17. fejezet

A fiúk még egy ideig értetlenkedve pislogtak maguk elé. Meg kell vallanom, nem tudom mi ingerelt inkább nevetésre: A támadó, vagy az a mérhetetlenül értelmes arckifejezés, ami az arcukra ült ki. Végül Yusuke, Kuwabara és Hiei összehoztak egy értelmes mondatot, bár kegyetlen szóismétléssel.
- Ez… ez… ez…
- egy… egy… egy…
- pocok. – Zárta le a mondatot hitetlenkedve Tündérfim. „Ez aztán az éles meglátás”
- Mi van öcsi? Te sem vagy sokkal magasabb. –Pattogott a kis pocokdémon. Még a szemüvege is majdnem leesett.
- Meg áll az eszem. –Vigyorogta Kazu. –Ez beszólt a Törpének. –Urameshi akkorra már a földet püfölve röhögött. Koenma is ekkortájt futott be.
- Mi az? Elvesztettétek. –Párocskám a földön pattogó démonkára mutatott válaszul. –Ez most komoly? –Egy bólintás volt csak a válasz. Látszott rajta, hogy igyekszik fapofát vágni, de fojtogatja a nevetés.
- Mi csináljunk vele Koenma? –Youko vállát is rázta már a visszafojtott kacaj. –Le akarod csukatni?
- Hát… Végülis világuralomra akart törni. –A „bűnözőn” látszott, hogy nem veszi jó néven a megnyilvánulásokat és ezt pattogva-ordítva jelezte is.
- Mi vihogtok idióták?! –Hadonászott az öklével. Hiei sem bírta tovább. Könnyes arccal, hahotázva támaszkodott a falnak. –Hitler sem volt épp egy felhőkarcoló! A kicsi is viheti sokra.
- Milyen igaz. –Ismertem el. –Történész vagy? –Nagyokat pislogott rám a kérdés hallatán.
- I-igen. –Igazította meg szemüvegét. –Ennyire látszik?
- Csak tippeltem. –Guggoltam le hozzá. Lefektettem kezemet tenyérrel fölfelé, ő pedig élve a meghívással, belemászott a kezembe, így álltam fel. –Na mi legyen vele Koenma? –Érdeklődtem. Kis bűnözőm ártatlanul pislogott a kérdezettre.
- Mindenképp meg kell büntetni. Nem lehet csak úgy világuralomra törni. –Eddig bírta a hidegvéréről híres bandita: Youko Kurama. Hasát fogva görnyedt össze a földön.
- Bunkó! –Kiáltotta le neki a pici.
- Bo-bo-bocsánat. –Próbált feltápászkodni, de nem nagyon akart neki menni.
- Mi lesz vele cumis? –Érdeklődött Kuwabara.
- Börtönbe zárod? –Törölgette könnyeit Yusuke.
- De hát könyörgök! –Szólt bele Hiei is. –Ez csak egy pocok.
- Mi az, hogy csak egy pocok. –Háborgott az említett. –Én is ugyanolyan alvilági állampolgár vagyok, mint bármelyik másik démon. –Látva, hogy a fiúk erre újra rákezdtek, kipattant a kezemből, és villámgyorsan összeharapdálta őket.
- Borzas-pocok támadás. –Nevette el magát a cumis is. Ezek után nehéz volt leoperálni róla a bedühödött kis rágcsálót. Végül Kuramának sikerült, ahogy visszakomolyodni is.
- Rendben. –Sóhajtott, kezében a „gyanúsítottal”. Erre a többiek is elkezdték összeszedni magukat. –Vegyük komolyabban a „pocok problémát”. –Javasolta. Eddig tartott a komolyság. Kis démonunk ismét támadni készült, de ez egy kicsit mellé ment. A dekoltázsomban kötött ki, mire drága egy-szem főnököm kis híján felaprította dühében. –Mászol ki onnan bolhazsák!
- Nyugi, nem csalnálak meg. –Kacsintottam rá, majd elkaptam a kis kukkolót, és a tenyerembe fektettem.
- Hú micsoda formák! –Úgy imbolygott, mint egy alkoholista.
- Köszönöm. –Mosolyodtam el kínomban.
- Még egy ilyen és te leszel a vacsi, öcsi. –Elképesztő, hogy hogyan volt képes, ilyen dermesző hangnemben megfenyegetni egy pockot az én édes kis rókadémonom. Mindenesetre megtette.
