16. fejezet

- Csodás. Ha minden rendben, akkor mehetünk is.
- De mi történt Koenmával? –Kérdezett értetlenül Yusuke.
- Ezt tőle vagy a lányomtól kérdezd. –Vontam vállat. –Majd elmondják, ha akarják.
- Föl tudsz kelni cumis? –„Kedveskedett” Hiei.
- Pe-persze. Én csak… –Nem tudom, mit remélhetett attól a pillantástól, amivel illetett, de csak szánni tudtam érte.
- Ez fölösleges. –Vetettem oda hűvösen. –Csak rád és Serenára tartozik, ami történt. –Ismét leszegte a fejét, majd nagy-nehezen felállt. Közben Kuwabara hihetetlenül értelmesen pislogott.
- Te Urameshi! Értesz ebből valamit? –Pusmogta barátjának.
- Csak annyit, hogy Serena és Koenma közt valami súlyos történt. –Morogta. Láthatóan nagyon zavarta, hogy nem érti mi folyik itt. Végülis Hiei törte meg a ezt az állapotot.
- Eleget húztuk az időt. Menjünk. –Majd az ajtó felé indult Kara társaságában.
Hamarosan mind követtük a példájukat, és elindultunk. Már elég nagy volt a felhajtás mire megérkeztünk, s mivel a fiuk tiltakoztak az ellen, hogy kicsit megváltoztatva a külsejüket átvágjunk a fotósok kereszttüzén, hát megfagyasztottam az ottaniakat, és csak akkor olvadtak ki, mikor mi már átjutottunk az őrnél. Bent egy régi, kedves ismerős fogadott minket.
- Á! Jana édesem, de jól nézel ma ki. –Ölelt meg. –Persze a többi alakod is.
- Köszönöm a bókot Hikaru. – A férfi szeme megakadt a mellettem álló Kuramán. Ő maga fintorogva vette tudomásul, hogy fel lett ismerve. Ezen még jót derültem.
- Csak nem Youko Kurama. –Kerekedtek el a szemei, és már üdvözölni is akarta drága főnökömet. –De jól nézel ki ebben a testben. –Már készült is megölelni démonkámat. Nem jött össze.
- Hozzám ne érj! –Majdnem megfagyott a vér az ereimben, a hangjától. Egy ideig Hikarun is ezt láttam, majd csak legyintett.
- Ugyan drága! Ne aggódj, már foglalt vagyok.
- Annál jobb. –Yusukének és Kuwabarának már leesett miről van szó, de Hiei…
- Ha abbahagytátok a bájolgást, mehetnénk körülnézni. –Úgy tűnt Yusukéék ezt meg sem akarták hallani.
- Te Kurama! Mi volt köztetek? –Vigyorogta idétlenül Urameshi.
- Megpróbált fölszedni, pár évtizede. –Vont vállat.
- Ez az alak meleg? Azt hittem csak idétlen. –„Remek! Hiei hozza a formáját.” Sikerült vérig sértenie Hikarut.
- Igazán megnevelhettétek volna a kölyköt. –Közölte, majd sértődötten elvonult.
- Jobb, ha tényleg mentek körülnézni. –Hallgattak rám, én meg a másik három részemmel együtt, mentem Hikaru után.
Még fél füllel hallottam a srácok közt lezajló beszélgetést…
- Mi is volt kettőtök közt Hikaruval, Kurama? –Vigyorogta Yusuke.
- Semmi. Próbálkozott, és felsült.
- És életben maradt?! –Hiei ezen megjegyzése, és az arckifejezés, amivel fűszerezte, roppant jó kedvre derítette a társaságot.
- Kitalálom. –Tetézte Kazu. –Akkor már volt másik pasid.
- Maradjon mit eltemetni belőled? –Érdeklődött fagyos hangon Kuramám, aztán néma csend.
