14. fejezet

Drága főnökömnek hamarosan sikerült kimorognia magát a lakásomból. Valamiért volt egy olyan érzésem, hogy nem volt túl sok kedve ehhez az újabb feladathoz. Jómagam úgy gondoltam, hogy mivel valószínűleg van még fél órám, elmegyek letusolni, aztán megreggelizek. A zuhany alatt viszont túlságosan is elgondolkoztam, így mire a reggelihez kezdtem volna…
-„Jana!” –„De tudtam! Istenem, de tudtam.”
-„Mondjad édesem! Mit szeretnél?” –Bájologtam.
-„Hát… valahogy be kéne jutnunk a szombati puccparádéra.” –Roppant lelkesnek tűnt.
-„Az Országos Zenei Díjkiosztóra gondolsz?” –Vontam fel egyik szemöldököm.
-„Igen arra.”
-„Persze, drágám. Csak egy telefonhívásomba kerül, és máris kezemben a nyolc jegy.” –Ironizáltam.
-„Köszi, de nem kell nyolc, csak négy, esetleg öt. Eljönnél velem?” –Hangján is hallatszott, hogy elvigyorodott.
-„Más vágyam sincs. –Édelegtem tovább. –De ki nem jön?”
-„Mért kéne bárkinek is maradnia?”
-„Szépségem, ez egy páros est.”
-„Nem létezik, hogy Hiei addig becsajozzon, Kazunak sincs senkije, és még Yusuke sem homályosította fel a barátnőjét.” –Sorolta.
-„Akkor én maradok itthon, Yusukéból és Hieiből pedig nőt varázsolok neked és Kazunak.”
-„Várj egy kicsit! Megkérdezem őket. –Két perc csend után jelentkezett csak ismét. –Azt… azt hiszem, kell egy… egy másik terv.” –Lihegte. –Yusukének még tetszett, mondván, hogy legalább vizsgálódhat, de Hiei…”
-„Meg tudom érteni, de Kuwabarából nem lenne könnyű Hiei magasságú lányt varázsolni.”
-„Megy az alakváltás és az osztódás egyszerre?”
-„Sosem hittem volna, hogy egyszer magad kérsz meg, hogy egyszerre három pasival legyek rajtad kívül.” –Vigyorodtam el.
-„Szerintem kettővel elég lesz. Majd meggyőzzük Botant.”
Ezt a beszélgetést itt le is kellett zárni mivel, mint kiderült Kurama azért lihegett, mert Hiei elöl menekült. A következő néhány nap szombatig, hamar elszaladt. Minden simán ment. Én és Youko nap mint nap találkoztunk, és remekül megvoltunk. Az mondjuk módfelett zavart, hogy nem volt tanácsos Hiei közelébe mennem, nehogy miattam megint vita legyen Kurama és közte. Nem esett túl jól, hogy ennyire utál, de nem tehettem ellene semmit. Már nem lett volna értelme elmondani neki az igazat. Csak összezavartam volna. A kibékülésről azért még nem tettem le, de nem tudtam, hogy képes leszek-e majd odafigyelni a dolgokra. Az utóbbi időben sajnos egyre érzékenyebb lettem, aztán egyik reggel…
Kuramával szokás szerint együtt töltöttük az éjszakát, méghozzá nem is akárhogy. Aztán reggel ismét nem bírtunk ellenállni egymásnak. A szenvedélyünk, a vágyaink eluralkodtak rajtunk. Úgy egy órát szeretkezhettünk át, aztán hozzábújtam, és adtam egy puszit a nyakára. Elmosolyodott.
- Csak még pár perc pihenőt kérek, és a tied vagyok. –Tudtam, hogy úgy értette, és nem akart megbántani, de valamiért ez most szíven ütött. Mintha azt mondta volna, hogy csak „azért” vagyok vele. Igyekeztem nem kimutatni, hogy ez hogyan érintett.
- Ahogy akarod. –Hagytam rá, miközben kikecmeregtem az ágyból. –Bár csak egy kicsit hozzád akartam bújni. Na mindegy. –Megrándítottam a vállam, s közben fölkaptam egy köpenyt, majd besétáltam a fürdőszobába.
