18. fejezet

-„Ann! Ann, mi a baj?” –Jó volt hallani a hangját, bár nem szeretem, ha ilyen. Olyan kétségbeesettnek tűnt.
-„Semmi baj életem. Jól vagyok.” –Füllentettem.
-„Ez a karkötő olyan halványkék, hogy az már majdnem fehér. –Tájékoztatott. –Ki bántott ennyire?”
-„Nem volt szándékos, csak…” –Ilyet sem hallhatott még. Elcsuklott a hangom, még gondolatban is.
-„Ugye nem sírsz? Vigyél oda, kérlek! Teleportálj magad mellé!” –Lehet, hogy önző dolog tőlem, de szívem szerint egy percig sem haboztam volna. Szükségem volt rá.
-„Mit szólna hozzá anyukád?”
-„Ezerszer inkább vagy az anyám, mint ő. –Sóhajtotta. Tagadhatatlanul jól esett. –Megkérdezem.”
Közben kicsit én is összeszedtem magam.
- Mire jutottatok Pocok professzor ügyében? –Érdeklődtem, eltűrve hajamat az arcomból.
- Semmire. –Vont vállat Kuramám.
- Ez azért nem igaz. –Ellenkezett vigyorogva Yusuke. –Én a közmunkát javasoltam, mint könyvtáros.
- És mégis hol Urameshi? Liliputban?
- Koenma könyvtárában. Elvégre az ő igazi alakja sem sokkal nagyobb. –Vigyorgott tovább. –Ha ő elbírja az ottani könyveket, akkor Dr. Pocok is.
- Nagyon vicces Yusuke. –Fintorogta a Kisherceg. –De komolyan.
-„Mehetek. Teleportálj magadhoz, kérlek.” –Ez a hangnem már sokkal jobban tetszett. Szeretem, ha ilyen határozott.
- Bocs srácok, de vendégem jön. –Fölálltam, majd visszaváltozva teljesen emberi alakba, átsétáltam a szobámba. Oda teleportáltam Junt.
- Szia életem. –Mosolyogtam rá halványan. Átölelt.
- Mi történt? Mi a baj? –Olyan jól esett, ahogy magához szorított. Kifejezetten megnyugtató volt megölelni őt.
- Nyugodj meg kicsim, jól vagyok. –Csitítgattam. –Csak úgy tűnik, túl korán jelentkezik nálam az állapotom túlérzékenységre vonatkozó része. –Nem úgy tűnt, mint aki bevette. Egy kopogás mentett meg a továbbiaktól.
- Bocsánat! Nem akartam zavarni, csak olyan hírtelen eltűntél. –Mentegetőzött a belépő Kurama. Erre kicsit szétrebbentünk.
- Semmi baj. –Mosolyogtam, de Junon látszott, hogy szívesen lelőné. „Ő nem tud az állapotomról, kicsim.”
- Te vagy Jun, ugye? –Mosolygott rá főnököm, majd kezet nyújtott. –Én Shuichi Minamino vagyok, de szólíts csak Kuramának. – Eddig minden rendben ment, de Juni úgy döntött kézfogás helyett hagyja, hogy Youko átnyúljon a kezén, mint valami szellemnek.
- Bocsánat, ösztönös volt. –Közölte szárazan. Persze főnökömnek feltűnt, hogy a kissrác nem szívleli.
- Valami fontosat szakítottam félbe?
- Nekünk fontosat. –Javította ki. „Jun, kérlek…” „Bocsánat.”
- Akkor én nem is zavarok tovább. –Azzal adott egy csókot, és kisétált.
- Ez a marha a baba apja? –Kerekedtek el Jun szemei. –Ugye nem?
- Mondtam, hogy ő nem tud az állapotomról.
- Illene észrevennie. –Hihetetlenül édes tud lenni, ha morog. Elnevettem magam.
- Imádlak kicsikém.