Mint kiderült, azért kellett a segítségem, mert ő a rendezvényszervező, és segítség kéne neki a díszítéshez. Ez nem bizonyult nehéz feladatnak. Elmondta az elképzeléseit, én meg felvarázsoltam őket a terem falára. Az már más kérdés, hogy az ízlésünk igencsak eltérő volt. Rövid időn belül visszaértek a srácok, és a vendégek is megérkeztek. Ekkor döbbentem rá, hogy Yusukét és Kuwabarát el sem kellett volna hozni. Nekiálltak autogramokat gyűjteni. Aztán hirtelen megváltozott valami a teremben. Erős, démoni aurát érzékeltünk, ami egyenletesen árasztotta el a termet. A forrását sajnos épp ezért nem sikerült beazonosítanunk. Végül, abban egyeztünk meg, hogy még a díjakat osztogatják, én nekiállok az erő tulajdonosát felkutatni. Mire a bankett kezdetét vette, már igencsak leszűkült a lehetséges démonok köre. A srácokkal eléggé elvegyültünk a díszes társaságban.
Yusuke és kísérője a svédasztalhoz mentek, és ott csevegtek. Elég kíváncsi egy fiú. Kuwabara és Botan táncolgattak, és időről-időre, csatlakoztak Urameshiékhez. Az osztódás egyik nagy hátránya az, hogy mikor „összeszedem magam” mindegyik alakom emlékeit egy elmével kell feldolgoznom. Ez Yusukéék esetében nem ígérkezett nagy munkának, mivel csak könnyed csevelyről volt szó. Hieinél sem volt nagy gond. Egy darabig morgott, majd ismét az elmémben kezdett kutakodni. Mikor már a harmadik eseményre kezdett el roppant értelmes képet vágni szóltam neki, hogy akár kérdezhet is. Erre először azt válaszolta: „Te csak kutass a démon után! Én boldogulok.” Később azért mégis rákérdezett egy-két dologra. Koenmával már nem volt annyira egyszerű, és felhőtlen a helyzet. Egy idő után feltűnt, hogy bámul. Legalábbis a partneréül szolgáló énemet.
- Van valami mondanivalód is? –Fordultam szembe vele.
- Mindig is gyönyörű volt. –Sütötte le tekintetét.
- Most is az, csak még nem állt módjában visszaszerezni a régi testét.
- Azt mondtad ez csak rá és rám tartozik, mégsem próbálod meg leplezni a dühödet. –Talán tényleg bűntudatot láttam a szemében. Nem tudom, de nem is érdekelt.
- Nagyon tévedsz. Nem dühös vagyok, csak sajnállak. Olyan vagy mint az apád.
- Nem! –Tiltakozott rögtön. Méghozzá elég hevesen. –Sosem leszek olyan. Nem akarom.
- Pedig a legjobb úton haladsz. –Kicsit lehiggadt. Talán belátta, hogy van benne valami.
- Hogy van? –Kérdezte, ismét halkan, leszegett fejjel.
- Tudod, hol van. Kérdezd meg őt. Vagy nem mersz a szeme elé kerülni?
- Nem. Nem merek. –Ismerte be. –Pedig már rég ideje lenne bocsánatot kérnem, de nem tudnék a szemébe nézni. –Azt hittem hallucinálok. Koenma sír?! Erre egy kicsit megenyhült a hangom.
- Talán még menthető vagy.
- Úgy sajnálom. –Suttogta. Ezzel sikerült ismét felpaprikáznia.
- Mégis mit? Hogy egyáltalán barátkozni kezdett veled, vagy a következményeit? –Kicsit megrettent, de nem szólt semmit. –Hétszáz éves is elmúltál. Tanulj már meg végre felelőséget vállalni a döntéseidért, és egyáltalán apuci nélkül dönteni. –Kis szünet után még hozzáfűztem. –Lehetőleg jobban, mint a lányommal kapcsolatban.
- Bosszút fog állni, ugye? Ha visszaszerezte az erejét…
- Nem erre neveltem. És már ideje is volt bőven, feldolgozni a történteket, de azt ne várd, hogy visszakapod a barátságát.
- Tudom, hogy ez nem mentség, de nem tudtam, hogy ki vagy mi ő. Azt sem, hogy apám tudott a találkozóinkról, és azért tartott az irodában, hogy ráuszítsa Senshuit.