Bent viszont ebből már semmi sem maradt. A zuhanyig sem értem el, csak az ajtót sikerült még becsuknom magam után, aztán összerogytam. Valamiért nem tudtam visszafogni a könnyeimet, de mivel nem akartam, hogy Youko meghallja, varázslattal megnyitottam a csapot. Hamarosan mást is észrevettem magamon, a könnyeken kívül. Vér csöpögött a csempékre. Az én vérem. Mivel nem tudtam róla, hogy lenne nyílt sebem, ez igencsak meglepett. Hamarosan arra is rájöttem, honnét vérzek, bár sebet nem találtam. A mellkasomból csordogált egy csík, ami lassan vörösre festette a hasam, a combjaimat is egy kicsit, és végül a talajt, amin ültem. „Szóval innen a „vérzik a szíve” kifejezés. Ez nagyon fáj!” Nem tudnám elmagyarázni pontosan mit is éreztem, de azt hittem beleőrülök. Eltartott egy darabig, még kellőképp le tudtam higgadni ahhoz, hogy a vízsugarak alá tudjam teleportálni magam. Amint jobban lettem eltüntettem a vérnyomokat, és nagy-nehezen fölálltam. Eléggé szédültem, valószínűleg a vérveszteség miatt. Vártam egy kicsit, majd egy kisebb forgószéllel gyorsan megszárítkoztam, aztán magamra varázsoltam egy egyszerű kis, spagetti-pántos, combközépig érő, szürke ruhát, majd kisétáltam a fürdőszobából. Kuramám addigra már nekilátott az öltözködésnek, de csak a farmerig jutott. Amint meglátott odajött hozzám.
- Ne haragudj, kérlek! Nem úgy gondoltam. –Elmosolyodtam a bocsánatkérésen, majd átöleltem őt.
- Ugyan. Semmi baj.
- Biztos? Csak mert nem szoktál így… –Valamiért nem akartam megvárni a mondat végét.
- Semmi bajom, csak hamarosan úgyis lesz egy találkozóm Kaorival. Pusztán annyi történt, hogy így kivételesen nem csak varázslattal készültem el. –Mosolyogtam, kibújva az ölelésből, aztán kapott egy puszit, és már indultam is.
- Mikorra érsz vissza? –Szólt utánam.
- Sietek, ahogy csak tudok, édesem. Addig legalább Hieiékkel lehetsz egy kicsit. Le merném fogadni, hogy már úgyis utállak, amiért hanyagolod őket miattam. –Amint kiértem a lakásból, lefagyott a mosoly az arcomról.
Valamiért egyáltalán nem esett jól a gondolat, hogy Tündérfim gyűlöl. Jó lett volna egy kicsit vele lenni, lehetőleg utálkozás nélkül, de erre nem volt sok esélyem. Nagyon hiányzott, de mostmár legalább tudtam, hogy mért fogok meghalni. Túl érzékennyé váltam, és ha ez sokáig így folytatódik, akkor a szülésig rendesen legyengülök.
Még vagy egy órám volta Kaorival való találkozásig, hát úgy döntöttem, addig bolyongok a parkban. Úgyis odajön. Legnagyobb meglepetésemre démoni erőt kezdtem el érzékelni, már száz méterre a parktól, és nem is akárkiét. Szerintem Hiei is hamar észrevett. Egy sűrűbb, fás részhez sétáltam, ahol nem volt senki. Valahogy most nem hiányzott a társaság, csak letelepedtem egy fa tövébe, és unalomból játszadozni kezdtem az erőmmel. Szemeim vörösen felizzottak egy pillanatra, majd egy édes, kb. húszcentis kis, vörös tűzsárkány kelt életre belőlük, aztán egy fehér az egyik, és egy fekete a másik karomból, végül egy kék is kiszakadt belőlem. A legtöbben azt hiszik, hogy őket csak uralni lehet, és fegyverként használni, de ez messze nem igaz. Nekik is van saját személyiségük, és lelkük. Most is remekül eljátszadoztak. A vörös és a kék valamin összeveszhettek, mert elkezdték egymást kergetni, és alkalom adtán, harapdálni, mire a fehér és a fekete, csak sóhajtottak egy nagyot, majd letelepedtek az ölembe. Remekül mulattam a kicsiken, s közben a másik kettőt is elsimogatgattam. Aztán hírtelen Tündérfim közelebb jött, mire a fekete sárkányom kipattant az ölemből, a sokszoroséra nőtt, de nem akkorára, hogy távolabbról is feltűnő legyen, majd megiramodott a fa felé, ahol Hiei állt. Abból a hatalmas szívdobbanásból arra következtettem, hogy ez rendesen meglepte a fiút. Sárkányám viszont nem támadni ment. Egyszer megkerülte a kis imikót, majd szájával elkapta hátulról a kabátja nyakánál fogva, fölemelte, és odaröpítve elém, tette csak le, aztán visszaváltozott, és körözgetni kezdett a srác körül, néhol megszaglászva őt. Elmosolyodtam.
- Szerintem szimpatikus vagy neki.
- Na ne mond. –„De kedves vagy már megint.” Közben a kis sárkányka Hiei nyaka köré tekeredett, és a vállára hajtotta a fejét.
- Igazán lehetnél kicsit lelkesebb. Ha nem kedvelne, már elhamvadtál volna.