A továbbiakban remekül elvoltunk kettesben. Beszélgettünk, sakkozgattunk, és fontam egy kicsit. Meg volt az a rossz szokásom, hogy ha nem tudtam magamat mivel elfoglalni, akár egy beszélgetés közben is, akkor elkezdtem az első kezem ügyébe kerülő dologgal babrálni. Ez jelen esetben Jun haja volt, úgyhogy gazdagodott egy laza fonattal. Aztán hírtelen fura hangokat hallottunk meg az előszobából. Ez nevezetesen vonyítás volt, kétségbeesett segélykérés, és a srácok, valamint Botan hangja. Teljesen ki is ment a fejemből szegény lány. Biztos neki sem esett valami jól, hogy ottfelejtettük a banketten.
- Ne bénázz Urameshi! Kapd már el! –Visította Kazu.
- Ha olyan nagy a szád, kapd el te! –Mordult vissza barátja.
Hamarosan csörömpölést hallatszott. Erre már mi is kirohantunk Junnal. A látvány ami fogadott, nem volt épp megszokott a lakásomban. Hatalmas volt a rendetlenség. Mintha egy hurrikán okozta volna a felfordulást. Yusuke a földön hasalt Kuwabarával a hátán, körülöttük minden törhetővel, ami abban a szobában nemrég még egyben volt, Tündérfi még az ablakban ült és szánakozva csóválta a fejét, Botan pedig Kurama mögé bújt, aki épp Hiei elfogásával próbálkozott, pár növényke segítségével. Félreértés ne essék, nem a barátját próbálta elkapni, hanem a cicát. A kis fekete méregzsákra pillantva, meglett a segélykérés forrása is: Pocok professzor visított és tüsszögött Hiei szájában.
- Veled sosem unatkoztam. –Ismerte el Jun, felmérve a terepet.
- Igyekszik az ember… –Vontam vállat.
- Tegyél már le te nyavalyás bolhazsák! –Kiabálta az áldozat. –Én egy alvilági állampolgár vagyok. Jogom van nem macskakajaként végezni. –Majd egy tüsszentés, és…
- Jé! Tényleg allergiás a macskákra. –Bambult rá Kazuka.
- És ezt csak rajtam fekve tudtad megállapítani? –Yusuke morgolódására végre feltápászkodott róla. Közben a pocok tovább károgott, és Kuramám is próbálkozott, de a cica mindig elugrott a növények elől.
- Te fogod a bundám tisztíttatását fizetni! –Hadonászott öklével a prof. –És a szemüvegemet is, meg az allergia elleni gyógyszereimet. Átkozott bolhazsák!
- A macska is beszél, ha nincs tele a szája pocokkal? –Érdeklődött Jun.
- Én még nem tapasztaltam. –Kezdtem megunni a dolgokat. Letérdeltem és magamhoz intettem a cicát.
- Cicc! –Erre legalább felfigyelt. –Gyere szépen ide Hieike. –Eleget téve a kérésnek, elémugrott. –Köpd ki légyszives! Vendégeket nem eszünk. –Mintha elszégyellte volna magát, aztán kiköpte a nyáláztatta történészt. –Köszönöm. –Érezhette, hogy haragszok rá egy cseppet, mert lapított.
- Köszönöm kisasszony. –Tápászkodott fel a világhódító pocokka. –Kölcsönkérhetném a mosdóját és egy törölközőt. A bolhazsák összenyálazott.
- Csak nyugodtan. –Sóhajtottam, körülnézve a „csatatéren”.
- Segítek. –Ajánlotta fel Botan. Csak bólintottam. A csap megnyitásában, és elzárásában tuti, hogy szüksége is lesz segítségre. Oldalra nézve láttam, hogy Jun már neki is látott a takarításnak. Elmosolyodtam.
- Hagyd csak életem. Van egyszerűbb módja is. –Felkeltünk, majd két taps és a dolgok elkezdtek visszaröpködni, vagy épp ugrálni a helyükre. A töröttek, pedig előttem lebegve sorakoztak, gyógyításra várva. Elég hamar kész lettem, de az utolsó darabot nem tudtam letenni. Egy tenyérnyi méretű mappa volt az. A földre rogytam.
- Ann, jól vagy? –Ugrott mellém Jun.