- Azt viszont tudtad, hogy a terve rosszul sült el, mint ahogy azt is, hogy Serena és Senshui egymásba szerettek. –Tudta, hogy igazam van, és mostmár kénytelen volt végighallgatni is, ha már kiprovokálta belőlem. –Tudtál róluk és féltékeny lettél. Ezért nem tettél semmit az ellen, hogy Shinobu megnézze a Sötét Fejezetet? Aztán nem volt elég, hogy az a felvétel tönkretette, és a hatására hátba szúrta a lányomat, még egy haldokló hatéves gyerek testébe is zártad a lelkét. Egy olyanéba akinek megváltást hozott volna a halál, és nem csak a betegsége, hanem az iszákos anyja és az erőszakos apja miatt is. Azzal is tisztában voltál, hogy Serenának már az emberi lét is nagyobb büntetés, mint a Miyogoku, mert ő maga is látta a felvételt. És mind ezt kicsinyes féltékenységből, pedig sosem áltatott.
- Azt hiszed én nem tudom? –Fakadt ki halkan. Nem voltunk épp a társaság középpontjában, de azért ügyeltünk a hangerőre. –Tisztában vagyok vele, hogy mekkora marhaságot tettem. És igazad van, tényleg csak a féltékenység dominált bennem. Megőrjített a tudat, hogy mással van, hogy más csókolja és öleli. Szerettem Serenát. Szeretem őt. –Ismerte be elhaló hangon.
- Kész mázli, hogy nem kellett megtapasztalnia milyen, ha nem szereted. –Gúnyolódtam. –Biztos nem úszta volna meg ennyivel. Legalább azt a béklyót ne tetted volna rá. –Kicsit mintha meghökkent volna.
- Mondta, hogy erős vagy, de hogy ennyire… Gondolom fel tudtad volna oldani.
- Fel, de nem akarta. Az életkedve is elment. Szívesebben égett volna a pokolban, így nem tehettem semmit. Nekem jobb is volt így. Hihetetlen gyötrelmek árán tudtam volna csak kiszabadítani a lelkét abból a testből. Egy gyerek testéből…
- Szóba áll egyáltalán velem, ha felkeresem? –Elég ritkán nézett a szemembe, de most őszinte félelmet és reményt láttam az övéiben. Ennek megfelelő hangnemben válaszoltam.
- Ne várd, hogy a nyakadba ugrik örömében. A sziréneknek amúgy is elég heves a vérmérsékletük.
- Értem.
- Kilenc év viszont hosszú idő. Ideje lenne megpróbálnod.
- Igaz. –Bólintotta, majd ismét fürkészni kezdett. –Tudom, hogy valószínűleg most teljesen hülyének fogsz nézni, de felkérhetlek egy táncra. –Milyen igaza volt! Tényleg teljesen hülyének néztem, de meg tudtam érteni. Beleegyeztem. Közben persze Kuramámat sem hanyagoltam el. Legalábbis egy másik részemmel remekül elvolt.
- Hogy haladsz a kutatással, szívem? –Érdeklődött, a táncparketten ölelgetve.
- Márcsak három személy lehet. –Mosolyogtam.
- Remek, akkor még vacsorára hazaérünk.
- Éhes vagy?
- Kicsit, de nem épp ételre. –Azt a hihetetlenül sunyi vigyort! Utánozhatatlan.
- Csak még egy kis türelem. –Egy kis csókocskát is kapott, hogy tovább tartson ki.
- Éhező előtt nassolni?! De gonosz vagy! –Kacagva bújtam hozzá.
- Még két lehetséges szörnyike közül kell választanom.
- Meg van még az a halványkék hálóinged?
- Meg.
- Az jó. –Vigyorodott el.
- És a keresett démon is megvan, bár erre már ő is rájött.
- Menekül? –Bólintottam. –Akkor intézzük el gyorsan.
-„Ott repül a kismadár! –Értesítettem a srácokat. –A sarokban lévő titkos ajtó felé tart.”
Egyesek utána indultak, persze nem feltűnősködve, a többiek pedig az egyéb lehetőségeket használták ki. Vagy más rejtett ajtókat, és a hátsó ajtón való kisurranást, hogy beelőzhessék a menekülőt. Végül sikerült bekerítenünk. Egy keveset szabadon engedett energiáiból, talán, hogy megijesszen. Valahonnét ismerősek voltak az erőhullámok, úgyhogy úgy döntöttem leleplezem az illetőt, mert biztos nem ez az eredeti alakja. Azt a módszert használtam, amit nemrég ellenem vetettek be Junnál. A por hatására ellenfelünk tüsszentett egyet, majd átváltozott. Yusukéék majd padlót fogtak a látványtól.