13. fejezet

A következő két napom is hasonlóan telet, csak akadt egy-egy búcsú-csata is. Már csak a legfontosabbak voltak hátra és Yama király. Vele kapcsolatban abban sem voltam biztos, hogy szólnom kéne, de mivel eddig is csak azért volt nálam az a nyamvadt medálja, hogy értesítsen, ha valami katasztrófát nem tud megállítani, így nem árt ha tudja, hogy ezentúl rám nem számíthat. Mindenesetre nem állt szándékomban elkapkodni a bejelentést. Kohakutól és Serenától is csak később akartam elköszönni. Elvégre ki tudja még mennyi időm van hátra… Remélem addig még találkozok velük párszor. Kuramának is csak az utolsó napokban állt szándékomban elmondani. Ha most szólok róla, az csak megkeserítette volna számunkra a hátralévő időt. Elvégre ez ellen tehetetlenek vagyunk. Én nem a képlékeny jövőt, hanem az elkerülhetetlen sorsot álmodom meg. Amellett az egyetlen kiút csak az lehetett volna, és az is kis eséllyel, ha nem hozom világra az egyetlent, aki megölhet. Ez számomra nem volt lehetőség. Mindenáron meg akartam szülni a gyermekem, és ezt sosem kockáztattam volna. Végül úgy döntöttem, hogy a háromnapos kóborlás után, visszamegyek a suliba Kaorihoz, délután pedig főnökömet vártam meg az iskolája előtt. Ebben csak az volt a hiba, hogy a tahókat nem lehetett elkerülni.
- Szia csinibaba! –„Ezt a leheletet! Mibe, hogy legurított egy szeszfőzdét, mielőtt ideesett?” –Nincs kedved szórakozni?
- Bocs, ma nem ölök. –Húzódtam el tőle fintorogva. Még az orromat is be kellett fognom, nehogy a beleim körülnézhessenek a nagyvilágban. Ráadásul az iskolakapu előtti korláton is kis híján átestem, ahogy megpróbáltam minél hátrább hajolni.
- Halljátok fiúk? Még humora is van. –„Remek. Többen is vannak.” Két másik alkesznek szólt a kérdés, akik persze voltak szívesek odatántorogni.
- Micsoda kis bige!
- Gyere csak aranyom! Jól el leszünk mi. –Azzal megpróbált megcsókolni az az isten barma. Egy pillanatra eszembe jutott, hogy ha hagyom és közben elhányom magam, akkor talán megfullad, és egy szerencsétlennel kevesebb, de valahogy ez a gondolat sem tette csábítóbbá az ötletet, hogy hagyjam magam. Igyekeztem egy átlagos lány erejét felhasználni, hogy ellökjem magamtól.
- Takarodj! –Kedveskedtem, majd meglöktem egy kicsit. A másik kettőre esett. Már épp föl akartak állni, mikor…
- Nem hallottátok a hölgyet? –Egy magas szőke fiú állta az útjukat. –Tűnjetek innen, még szépen mondom! –Fenyegetőzött. Mögötte még négy másik, láthatóan erős srác sorakozott fel. A három szeszkazán jobbnak látta lelépni.
- Köszönöm. –Igyekeztem az szokásos „megszeppent, védtelen lány” szerepét eljátszani. Először azt hittem túl jól sikerült, vagy a megmentőm sem komplett, mert azonnal átölelt, és vigasztalni, nyugtatgatni kezdett.
- Ne aggódj kislány! Már minden rendbe. Nem bánthatnak többé azok a szemetek.
- Ennyire azért nem volt vészes. –Csúszott ki a számon. –Vagyis… köszön szépen a segítséget. –Megpróbáltam kibontakozni az ölelésből, de nem nagyon akart engedni. Végül „véletlenül” a lábára léptem a tűsarkúval. Rögtön engedett. –Jaj! Ne haragudj! –Kaptam a szám elé a kezem, majd leguggoltam mellé. –Olyan ügyetlen vagyok. –Sopánkodtam. –Ugye jól vagy?
- Pe-persze. –„Ja! Csak mindjárt elbőgöd magad.” Lehet, hogy ez a gondolat egy pillanatra kiült az arcomra is, mert jóllétét bizonygatva, nekiállt feltápászkodni.
- Ne segítsek? –Adtam tovább az ártatlant.
- Ugyan! Kutya bajom. –Vigyorogta.
- Akkor jó. –Többet nem is akartam foglalkozni vele. Karjaimmal a korlátnak támaszkodtam, és csak figyeltem a forgalmas utcát. Nemsoká mellém szegődött a megmentőm is.
- Tudod, veszélyes környék ez egy magadfajta védtelen lánynak. –„Ha tudnád mennyire nincs igazad?!” –A nevem Shod. Ha legközelebb erre akarsz jönni, inkább szólj. Szívesen elkísérlek. –„Föl akarsz szedni, öcsi?”
- Köszönöm, de nem szükséges. A barátom biztos elkísér majd, ha megkérem.
- Ha van barátod, mért jöttél egyedül? –Nem lepett meg, hogy nem hitt nekem. De nem is érdekelt.
- Mert nem tudtam, hogy ilyen veszélyekkel kell számolnom. –Már épp szólásra nyitotta a száját, mikor egy ismerős hang csendült fel mögöttünk.
 - Nem ajánlom Shod. –Kedvenc főnököm állt mögöttünk. Egyik kezében a táskája volt, amit hamarosan a korlátnak is támasztott, másikban pedig a szőke egyik keze, amit nem messze a fenekemtől fékezett le.
- Mért? Mi lesz Minamino? Nem írod meg a házim? –Fölényeskedett.