- Tényleg ideje lenne komolyan venni az ügyet. –Sóhajtotta Koenma. Elvette tőlem a picit, majd bevágta egy ketrecbe. Hogy azt honnét szedte, arról fogalmam sincs, de nem egy nagy trükk. Yusuke viszont megrökönyödött ezt látva.
- Komolyan lesittelsz egy pockot? –Pislogott értetlenül.
- Meg is tarthatod, ha akarod. –Nyújtotta át.
- Mit kezdjek egy beszélő pocokkal?
- Megvesztél Urameshi? –Visította Kazu. –Ez kis izé egy történész. Meg van oldva az év végi törivizsgánk. –Ettől szinte mindenki padlót fogott. Nekem is kapaszkodnom kellett, hogy állva tudjak maradni.
- Szerintem ezt olyan helyen beszéljük meg, ahol le is tudunk ülni. –Valahogy senki sem emelt szót, főnököm javaslata ellen.
Mivel senkit nem érzékeltem magunkon kívül a közelben, a lakásomra teleportáltam az egész bandát. Ott szépen lecsüccsentem a kanapéra Kuramástól, míg Hiei persze az ablakban, a többiek meg a két hely közti asztalka körül foglaltak helyet. Az asztalon persze a kalitkába zárt Dr. Pocok kapott helyet. Hosszú vita vette kezdetét a világuralomra törő picike ügyével kapcsolatban.
Kuwabara haza vitte volna, hogy segítsen neki a tanulásban, de Eikichi miatt nem lehetett. Nem csak azért, mert ő egy kiscica, hanem azért is, mert pockunk szó szerint is allergiás a macskákra. Yusuke megmásíthatatlanul kijelentette, hogy nem fog egy olyan kis szőrzsák után takarítani, aki ráadásul még az őrületbe is kergetné a felelősségteljes dumájával. Ráadásul a ketrectakarításhoz sincs semmi kedve. Kuramámnak az anyja, Shiori volt allergiás a bundásokra, Hiei meg legjobb esetben is nyárson sütötte volna meg. Én remekül kijöttem Pocok professzorral, de mint azt szépséges főnököm is tapasztalhatta, a szomszédos cicák gyakran bemásznak a lakásba az ablakon.
Sajnos ezt alátámasztandó, be is jött a szomszéd lány gyönyörű, fekete kiscicája. Szép vörös szemei voltak, és egy fehér foltocska a nyakán, na meg egy kék nyakörv egy medállal. Kuramám, amint meglátta, már jókat kuncogott is. A kis drága persze egyenesen Tündérfi felé vette az irányt. Útközben Kazu bepróbálkozott nála, de nem sok sikerrel.
- Cí-cí-cic! Gyere ide! –Gügyögte, majd mikor a cica a közelébe ért hozzá, (persze csak azért, hogy elhaladva mellette kicsi imikóm ölébe ugorhasson) megpróbálta kézbe venni. Hamar rájött, hogy nem egy nyerő ötlet. A macsek azonnal el kezdett rá fújni meg morogni, és még meg is karmolta az orrát, valamint megharapta a kezét.
- Egész értelmes ez a kis szőrpamacs. –Állapította meg kárörvendőn Tündérfim, majd mikor a „kis szőrpamacs” az ölébe ugrott, elkezdte simogatni, csakhogy Kuwabarát bosszantsa.
- Úgy tűnik rokonlelkek vagytok. –Vigyorogta Yusuke. Az akkor még doromboló cicát simogató imiko kölyök sem tiltakozott, aztán a kezébe akadt a macsek medálja. Elég érdekes képet vágott, majd látva a kuncogó Kuramát …
- Ez a ti ötletetek?
- Nyugodj meg, kérlek! Még az előtt alakult így, hogy találkoztunk volna Janával a parkban. –Persze ezt meg sem hallotta.
- Mi alakult, hogy? –Hát igen! Még Youko jól mulatott, én feszengtem, Tündérfimet meg az idegbaj kerülgette, addig Urameshi és Kazu persze megint nem értettek semmit. Az előbbi oda is ment megnézni, hogy mi van a medálba vésve. Hamarosan már rázkódott a válla a visszafojtott nevetéstől. Mondjuk nem strapálta magát halállra az önuralom gyakorlását illetően. Kazu is hasonlóan járt.
