussá vált, aztán már csak csöndesen sírdogált a karjaimban.
- Ugye ez nem igaz. Ugye nem.
- Sajnálom kicsim, de ezen nem tudok változtatni. Ez a sorsom. –Próbáltam minél szorosabban magamhoz ölelni, hogy nyugtatgassam. Finoman simogatni kezdtem a hátát és a haját is, de ez most ne bizonyult elég hatásosnak. –Egyszer mindennek eljön az ideje Jun. Már így is több mint négyezer évet éltem. Már így is sokkal tovább éltem, mint kellett volna.
- Akkor ezt a röpke hatvan-hetven évet amíg élek, még igazán kibírhatnád. –Szipogta.
- Sajnálom életem, de ez most nem rajtam múlik. Hidd el, én is szívesen maradnék még veled, de túl nagy ára lenne.
- Akkor mégiscsak életben maradhatnál? –Cseppet mintha reménykedett volna. Ezért ritka szemétnek éreztem magam. Nem akartam áltatni.
- Engem csak a saját vérvonalamból származó személy ölhet meg. Mivel rokonom nincs, eddig mindig feltámadtam. Most gondolom a szülésbe fogok belehalni.
- Akkor még van pár hónapod, ugye? –„Csak ne néznél így rám.”
- Nem tudom. Lehet, hogy majd fel kell gyorsítanom a dolgot.
- És hogyan maradhatnál életben?
- Ha nem szülöm meg a picit. Ezt ugye nem kérnéd tőlem? –Nemet bólogatott, majd visszabújt hozzám.
Hajnalig maradtam, majd távozáskor megígértem, hogy még felkeresem a közeljövőben.