- Eddig sem tettem. –Vont vállat. –És nem magam miatt mondtam. –Rám szegezte azokat a gyönyörű jádeszemeket. –A legutóbbinak, aki megpróbálta, szilánkosra törte a kezét.
- Bediliztél agytröszt? –Kuramán arcán egy gonosz vigyor suhant át.
- Csak nem előadtad neki az ártatlan kislányt? –Én is megengedtem magamnak egy cinikus félvigyort.
- Minek pazaroljam az energiámat önvédelemre, ha van aki megteszi helyettem? –Csórikám már tényleg nem értett semmit.
- Mi van? –Bambult maga elé.
- Az, hogy a fél fogamra sem lennél elég, én hősöm. –Mosolyogtam rá.
- Még gúnyolódsz is?! –Sértődött meg. –Akkor mutasd mit tudsz! –Őszintén szólva szántam a srácot, de előjött belőlem a riogathatnék. Szemeim vörösen felizzottak, és kihasználva, hogy ilyenkor korán sötétedik, egy félmosollyal, megvillantottam az egyik megnövelt szemfogam.
- Ezer örömmel. –Tettem felé egy fenyegető lépést, s a hatás kedvéért pár denevért is mellécsődítettem.
- Ez… ez… ez egy vámpíííííír! –Hanyatt-homlok menekült a szerencsétlen. Nem bírunk megállni egy rövid kis nevetést.
- Hogy te milyen gonosz tudsz lenni! –Kacagta Kuramám, hátulról átölelve.
- Ezt nem lehetett kihagyni. –Nevettem. –És egyébként is megérdemelte. Le akart tapizni. –Panaszkodtam hozzábújva.
- Jólvan kicsim, semmi baj. –Gügyögte vigasztalásul, magához szorítva.
Így álltunk egy pár pillanatig, majd kicsit eltávolodtam tőle, hogy meg tudjam csókolni. Az idő telt, és mi annyira belefeledkeztünk egymásba, hogy észre sem vettük, hogy mi lettünk a környék legfőbb látványossága.
- Sok házid van? –Szakítottam meg a csókáradatot.
- Nem vészes. –Mosolyogta, majd kaptam mégegy puszit a számra. –Menjünk.
- Hova? Tudtommal anyukád már otthon van, és nem úgy tűnik, hogy csevegni akarsz. –Vigyorodtam el.
- Igaz. Lebuktam.
- De le ám. –Egy kulcsot vettem elő a dekoltázsomból, és meglóbáltam előtte. –Gondolom nincs ellene kifogásod, hogy neked is legyen egy a lakásomhoz.
- Reméltem, hogy előrukkolsz valamivel. –Elvéve a kulcsot, kaptam mégegy puszit, aztán indultunk hozzám.
Egész közel laktam az iskolájához, így hamarosan már bent vetkőztethettük egymást. Ez a pár nap távollét is érződött rajtunk. Alig tudtunk elválni egymástól, és azt is márcsak az éjszaka közepe felé. Hosszú órákig szeretkeztünk, és utána sem tudtunk elaludni. Minthacsak a levegőben lett volna, hogy minden együtt töltött pillanatot ki kell használnunk. Így is tettünk. Mikor már erőnk nem volt folytatni, csak beszélgettünk egymás karjaiban bújva. Persze megint én kezdtem a bosszantást.
- Anyukád nem fog haragudni, amiért nem mentél haza?
- Majd megoldom.
- És a házid sincs kész. –Folytattam, mint aki meg sem hallotta.
- Megint fel akarsz hergelni? –Kérdezte vészjósló hangon.
- ÉN? Dehogy. –Adtam az ártatlant. Ezután egy kis csend állt be, amit kivételesen ő tört meg.
- Hol voltál az elmúlt három napban? –„Ez a kérdés de nem hiányzott!”
- Az Alvilágban.
- Mért? –„Utálom, ha ezt csinálja.”
- Meglátogattam egy-két ismerőst. –Mivel valószínű volt, hogy ha itt abbahagyom jön a „Kiket?” kérdés, inkább meg sem vártam azt. –Úgy tűnt Arenónak hiányzik Anno, bár nem mondta. –Hallottam, hogy elmosolyodott.
- Kuronue ilyen mély benyomást tett volna rá?
- Ne gonoszkodj! –Szóltam rá egy oldalba csípéssel egyidőben.
- Talán nincs igazam? –Kis akcióm végeredményeképp szembe kerültünk egymással, az ágyon fekve.
- Erre csak Areno tudna válaszolni. Én nem voltam ott tartani a gyertyát.
- Néha azért hiányoznak azok az idők, nem? –Kezdte nosztalgikusan.
- Néha, egy pár dolog igen, de…
Ezzel hosszú beszélgetés vette kezdetét. Azt sem vettük észre, hogy felkelt a nap, csak a telefon csörgése zökkentett ki minket. Youko mobilja volt az. Kénytelen-kelletlen felvette, mikor meglátta, hogy Yusuke keresi.
- Ajánlom, hogy jó okod legyen erre a hívásra. –Morogta köszönés helyett.
- Újabb küldetés van kilátásban. –Válaszolta. –Te is kellenél.
- Csodás. –Fintorodott el Kuramám. –Mikor és hol?
- Egy félóra múlva nálam. Csáó!
- Neked is. –Letette a telefont, majd komoly, vagy talán inkább komolyan bosszús képpel, felém fordult. –Hallottad?
- Jó mulatást!
- Inkább ezt a vackot kellett volna kivágnom az ablakon, nem a kémia könyvet. –Morogta a telefonra pillantva.
- Tényleg! A könyv meglett?
- Meg.