- Hogy lehet ilyen hülye neve egy macskának? –Visította röhögve.
- Befogod Hígagyú! –Sziszegte Pukkancs, ölében Hiei cicával.
- Nem kéne olyan nagy ügyet kreálni belőle. –Nem voltam túl hatásos ezzel a mondattal, és gondolom az sem segített, hogy mikor a két Hiei közelébe értem a kisebbik, (aki bármilyen hihetetlen is, a macska volt) azonnal fölkapaszkodott a nyakamba, és dorombolva dörgölőzködött hozzám.
- Nem is tudtam, hogy Hiei így kedveli Janát. –Na, Yusukének ezen beszólása sem javított a helyzetemen.
- Ez a te műved, ugye? –Ha szemmel ölni lehetne, kis méregzsákom tuti, hogy kivégzett volna azzal a pillantással.
- Csak véletlenül elszóltam magam a gazdája előtt, hogy hasonló a természetetek. Te is láttad, hogy reagált Kuwabarára. –Védekeztem. Persze eredménytelenül.
- Azt is, hogy rád hogyan reagált. –Sziszegte. Még Hiei cica is úgy megijedt tőle, hogy hazaszalad.
- Attól nekem még nincsenek illúzióim. Tisztában vagyok vele, hogy utálsz.
- Az nem kifejezés. –Vetette oda elfordulva.
Láttam, hogy Kurama már megint a védelmemre akar kelni, úgyhogy gyorsan oldalba böktem jelezve, hogy semmi baj. Még egy elég hiteles mosolyt is sikerült az arcomra erőltetnem. Nem akartam, hogy ebből bármi baj is legyen köztük. Végül zavartalanul folyt tovább a társalgás a pocok sorsáról, csak én nem voltam ott egészen.
Ez az átkozott túlérzékenységem… Sírni tudtam volna, de igyekeztem nem kimutatni. Azt mondják, ha valaki haldoklik, akkor az utolsó időkben akaratlanul is előtörnek az emlékei. Velem is hasonló történt. Mikor Hieire pillantottam, eszembe jutott az első találkozásunk, mikor Minóba és belé botlottam abban a sivatagban, aztán a velük töltött egy hónap. Hogy Hiei milyen aranyos kisbaba volt… Keserédes mosoly telepedett az arcomra, a szép emlékek hatására. Olyan jó volt akkor. Olyan jól megvoltunk. Most meg… Becsukva a szemem, felelevendtek előttem a búcsú emlékei. Ahogy akkor öleltem magamhoz a babát, és hogy mennyire nem könnyítette meg a dolgomat azzal az egy szóval. Az első szavával: mama.
Emlékeimből a körülöttem lévők felhőtlen jókedve zökkentett ki. Kurama kuncogása, Yusuke és Kuwabara hahotázása, és Tündérfim gúnyos kis félmosolya. Még a világhódító tudóspocok is remekül elvolt, s csak Koenma igyekezett türtőztetni magát. Hamarosan az okra is rájöttem, ami én magam voltam. Olyan szinten elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy közben felvettem rókadémon alakomat. Jobbra nézve észrevettem, hogy farkincám végén egy fésű van, s hajam is szabadon omlik a vállamra. Végül arra is rájöttem, hogy mit keres szép szerelmem keze a hajamnál. Máskor is megesett már, hogy annyira elmélyedtem gondolataimban, hogy önkénytelenül is átváltoztam, és fésülködni kezdtem rókafarkam segítségével. Erre kontrázott rá Youko azzal, hogy dorombolásra ösztönzött a fülem cirógatásával. Elnevettem magam, de inkább kínomban. Más állapotban biztos magam is jót mulattam volna velük ezen, most viszont inkább úgy éreztem kiröhögnek. Hogy gúnyolódási céltábla lettem. Olyan szinten fojtogatott a sírás, hogy felnézni sem mertem. Inkább előre hajoltam, és úgy tettem, mint aki nevet. Így legalább a vért sem vették észre. Ismét vérezni kezdett a szívem. Annyira fájt… Először Hiei megjegyzése, most ez. És még meg is kell játszanom magam. Most egy édes, kedves, aggódó hang segített ki helyzetemből. Olyané, akiről tudtam, hogy őszintén szeret és törődik velem. Most úgy éreztem, hogy ő az egyetlen ilyen az életemben. Jun szólított…