- Ettől a zsebsárkánytól? –Nézett rá kétkedve. A kis fekete erre megsértődött, fölrepült, és anélkül, hogy bármit is változott volna, körberepült egy vastag fát. Vagy félméternyire is lehetett attól, hogy hozzáérjen a törzséhez, az mégis egy szempillantás alatt elhamvadt, ezzel láthatóan meghökkentve Hieit. Aztán mint aki jól végezte dolgát, visszatelepedett a srác nyaka köré.
- Mint láthatod, nem a méret számít. –Mosolyodtam el. A kis feketeség még mindig szúrósan nézett Tündérfire, aki bár be nem ismerte volna, frászt kapott ettől. –Szerintem kérj tőle bocsánatot, vagy legalább simogasd meg, mert innét nagyon durcinak tűnik. –Ezt már nem hagyta szó nélkül.
- Csak nem azt akarod bemesélni, hogy a fegyverednek személyisége van. –Gonoszkodott. Szerintem érezhette, hogy egyre inkább melege lesz, mert ritka riadt képet vágott.
- Ez nagyon mellé ment Tündérfi. –Csóváltam meg a fejem. –Ők nem egyszerű fegyverek, hanem igenis önálló, érző lények és nem segítenek olyannak, aki csak használni akarja őket.
- Jó, jó! Értem, csak szedd le rólam. –Kezdett pánikolni.
- Megharagudna rám, ha a kérésemre vissza kéne vonulnia, és amúgy is igaza van. Engeszteld ki! –Javasoltam. A kis drága nyelt egy nagyot, majd nekilátott. Óvatosan simogatni kezdte a sárkánykát.
- Jó sárkány. Ügyes sárkány. Nem hamvaszt el a sárkény. –Komolyan nem volt könnyű megállni röhögés nélkül.
- Először találkozol ilyesmivel, ugye? –Kuncogtam.
- Jégsárkánnyal már találkoztam, de az egész más. –Válaszolta kicsit még félve a kis feketétől, aki viszont olyannyira megenyhült, hogy elkezdett a fiúhoz dörgölőzködni.
- Milyen igaz. A kettőt össze sem lehet hasonlítani. –Értettem egyet. –Úgy tűnik tényleg nagyon megkedvelt. –Mosolyogtam, majd elkezdtem a sárkánykának gügyögni egy kicsit. –Máris megvan az új társad kicsim? –Sárkányka ezt meghallva odajött hozzám, körberepült, majd az arcomnak dörgölőzködött. –Én is szeretlek. –Adtam neki egy puszit, majd visszarepült Hieihez.
- Milyen új társ? –Értetlenkedett.
- Szerintem azt szeretné, ha megtanulnád megidézni őt. Félig tűzdémon vagy, ha jól tudom, úgyhogy meg tudod tanulni, csak nem épp könnyű.
- Már megint ezzel jössz?! –Úgy tűnt sikerült felbosszantanom. –Meddig akarsz még azon gúnyolódni, hogy imiko vagyok? Egyáltalán honnan tudod?
- Nem gúnyolódásnak szántam. –Mentegetőztem. Máskor az ilyesmit sokkal higgadtabban tudtam volna kezelni, most viszont nagyon bántott, hogy dühös rám. –Amúgy meg érezni lehet rajtad. –Szegtem le a fejem.
- Remek. –Fintorogta. –Rúgj csak belém még kettőt emiatt. –Ez teljesen földhöz vágott.
- Mondtam már, hogy nem gúnyolódásnak szántam. Ha minden ezzel kapcsolatos megállapítást vagy kijelentést támadásnak veszel, azzal csak a saját életedet keseríted meg.
Úgy tűnt meglepte, amit a képébe vágtam, de nem hagytam időt a válaszra. Két kezemet magam elé emeltem, mintha csak adományt várnék, így hívva magamhoz a sárkánakákat. A kék és vörös rendesen el is keveredtek a kis csatájuk közben. Hamarosan kis feketém is a odajött, majd egy kisebb villanás kíséretében eltűnt mind a négy.  Föltápászkodtam, és elviharzottam mellette. A megbeszélt találkahely felé kezdtem el baktatni, útközben elejtve egy-egy könnycseppet. Normális esetben is fájt volna Hiei viselkedése, most mégis sokkal érzékenyebben érintett. Egyre biztosabb lettem benne, hogy nem bírom még kilenc hónapig, és fel kell majd gyorsítanom a dolgokat, ha nem akarom kockára tenni a kisbabám életét.
Már méterekről láttam, hogy Kaori megérkezett. Mosolyt erőltettem az arcomra, és odasétáltam.
- Jó reggelt! Hogyhogy ilyen korán?
- Kidobott az ágy. –Mosolygott ő is. –Mehetünk Kara? –Csak bólintottam, és már indultunk is.