- Persze kicsikém. –Mosolyogtam.
Felé fordulva láttam a kétkedést, úgyhogy tekintetemmel a „karkötője” felé tereltem a pillantását. Csak ő maga láthatta, hogy az milyen színben pompázik, de megnyugodott tőle. Kurama is letelepedett mögém, hátulról átkarolva.
- Ez Annoé volt, ugye? –Lassan a többiek is körénk gyűltek. Még Hiei is, mindkettő. A cica az ölembe telepedett.
- Ki az az Anno? –Kíváncsiskodott Yusuke.
- Egy barátunk volt. –Főnököm arcára keserédes mosoly ült ki. Finoman kivette a kezemből a mappát, és előszedte tartalmát. Fotók voltak benne, amik a többiek érdeklődését is felkeltették. Nemsoká Botan is megjelent, kezében a szárítkozó pocokkal. –Ha legközelebb találkozok vele, ezért lecsapom. –Jelentette ki a fotók láttán. Mindig is utálta ha fényképezik.
- Megnézhetjük? –Érdeklődött csöndesen Kazu. Youko kérdőn nézett rám, majd tovább adta a képeket.
- Csini. –Vigyorodott el Yus. A kezében lévő képen Youko mögött ülve beszélgettem vele egy mezőn, és épp a haja befonásával végeztem. Ahogy elnéztem akkor vehette észre, hogy mivel foglaltam le magam a csevely alatt, vagy legalábbis nemrég fordulhatott csak hátra. –Ez itt előtted Anno?
- Nem. –Kacagtam fel. –Ő volt a lesifotós.
- Az ott Kurama te marha. –Világosította fel kedvesen Hiei. Ez általános megdöbbenést váltott ki. –Jól állt a fonat. –Jun a hajára pillantott.
- Le kellet foglalnod magad valamivel, mi?
- Látom ez a szokásod még megvan. –Kuncogta főnököm. Lassan a többiek is magukhoz tértek.
- Egy cseppet sem hasonlítasz a régi alakodra. –Állapította meg Botan. „Éles meglátás.” A következő fotót Kazu szemelte ki beszéd tárgyának. Ezen egy rövid, fekete hajú, csinos lánnyal voltam.
- Ő a barátnőd? –Adta át a képet. Kuramával kicsit lesápadtunk, de azért válaszoltam.
- Ő a szeretőnk volt. –Még egy sokk a csapatnak.
- Hogy te milyen mázlista voltál haver! –Csattant fel Urameshi. –Két ilyen csajjal is egyszerre…
- És, hogy bírtad. –Hamar lehervadt Kazu képéről a vigyor, mikor találkozott Kurama tekintetével.
- Jobban, mint mi. –Vontam vállat. –Elképzelhetetlenül gyűlöltük egymást Yurával. Csak Youko miatt nem estünk egymásnak.
- Ezt sosem mondtátok. –Döbbent le.
- Mert nem lett volna értelme.
- Gondolom, a múlt idő arra utal, hogy ő is meghalt. –Jegyezte meg epésen Hiei.
- Koenma egyik detektívje volt. –Válaszolt helyettem Youko. Neki is feltűnhetett, hogy inkább nekem címzett vád volt, barátja megállapítása. Koenma csak leszegte tekintetét. –Az egyik küldetésébe halt bele.
- És ő? –A következő képen egy mélylila hajú férfi ölelgetett. –Ő is a szeretőtök volt? Vagy csak a tied? –Sandított rám.
- Shingo is az egyik barátunk volt. –Igyekeztem nem törődni a vádaskodásaival, és Kuramát is visszafogtam, de egy valamivel nem számoltam.
- Nem hagynád végre abba? –Fakadt ki Junból. –Mégis kinek képzeled magad? –Ennél már csak az volt meglepőbb, hogy Hiei egy pillanatra megretteni látszott paprikás kis barátomtól. –Még egy ilyen, és addig éltél.
- Mi van öcsi? –Gúnyolódott. Nem is sejtette, mekkorát tévedett Jun alábecsüésével…